logo

XXVIII Novembris AD

A korai császárkor hadművészete (a zsoldos hadsereg kora).

Augustus katonai reformjai a legnagyobb arányú, döntő változást jelentik a római hadügy fejlődésében a manipuláris harcrend bevezetése óta. A több mint egy évszázados fokozatos fejlődésnek és Marius hadszervezeti újításainak következményeit vonta le, amikor polgárhadseregét állandó jellegű zsoldos hadsereggé szervezte át.
Dio Cassius világosan kimohdja ennek az átszervezésnek társadalmi okát. A római állam új ura, okulva a polgárháborúk tapasztalatain, és megriadva a hadsereg egyre erőteljesebben kibontakozó politikai állásfoglalásától, nem mert állama polgárainak kezébe fegyvert adni. Ezzel következetesen végrehajtotta a termelőmunkával foglalkozó lakosság lefegyverzését, az erőszak-apparátusnak a lakosságtól való különválasztását, és egy, csak a császár szolgálatában álló, csak neki alárendelt hivatásos zsoldos sereg felállítását.

A zsoldos hadsereg megszervezésében a következő alapelvek érvényesültek: Augustus az actiumi csata után a légiók nagy részét leszerelte, és a hivatásos katonai szolgálatra vállalkozó római polgárok közül mindössze 28 légiót szervezett. Ez a szám a teutoburgi vereség (i. e. 9.) vitán 25-re csökkent, és Augustus idejében többé nem is emelkedett. Az újonnan szervezett légiók állandó jellegű, külön számmal és névvel, valamint külön légiójelvénnyel ellátott hadtestekké váltak.
A korábbi anarchikus állapotok következménye, hogy egyes számok ismétlődtek, pl. Augustus idején 3 légió is viselte a III. sorszámot (III. Gallica, III. Cyrenaica, III. Augusta), és kettő az V. sorszámot (V. Alaudae, V. Macedonica). Egy-egy légió élén annak vezére, a legatus legionis állt. Tehát csak a császárság idején kapott minden légió önnálló parancsnokot. A császárkori légió annyiban is megfelel a későbbi hadseregek hadtesteim k, hogy különböző fegyvernemek tartoztak hozzá. Augustus idején egy légió rendes létszáma 6100 gyalogos és 120 lovas.

A hadi gépek kezelői is a légió állományába tartoztak. Mindegyik légió mellé a provinciákból toborzott lovas alákat és gyalogos cohorsokat is rendeltek. A légió katonái kizárólag római polgárok lehettek - ettől a követelménytől csak Vespasianus óta tekintettek el -, míg a segédcsapatok a provinciákban élő, polgárjoggal nem rendelkező alattvalókból kerültek ki.

A légiók kivétel nélkül a határon, a katonailag fontos provinciákban állomásoztak és elosztásuk nagyjából érzékelteti a római birodalom mindenkori katonai súlypontját. Az alábbi táblázat nagyobb földrajzi egységenként szemlélteti a légiók elosztását a római császárság első két évszázadában.

A provinciák lakóiból toborzott vagy sorozott segédcsapatok (auxilia) egy részét alákban és cohorsokban a légiók mellé rendelték, más részüket önálló, szervezett egységekben, a légiókkal nem, vagy nem kellően biztosított provinciák katonai megszállására vették igénybe.

A segédcsapatok megszervezése egyrészt a provinciák katonai potenciáljának felhasználását, másrészt a belső felkelések megakadályozását és a birodalom egészének viszonylag olcsó katonai védelmét szolgálták. Ezt a katonaságot nem légiókba, hanem 1000, ill. 500 főnyi cohorsokba és alakba osztották, amelyek vagy kizárólag gyalogságból, ill. lovasságból, vagy gyalogságból és lovasságból álltak.
Augustus óta egészen a 3. század elejéig következetesen alkalmazták azt az elvet is, hogy minden provincia területén, más-más provinciából származó segédcsapatokat helyeztek el. Egy-egy cohors a sorszám mellett tehát rendszerint kettős nevet viselt: azét a néptörzsét, amelynek soraiból katonái kikerültek, és azét a provinciáét, amelynek területén állomásozott, pl. cohors II. Gallorum equitata Macedonica = a gallusokból álló, Macedóniában állomásozó II. számú, lovassággal rendelkező (gyalogos) cohors.

