logo

XXV Februarius AD

Az első nagy istenhármasság - Iuppiter, Mars, Quirinus

Ennek az állandó differenciálódásnak folyamatában emelkedett ki az állammá szerveződés időszakában az istenek közül azoknak szűkebb csoportja, akik nem egyes személyek, családok és nemzetségek érdekeit szolgálják, hanem az egész közösségnek, a „római nép”- nek, populus Romanusnak patrónusai.
A flamenek papi testülete által tisztelt 15 isten közül kiemelkedett az a három, akiknek papjai a „nagyobb” jelzőt viselik (flamen maior). Ezek az „archaikus háromság” tagjai: Iuppiter, Mars és Quirinus, Róma legkorábbi három főistene. A többi 12, flamenek tisztelte isten „plebejus” jellegűvé lett.

Iuppiter neve – eredetileg kb. = dius-pater, Dius-atya – amint ezt a nyelvészet már több mint egy évszázada felismerte, egybecseng a görög Zeus, a germán Ziu és az ind Dyaus-pitar („égisten-atya”) nevével. Ez az isten tehát az indoeurópai népek távoli múltjának közös vallási képzeteihez tartozik.
Egykor – mint szanszkrit neve és jelentése tanúsítja – az égnek, égi jelenségeknek, elsősorban a ragyogással és fénnyel járó jelenségeknek megszemélyesítője – és ezt a jellegét Zeusként a görögök hagyományában mint „felhőtorlaszoló és villámkedvelő” isten, s a római vallásban mint „mennydörgő Iuppiter” (I. tonans) is megtartotta. Ámde a hozzá fűződő elképzelések az itáliai térségben és a római világban már lényegi hangsúlyeltolódással elsősorban a nemzetségi közösség legfőbb ügyeinek, rendjének, fegyelmének, kialakulóban levő hierarchiájának, tulajdonának védelmezőjeként mutatják be. Ő a jogrend őre, és így mintegy isteni megfelelője a jog „földi” képviselőjének, a királynak.

Mars alakja sokkal problematikusabb. Nemcsak Rómában tisztelték; alakja Itália-szerte ismert, Mamers, Marmar, Mavors stb. névalakban. A reá vonatkozó hagyományok, hozzá intézett fohászok és vele kapcsolatos szertartások azonban nem egyértelműek: nem csupán a harc istenének mutatják – amivé alakja az idők folyamán formálódott –, hanem a termést és annak sértetlenségét védő istenként fordulnak hozzá, aki főként a település határain kívül eső, meg nem művelt térségek, a vad erdőségek felől támadó félelmetes külső erők ellen képes segítséget nyújtani.
A Fratres Arvales papi testület rítusai között fennmaradt ősi – a feljegyzés idején már meg sem értett – varázsige úgy említi őt, mind a „vad Marmar”-t, akitől azt kérik: álljon a küszöbre, és itt tartóztassa fel a településre törő külső erőket. Rómában szent ereklyeként őrizték az egykori „királyi palotá”-ban, a Regia épületében azt a pajzsot, amelyet Mars hullatott alá az égből, s amelyet – a Numa király által készíttetett 11 másolattal együtt – tánclépésben vittek végig a „táncoló-papok”, a Saliusok Róma utcáin.

