logo

XX Junius AD

A szarmaták.

A Kárpát-medence császárkori lakói közül a szarmaták kultúrájukat és származásukat tekintve külön csoportot képeznek. Az iráni eredetű, lovas harcászatot folytató szarmaták valójában számos csoportból álltak, akikre a görög és római szerzők gyakran ezt a gyűjtőnevet használták, hasonlóan a kvádok/szvébek nevéhez.
Az írott forrásokban azonban megtalálható jazig és roxolán elnevezésük, mely az egyes népcsoportjaikat jelölte. Négy nagy csoportjukról van tudomásunk: a Don és Dnyeper közén a roxolánok, a Dnyepertől nyugatra sorban az urgok, a királyi szarmaták és végül a jazigok találhatóak az 1. században. Magukkal a szarmata csoportokkal a Római Birodalom az Al-Duna mentén és a Chersoneros-félszigeten találkozott először és mint azt számos irodalmi munka megörökítette, nem hagytak jó benyomást a római kultúra képviselőire.

Kárpát-medenceében történt megjelenésükkel kapcsolatban számos elképzelés merült fel. Az első említésük éppen Pliniusnál olvasható, akinek ezen sorai számos félreértéshez vezettek a jazigok beköltözésével és szállásterületével kapcsolatban. Talán érdemes az ominózus részt szó szerint idézni:
„a Duna és a hercyniai erdő közötti felsőbb részek egészen a pannoniai Carnuntum tábora és a germánokkal közös határig, a síkság és a laposabb részek a szarmata jazigokhoz tartoznak a hegyek és az erdős részek pedig a dákokhoz, akiket a Marustól a szarmaták űztek el egészen a Tisza folyóig, vagy a Duri az, amely elválasztja őket a suebektől és a Regnum Vannianumtól, a terület másik részét a basternák és más germánok birtokolják.”.

Ehhez kapcsolódnak még Tacitus sorai a Regnum Vannianum bukásával kapcsolatban, amikor megemlíti, hogy a szarmaták adták Vannius lovasságát. Éppen e jazig lovasság fegyelmezetlensége miatt kényszerült a király arra, hogy nyílt síkon csatát vállaljon az ellene felvonult koalícióval szemben.
A Plinius sorain alapuló azon elképzeléseket, hogy a Felvidék déli részét megszállva tartották, éppen az elmúlt harminc év ásatásai, valamint a sorok filológiai elemzése cáfolja. Szlovákia Délnyugati részéről egészen a Dunakanyar környékéig a germánokra jellemző korai fibula és kerámiatípusok ismertek már a Kr.u. 1. század első harmadának végétől. Mócsy véleménye szerint a szarmaták még Vannius királysága (20) előtt bevándoroltak a Kárpát-medencébe.

A legkorábbi szarmata leletanyag feltérképezése sem járult hozzá a kérdés eldöntéséhez. Az aranyflitterekkel, aranylunulákkal és gömbölyű karneolgyöngyökkel jellemzett lelethorizont ugyan rendelkezik bizonyos keleti párhuzamokkal, de a jól keltezhető római importáruk hiányában széles időhatárok közé datálható.
Tacitus alapján Kr.u. 50-ben már jelen vannak a jazigok a Kárpát-medencében, de éppen a Regnum Vannianumra vonatkozó adatok miatt nagy valószínűséggel e csoportok csupán zsoldosok voltak, és a szarmaták további részeinek bevándorlása csak folyamatosan mintegy emberöltőig tartott. A beköltözésükkel kapcsolatban több elképzelés merült fel. Sokáig meghatározó volt, hogy a rómaiak a germánok és dákok közé telepítették be a szarmatákat, így hozva létre egy ütközőzónát a két nép között. Ezt az elképzelést azonban feltétlenül el kell vetni.

A római császári és tartományi kormányzat tisztában volt a szarmatákkal kapcsolatos veszélyekkel és éppen az említett időszak összecsapásai szólnak a betelepítés ellen. Már Kr.e. 16-ban Cornelius Lentulus helytartósága idején összecsapnak a rómaiak a szarmatákkal. Kr.u. 6-9-ben Cecinius Severus legiot a dákok és szarmaták ellen vetik be. Kr. u. 10-11-ben a Gn. Cornelius Lentulus harcol a szarmatákkal, amit 15-ben újabb betörés követ a Dunán át. A Kr.u. 1. század elején már a Duna volt a határ.
Egy további elképzelés szerint a Duna mellett a meggyengült dákoknak a Dunától északra fekvő területein vándoroltak be, valamikor Maroboduus idején. Mint azt a Kr.u. 1. század első felének harcai jelzik, a dák uralom továbbra is meghatározó volt a területen. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az észak-keleti hágókon keresztül jöttek be első csoportjaik és katonai segédnépként kaptak szerepet a Regnum Vannianumban. E lehetőséget támaszthatják alá Tacitus sorai, aki a Kr.u. 69. év eseményei kapcsán szól ismét róluk.