Itália és maga Róma városa Augustus alatt nem kapott önálló légiót, és később is csak kivételesen állomásoztak Itáliában légionáriusok. Ehelyett Rómában, ill. Róma környékén már Augustus megszervezte és Tiberius végleges formába öntötte a praetorianusok cohorsait (cohortes praetoriae), amelyek a császár testőrgárdájának feladatát is betöltötték a gárdaparancsnok (praefectus praetorio) vezetésével. Létszámuk Tiberius óta 9, egyenként 1000 főből álló cohors.

A praetorianusok és parancsnokaik, mint egész Itália egyetlen szervezett katonai egysége, a császárság történetének későbbi időszakában monopolisztikus helyzetük alapján sokszor ve: szedelmes politikai szerepet is töltöttek be, akárcsak a későbbi török janicsárok.

A légióknál nagyobb szervezeti egység volt az 1-1 provincia összes katonai erejét magába foglaló hadsereg (exercitus), mindig az illető provincia helytartójának parancsnoksága alatt. A pannóniai hadsereg pl. az 1. század folyamán általában két légióból, négy lovas alából és tizenhárom gyalogos cohorsból állt.

A légiók katonáit az önkéntes jelentkezőkből válogatták össze. Szolgálatuk hivatalosan 16 évig tartott megszakítatlanul, amelyet azonban önkényesen 20 évig, szükség esetén ennél is tovább meg lehetett hosszabbítani, s a kiszolgált katonákat elbocsátásuk után is vissza lehetett hívni. Zsoldjuk a császárság idején egyre emelkedett. Caesar alatt a napi zsold 5 as, Augustus halálakor már 1 denarius (10 as), amit évi 225 denarius átlag-összegben számítottak át. Domitianus óta az évi zsold 300 denarius, Septimius Severus uralkodásának elején 450, uralkodásának végén 500, Caracalla alatt már 750 denarius.
A zsold összegének emelkedésénél számba kell venni a pénz fokozatos értékcsökkenését is, amelyet a zsold valószínűleg csak kiegyenlített. A zsold összegéből azonban levonták az ellátás, ruházat és a fegyverzet kopásának költségeit. A zsoldon kívül a katonák rendes járandóságai közé számított Claudius óta a trónra lépés és más ünnepi alkalmak során osztogatott külön ajándék (donativum), a zsákmányból való részesedés, a katona által ejtett hadifoglyok egy része feletti rendelkezés, és a tisztes elbocsátás (missio honoraria) esetén végkielégítés, amelyet Augustus alatt vagy földben, vagy pénzben, később már kizárólag pénzösszegben, éspedig 3000 denariusban állapítottak meg. Ez elegendő volt egy kisebb földbirtok megvásárlására vagy kézműipari műhely, szatócsüzlet stb. felállítására.

A zsoldos hadsereg megszervezése a fegyelem és kiképzés számára új és kedvező lehetőségeket nyújtott. A császárkor idején a hellénisztikus monarchiák államszervezetének több más tényezőjével együtt a római birodalom átvette a kiképzés és fegyelmezés hellénisztikus módszereit is, és kiegészítették vívás, dárdahajítás, úszás, birkózás oktatásával. Béke idején is rendszeresen tartottak hadgyakorlatokat, amelyekre időnként több légiót is összevontak.
Egy Afrikában, 128. július 1-én tartott hadgyakorlatot maga Hadrianus is megszemlélt, és az arról adott szakszerű bírálata kőbe vésett feliraton ránk is maradt. A császárság korában a görög hadtudományi irodalom alkotásai alapján sorra jelennek meg a kiképzési vezérkönyvek, hadtörténeti példatárak, hadvezérek számára írt tankönyvek.

Az állandó jellegű légiók megszervezése a táborozás rendjében is messzemenő változásokat idézett elő. A császárkorban már megkülönböztetik az ideiglenes jellegű menettábort, az állandó jellegű és tél idején is használható tábortól (castra stativa). Ezt eleinte földsánccal vették körül, de már korán megjelennek - először a helyi adottságoknak megfelelően, majd Hadrianus óta kötelezően - az állandó jellegű kőtáborok. Ezeket nagy területen (a ránk maradt kőtáborok átlag 17-27 hektár területűek) igen gondosan építették ki, ellátták kórházzal (valetudinarium), fegyverjavító műhelyekkel és téglavetőkkel, magtárakkal, kantinszerű helyiséggel stb.
A kőtáborok mellett a katonák szórakoztatására körszínházak is épültek; Budapesten a Nagyszombat utcában ma is szemlélhető az Aquincumi II. sz. „megsegítő” (adiutrix) légió katonai táborának körszínháza. A katonai kőtáborok mellett markotányosok, szatócsok stb. számára barakktáborok (canabae) létesültek, s ezek kiindulópontjaivá lehettek a légiótáborok mellett kialakult városok fejlődésének.