A Mars istent jelképező szent lándzsát pedig évről évre a hadi vállalkozások kezdetének hagyományos időpontjában, március 19-én, a consul megrázta – azzal a felszólítással: Mars – légy éber! (Mars vigila.) Bizonyos harcias jelleg tehát kezdettől fogva hozzátapadt ehhez az istenhez. Ebből a harciasan-védelmező funkcióból vezethető le alakjának az a későbbi értelmezése, amelyben a természeti erőkkel szemben való védelem háttérbe szorult. Így Mars egyértelműen a háborús veszély elhárításának istenévé lett (hogy hamarosan és ezzel egybehangzó módon a Róma részéről támadó és hódító háborúknak is ő váljék pártfogójává). Ha Iuppiter a közösséget fenntartó belső erők princípiuma – akkor Mars azt az erőt jelenti, amely ezt a közösséget a külső veszélyektől védi meg.
Miként illeszkedik ebbe a rendszerbe az „archaikus triász” harmadik tagja, Quirinus? A bizonytalanságok (és ebből eredő tudományos véleményeltérések) itt még nyomasztóbbak, mint Mars alakjának értelmezése esetében. Maguk a rómaiak sem értették jól ennek az ősi és tiszteletre méltó, ám elhalványult jelentőségű istenüknek lényegét. Némelyek területi és etnikai istent láttak benne, éspedig a legkorábbi Róma szabin etnikumának, a Quirinalis domb lakóinak istenét, aki nem más, mint a latin Mars isten szabin megfelelője; ezt a feltevést támogatja az isten nevének egybeesengése a Quirinalis-dombbal.

Mások a római polgárok (Quirites, valószínűleg, a co-virites = férfiszövetség tagjai szóból) szervezeteinek, a curiáknak (a co-viria = férfiszövetség szóból) védelmezőjét vélték benne felismerni. Egy később felmerült ókori vélekedés szerint az égiek közé emelt Romulus nyerte el istenként a Quirinus nevet.
Az újabb kutatás sem jutott sokkal tovább, mint az antik értelmezések egyikének vagy másikának elfogadásáig és további érvekkel való megtámasztásáig. Elégedjünk meg azzal a leginkább valószínűnek tetsző feltevéssel, hogy a római Quirinus eredetileg a curiákban tömörült nemzetségek összetartozásának és szövetségének védelmezője, a covirinus – Quirinus etimológia alapján. Quirinus a polgárok istene.
Ha Iuppiter a közösséget vezető királyi hatalom védelmezője; ha Mars a külső veszélytől véd – akkor Quirinus alapvető funkciója abban áll, hogy a közösség közrendű tagjainak, magának a közösségnek legyen patrónusa – munkájának pártfogója. A három archaikus főisten a Rómát alkotó nemzetségek szervezetének megszilárdulásakor, ennek a társadalmi folyamatnak transzcendens tükrözéseként emelkedett a közösség legtágabb értelemben felfogott közös érdekeit pártfogoló istencsoport rangjára.

A „római” vallás kibontakozásának és fejlődésének ez az első nagy szakasza lényegileg az i. e. 600 körüli években zárult le, tehát a Rómát egységes várossá tömörítő etruszk királyok fellépését közvetlenül megelőző időszakban. Addigra kialakult a leginkább tisztelt istenek tágabb és szűkebb köre; már érvényesültek az istenek „rangsorát”, hierarchikus társadalmát szabályozó tendenciák; a számos isten közül kiemelkedett a közösség életfunkcióit védelmező három legfőbb isten csoportja is.
Mindezek az istenek rendelkeztek bizonyos kultusszal – ez azonban csupán az év bizonyos, nekik szentelt napjaira korlátozódott. A kultusz még nem kapcsolódott meghatározott szent helyekhez, állandó szentélyekhez vagy templomokhoz: csak időben, de nem térben stabilizálódott. Létrejöttek már a legkorábbi papi testületek is, a patrícius arisztokráciának erre a feladatra specializált személyeiből. Ezek az isten-képzetek, hiedelmek, szertartások és szervezeti formák nagyjában-egészében megfelelnek annak, amit Latium vagy a tágabb Itália egyéb törzseinek ill. városias településeinek vallási képzeteiről és szervezetéről tudunk. Lényeges változások Róma vallásában akkor következtek be, amikor a város lakói az i. e. VI. század óta szorosabb kapcsolatba kerültek az etruszk és a görög világgal.


Forrás:
Róma Istenei
Összeállította, és írta: Hahn István
Budapest : Gondolat, 1975
ISBN 963 280 156 3