A szarmaták erőssége a lovasságukban rejlett, amit fel is ajánlottak, de a római katonai vezetés éppen attól tartva, hogy az ellenfél többet ígérhet és ezért átállnak, nem fogadta el. A szarmata/jazig befolyási terület bővülésére utalnak Tacitus sorai, amikor a hegyekben lakó cotinusokkal kapcsolatban megemlíti, hogy adót fizetnek a szarmatáknak. A források ezt követően hallgatnak róluk egészen Domitianus dák és szvéb háborúiig, amikor a szvébek oldalán bekapcsolódnak a harcokba és megsemmisítenek egy legiot.

Újabb változás következett a római-szarmata kapcsolatokban, amikor Jordenes tudósítása szerint megszűnik kapcsolatukat a pontusi városokkal és a roxolánokkal, ez az egyre jobban megerősödő dák ok terjeszkedésének volt a következménye. Alföldi véleménye szerint ez csak a Boirebistas és Decebal közötti időszakra vonatkozhat.
Decebal hódításai az Al-Duna vidéke mellett a Kárpát-medencét is érintették, ahol a jazigoktól elvett egy területet. Ezzel magyarázható, hogy szövetségre léptek Traianusszal. Hogy melyik területről van szó azt sajnos nem tudjuk meghatározni, de a későbbi összetűzéseknek alapjává vált, mivel Traianus sem adta vissza a jazigoknak.

107-ben Pannoniát támadják meg, majd 117-ben a jazigok és roxolánok összehangolt támadást indítottak Pannonia, Dacia és Moesia ellen. Hadrianus intézkedései, közös helytartó kinevezése, a roxolánoknak fizetendő évpénz megemelése rendezik a helyzetet.
A béke elérése érdekében felvetődött annak lehetősége, hogy Hadrianus a Tiszántúl területét átengedte a jazigoknak. Ennek alátámasztására sem régészeti, sem pedig más forrás nem áll rendelkezésünkre. Ehhez kapcsolódik még, hogy a markomann - szarmata háborúk után engedélyezték a szarmatáknak az átjárást Dacia helytartójának felügyelete alatt.

A 2. század első felében kialakult a meglehetősen sűrű alföldi szarmata településhálózat, valamint a területüket átszelő utak vonala, melyeket a római importtárgyak előkerülése jelez. A békés időszaknak a 160-as években kirobbant háborúk vetnek véget. Sajátos, hogy míg a germán népek támadásának hátterében a Kárpátoktól északra megindult népmozgásokat keresik, addig a szarmaták részvétele márc sak a zárt helyzetüknél fogva is magyarázatra vár. Több támadást intéznek Pannonia ellen, mely szerepük miatt Marcus Aurelius ki is akarja irtani őket.
A velük kötött békeszerződés feltételei között szerepel az átjárásuk megengedése, de a határmenti területek kiürítése is. További változás, hogy a Bánát mellett az Ártánd-Derecske vonaltól északra is megjelennek a szarmata települések. Itt kerülnek kapcsolatba a vandálokkal, akik azonban a későbbi sánc vonala mentén fokozatosan nyomulnak délre.

A 3. századdal kapcsolatos forrásaink meglehetősen zavarosak a szarmaták esetében. Így a 230-as években említik betörésüket, majd tevékeny résztvevői Pannonia 260-ban történt pusztításának. A tetrarchia idejében hét nagy császári expedíció és a szarmata sáncrendszer felépítése tudja csak biztosítani a limes mentén a békét.
A 322-ben egyes csoportjaik támadást intéznek Campona ellen, mely miatt I. Constantinus átkel a területükre, legyőzi őket, megölve Rausimodus királyt is. Talán ezt a háborút zárta az a békeszerződés, ami alapján Constantinus beavatkozik 332-ben oldalukon a vizigótokkal vívott háborúba.

A rómaiak a Bánságban hátba támadják a gótokat. A szarmaták közötti belső feszültségről Ammianus Marcellinus számol be. Az arcaragantesek és limigantes szolgáik összecsapása rávilágít a szarmaták mind a Római Birodalommal, mind pedig a szomszédos népekkel fennálló kapcsolataira.
A belháborújúk egészen 358-ig tart, amikor II. Constantius megsemmisíti a limiganteseket, békét teremtve Valeria előterében. Legközelebb 374-ben tűnnek fel a forrásokban, amikor a kvádokkal együtt támadnak a Pannoniai tartományokra.



Prohászka Péter

(Részletek az Imperium et barbaricum. Kapcsolatrendszerek a Kárpát-medencében a római birodalom és a barbár népek között a római császár- és koranépvándorlás-korban című doktori disszertációból).