A császárkori hadművészet a katonai döntést mindinkább a római birodalom hatalmas számbeli, anyagi, technikai és szervezeti fölényével óhajtotta kivívni: Ez megkívánta a haditechnika további fejlődését. Caesar idején még nagy technikai vívmány volt a Rajnán épített katonai cölöphíd, Traianus az Al-Dunán már 17 pilléren nyugvó kőhidat épített. A birodalmat kitűnően gondozott katonai utak szelték át, amelyek főként a határmenti területeken biztosították a katonaság gyors mozgását.
A várostromban mindinkább igénybe vették a torziós erővel működő hadigépeket. Ezeknek hatótávolsága és lövedékeinek átütő ereje messze felülmúlta mindazt, amit a középkori technika ezen a téren egészen a 14. századig alkotni tudott. A várostromnál az esetleges felmentő seregek feltartása céljából a támadó sereg táborhelyét ellen-erődítménnyel (contravflllatio) látták el - erre az első példát Caesar adta Alesia ostroma idején. Az ezzel kapcsolatos nagyarányú műszaki erőfeszítésekről szemléletes képet nyújtanak Josephus Flavius színes leírásai a judeai háború során véghezvitt ostromműveletekről.

A császárok rendelkezésére álló nagy katonai erők lehetővé tették kombinált, koncentrikus, különböző fegyvernemeket felvonultató, bonyolult hadműveletek hadászati megtervezését. Tiberius i. e. 15. évi Germánia elleni hadjárata idején seregével a Rajna völgyén át haladt a Lacus Venetus (a mai Bodeni-tó) felé, s itt egyesült Drusus seregével, aki az Aenus (a mai Inn) völgyében nyomult idáig.
Germanicus i. sz. 15-16. évi germániai hadjáratában serege egy részét tengeren, másik részét szárazföldi úton szállította a fríz partokig, s a két sereg innen indította meg egyesített hadműveleteit.
A császárkori hadművészet megbirkózott olyan, bizonyos fokig újszerű feladattal is, mint az Atlasz hegység mögötti észak-afrikai sivatagos területen partizán hadviselést folytató Tacfarinas felkelésének leverése. A lakatlan területen katonai erődöket és támaszpontokat létesítettek, majd Iulius Blaesus vezetésével 3 oszlopban bekerítették a felkelők egész körzetét, s ezután „fésülték” át kisebb expedíciókkal az egész terepet.

A katonai ismeretek tudatosodása, a technika fejlődése és a hadvezérképzés, valamint a katonai kiképzés magas foka ellenére a császárkor hadművészete stagnáló vonásokat, is mutat. Tiberius óta a római birodalom terjeszkedése lényegében megállt. Ennek megfelelően a hadműveletek is elsősorban védelmiek, és a birodalom belsejében megindult felkelések leverésére, korlátozódtak. A hadsereg is mindinkább határvédő erővé vált, és a határ mentén elhelyezett táborai, a táborok körüli épített erődök (eastellumok) mindinkább állandó, szilárd jellegű határvédelem jellegét öltik. A határvédelmi erődrendszernek egységes védővonallá, limes-szé való kiképzése Hadrianus császársága idején indult meg; ő az, aki végképp lemondott a birodalom határainak további katonai kiterjesztéséről.

A Hadrianust követő évtizedekben a római hadművészet legfőbb feladata a határvédelmi rendszer (limes) kiépítése sánccal, árkokkal, erődökkel ellátott áttörhetetlen védővonallá, amely mögött a római légiók az esetleges védelmi feladatokra készülnek fel.
A támadó, hódító hadjáratok megszűnése, s a viszonylagos béke évtizedei után a 2. század végén s az egész 3. században a római birodalom egyre súlyosabb védelmi harcokra kényszerült. Ezek a harcok, amelyek Marcus Aurelius kvád és markomann háborújával indulnak meg, a 3. század folyamán a római hadsereg újabb, jelentős átalakulására vezettek.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai