logo

XVIII Junius AD

Kelet-magyarország a Római korban 1 rész

A Kárpátok hatalmas íve keleti és déli hegyláncaival Európa egyik legnagyobb sziklavárát fogja körül: a természeti kincsekkel dúsan megáldott Erdélyt. E vidék legrégibb, de a régészeti leletek világánál egyre világosabban kirajzolódó történetét ezúttal csak néhány szóval óhajtjuk érinteni. Már az ember jelenlétének legrégibb nyomai, a durván pattintott kőszerszámok is olyan sajátos típusokat tárnak elénk, amelyek megmutatják, hogy az Erdély földjéből előkerült legősibb emlékek földrészünk meginduló fejlődésének bizonyos nagyobb, határozottan körülírható kultúrtar tományaiba illeszkedtek bele. Azok a kultúrakörök, amelyekhez e hegyvidékünk hajdan tartozott, a fiatalabb kőkorszak óta váltak szűkebbé és egyénibb jellegűvé; e kor jellegzetes találmánya, az edényművesség, a neolithikus cseréptömegek osztályozása révén, módot nyújtott a kutatás számára annak megállapítására, mely kultúrák területe terjedt ki Erdélyre, melyek metszették ennek földjén egymást s hogyan függtek össze ezek a Kárpát-medence és Délkelet-Európa egyéb kultur tartományaival.

A részletekre itt nem térhetünk ugyan ki, azonban hangsúlyoznunk kell, hogy az északról bevándorló törzsek mellett a déli, mediterrán vidékekről származó előretörések, sőt más világtájak felől jövő hatások is befolyást gyakoroltak a lakosság embertani összetételére.
Kr. e. 2000 körül, amikor a fémeknek gyakorlati célok szolgálatában történő rendszeres felhasználása az emberi kultúra fejlődését páratlan lendületbe hozta, a különböző eredetű, tarka kultúracsoportok hagyatéka itt egységes arculatot nyert. Ez az egységessé válás természetesen nemcsak azoknak a használati tárgyaknak formaadásán és díszítésén nyilvánult meg, amelyek reánk maradtak, hanem abban a politikai szervezetben is, amely az új bronzkultúrával együtt kiformálódott, valamint a számunkra többé nem érzékelhető szellemi életben is. Joggal tették fel, hogy a kárpátaljai kultúracsoportoknak ezen összeforradása a bronzkor elején a thrákság kialakulását jelenti.
Az indogermán nyelvet beszélő thrákok a Kr. e. második évezred utolsó századaiban északról előretörő néphullámok által sodortatva délre (a Balkán-félszigetre), illetve keletre (Dél-oroszországba és Kis-Ázsiába) szorultak. Csak Erdély természetes mentsvárában tudták megvetni lábukat ezen a viharos korszakon át is, és ezáltal itt jobban elszigetelődve mint addig, a dákok népévé különülhettek.

Szomszédjukban, ugyancsak a Kárpát-medencében, a szintén indoeurópai illyrek telepedtek meg; de vándorlásuk tovább hatolt, le a Balkán-félsziget és Itália déli csücskéig. Akadtak kutatók, akik feltették, hogy Erdély kultúráját e korban, amely a bronz általános használatáról a vasművességre térve át, az emberi fejlődés új korszakát alapozta meg, már Itália termékenyítette meg; mások, akik az ország múltját Rómával minél régibb és erősebb kapcsolatba igyekeztek hozni, szívesen el is hitték ezt.4 De Itália nagyszerű terjeszkedése észak felé akkor még az idők méhében szunnyadt és a dákok földjére éppen ellenkezőleg messze északkeletről jött népek zúdultak.
A Maros völgyében tudniillik megjelent a Kr. e. VIII. század folyamán egy idegen nép, amely az eurázsiai lovas pásztorok életformáját elsőnek ültette át a Kárpát-medencébe. Ezen kor egyik leletcsoportjának fémtárgyain ugyanis először mutatkozik az a nagy művészettörténeti jelentőségű állatornamentika, amelyet „szkíta” állatstílusnak szoktak nevezni, s amely e Belső-Ázsiában született kultúra legsajátosabb alkotása volt. Ehhez járult még újabban a steppei népek rettegett fegyverének, a „reflex-íjnak” felfedezése egy idetartozó szeged-öthalmi leletben. Ezenkívül a szóban forgó leletanyagnak legtöbb darabja lószerszámok fémverete vagy tartozéka volt, s így nehezen lehetne kétségbe vonni, hogy itt egy észak-ázsiai lovas nép emlékeivel van dolgunk.

Lényeges körülmény viszont az is, hogy a lószerszámok mellett ebben a leletanyagban semmiféle kocsialkatrész sem szerepel; még a kerek bronzgyűrűk sem látszanak biztosan kocsiba fogott állatok gyeplőkarikáinak. Ennek a tényállásnak azért van döntő fontossága, mert a lovat az ember kétféleképp kényszerítette szolgálatába. Egyik felhasználási módja az volt, hogy kocsiba fogták és gazdája lakóhelyemellett tartották bezárva, amint az Elő-Azsiában már igen régi idők óta szokásban volt.
A másik, hogy megülték, és nem zárták istállóba, hanem meghagyták ménesben; csakhogy az egész ménest birtokba véve a szubarktikus zóna nyári legelői s a sztyeppe övezet téli legelői között szabályszerű váltogatással északnak és délnek terelték Ez az állandó és okszerű ingamozgás volt a lovas pásztorok életformájának alapja. Ilyen életmód mellett az állatokat nem szelídítés révén tették alkalmassá az ember szolgálatára, hanem pányvakötéllel fogták ki a ménesből, s így fékezték meg a szilaj paripákat. A lasszónak alapvetően fontos találmánya mellett ugyancsak e körben keletkezett a bőrből (később fémből) készült kengyel, amely a lovas számára az íj használatát minden irányban lehetővé tette.

Mindebből kiviláglik, hogy a szóban forgó koravaskori lovas nép nem lehetett thrák, amint régebben hitték, hiszen a thrákok akkor még kocsizó nép voltak, és Homérosz tanúság aszerint harci kocsival indultak csatába. Hogy vajon lovas népünk keleti-indogermán vagy török volt-e, nem tudjuk; a mongolok kirajzása sokkal későbbi korba tartozik. Ez a belső-ázsiai nép azonban magával sodort egy néptöredéket a Kaukázusból amely a maga fémművességét a mi vidékünkre hozta, s ezt a korai vaskor ún. hallstatti kultúrájának közvetítette.
Bizonyosnak vehető, hogy ennek a kettős néphullámnak ideérkezése valami kapcsolatban állhat a kimmeriek betörésével Dél-Oroszországba és Kis-Azsiába, amelyet nemcsak a görögök legendás hagyományaiból, hanem asszír ékírásos emlékekből is ismerünk.

Az emlékek tanúsága szerint a kimmeriek hamarosan összeolvadtak az itteni őslakossággal, mint utánuk majd minden nomád hódító nép, mely e területet birtokába vette. Exogám házassági szakásaiknak megfelelően a lovas nomádok más néphez tartozó alattvalóik közül választották asszonyaikat, s ezáltal végül maguk is alásüllyedtek a leigázottak tömegébe, miután harci erényeiket és szervező képességüket azokba oltva, történeti hivatásukat teljesítették.
Így járt a következő steppei nomád néphullám is a Kárpátok övében, a szkíták népe, amelyet egy világtörténelmi méretű népmozgalom hullámverése juttatott Erdély földjére. Kr. e. 600 körül ugyanis, amikor a szkíták Dél-Oroszországot elárasztották, megkezdődik a török népek támadása is Kina északi határán, s ugyanakkor Asszíria a médek áldozatává esik: a Hoanghotól a Dunáig lovas íjász népek seregei bukkannak fel, s ha az eseményeket, amelyek e hatalmas szétrajzáshoz vezettek, nem is ismerjük, annál világosabban érzékelhetjük belőlük azokat a szinte határtalan energiákat, amelyek ekkora megmozdulást idézhettek elő.
Feltűnő azonban, hogy a dákok, a hosszú szkíta uralom ellenére, nem vették át a vezetőréteg életmódját, s nem alakultak át lovas harcosokká - mint hasonló befolyás alatt a déli thrákok.

Mindazonáltal tévedés volt a szkíták itteni megjelenését gyorsan jövő és gyorsan múló nyári zivatarhoz hasonlítani. Szkíta törzsnevek, földrajzi elnevezések, vallásos fogalmak és sok más, mint például a drakon-hadijel (vászonból varrott, fenevadszájú, szélben fütyülő kígyó, melyet fanyélen hordoztak), eléggé szemléltetik a dákokra gyakorolt erős szkíta hatást.
A szkíta uralom virágzása idején éri el először a klasszikus kultúra kisugárzása Erdélyországot Hellasz magas műveltségének távoli és halvány fényéről van szó, amelyet vállalkozó kedvű kereskedők hoztak el ide.
A Fekete-tenger északnyugati csücskében alapított görög városok kereskedői szállítják idáig portékájukat, s a Balkán felől is felhatol a merész görög vállalkozás errefelé. Ezeknek az érintkezéseknek nyomán születnek meg az első irodalmi híradások az agathírzek országáról. Ezekből a tudósításokból kiviláglik, hogy a hármas tagozódású szkíta államszervezet egyik főtörzse vált el a többiektől, és telepedett meg ezen a vidéken. Majd megjelennek az athéni rabszolgapiacon a dákok és északi thrák szomszédaik, ageták egyre növekvő tömegei, úgyhogy az új attikai vígjátékban már mint a nehézkes barbár típusának kedvelt megszemélyesítői szerepelhetnek ezek

A görög irodalomban a véletlen szeszélye által megőrződött szórványos adatok már e korszakban megengedik, hogy az északi thrákság történetéről némi fogalmat nyerjünk. Ha azokat a történelmi ábrázolásokat vesszük szemügyre, amelyeket a kiváló román tudós, Vasile Parvan teremtő erejű képzelete formált ki, olyanféle kép bontakozik ki előttünk a dákokról és a getákról, aminőt Délkelet-Európa szláv államainak az első világháború előtti belső viszonyai és törekvései mutattak: amint 1914 előtt az európai politikát erősen nyugtalanította az összes szlávok egyesülésének minden szláv népnél eleven és rendszeresen propagált gondolata, úgy Parvan északi thrákjai is ilyenféle népi faji nagyhatalomnak tűnnek fel, amely néhanapján magát a római birodalmat is végveszéllyel fenyegette.
Hérodotosz valóban arról értesít, hogy „az indusok után a thrákok népe valamennyi közül a legnagyobb; ha összetartana s egyetlen ura volna, legyőzhetetlenné válnék, s messze kiemelkedően leghatalmasabb nép lenne; mivel azonban náluk lehetetlen ezt elérni, ennek következtében gyöngék maradtak”.

Amit azonban a történetírás atyjának éles szeme észrevett, arról maguknak a thrákoknak természetesen fogalma sem lehetett. Hiszen még az ókor vezető népe, a görögség, amely a közös eredet, a közös nyelv és vallás egyesítő erejének teljes tudatában volt, sem tudta ezen összekötö tényezőket politikai, szervezeti egység teremtésére felhasználni, nemhogy a sokkal kezdetlegesebb thrákok álmodhattak volna efféléről.
A valóságban a thrák törzsek tömege össze nem függő zűrzavar volt: számos törzs állandó vetélkedésben élt vagy egyenesen hadban állt egymással, s legtöbbjüknek számos rokonnép puszta létezéséró1 sem volt tudomása. Nem hallgathatom el ama meggyőződésemet, hogy Parvan az északi thrákok történelmi jelentőségének e túlzott beállítását - tudatosan vagy tudat alatt - a román kontinuitástan védelmére igyekezett hasznosítani. Ezzel függ össze az a körülmény is, hogy az északi thrákok történelmi szerepének mértéktelen megnagyítása mellett Pannonia történelmi fontosságát éppen oly túlzottan tagadja: mindkét nézet a dákoromán kontinuitás lehetőségeinek gondos mérlegelése mellett nyert megfogalmazást.

Ezen a módon próbálja ugyanis magyarázni, hogyan tűnhetett el a dáciainál a valóságban sokkal mélyebb pannoniai romanizmus, holott- legalább is az ö véleménye szerint - a romanizálódott dákok mindmáig fennmaradtak.
Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a pannoniai romanizmus „had no one powerful native people as its base”; hogy Pannoniában csak egy „strange and confused congeries of nations” élt, amely „was doorned and overwhelmed by the Slavs and Turanian barbarians”.

Ezzel szemben Dáciában szerinte ott volt „a great kingdom based upon a solid and homogenaus ethnic foundation: its historical traditions were already old, its social and economic structure as weil marked, and it possessed an advanced culture, which, influenced at first by the forms of the Celtic civilization, had for two centuries before Trajan the irupress of the Roman ...” Mindezt Dácia szomszédaival tudatosan ellentétbe állítja:
„This was no mere agglomeration of a number of savage tribes with a shifting population, scattered loosely over an extended territory, with a complete lack of political and national cohesion, such as Rome had found in Dalmatia or Thrace or Pannania or Moesia; here was a nation, organised, powerful, consciaus of herself”.

Ezen vonzó színekkel rajzolt, ámde tökéletesen elhibázott kép cáfolata alig szükséges; elég lesz itt nehány egyszerű tényre utalni. Vajon Parvan tényleg elfelejtette-e, hogy a nagy pannoniai lázadás maguknak a rómaiaknak vélekedése szerint gravissimum omnium externorum bellarum post Punica volt? Nem emlékezett-e Tiberius egyik, régebben Pannoniában hadakozott tisztjének szavaira, aki a pannonok művelődéséről és a politikai szervezés terén tanusított képességeiről a következőket írta:
„De egész Pannoniában otthonos volt már nemcsak a római hadifegyelem ismerete, hanem a római nyelvé is, sőt sokan értettek a betűvetéshez és megszokták a szellem élesítését is. Ezért - Hercuiesre mondom- nem volt még soha egy nemzet sem, amelyik ily érettséggel kötötte volna össze az ésszel való hadvezetést a háborúval, s amelyik ily éretten tudta keresztülvinni, amit elhatározott.”

Valószínűleg nemcsak az kerülte ki teljesen figyelmét, hogy Pannonia romanizmusa közel másfél századdal régebbi volt, s a római világbirodalom keretében Dácia romanizmusát ugyanannyival túl is élte, hanem figyelmét elkerülte az a kimagasló történelmi szerep is, amelyet a pannonok a birodalomban mint katonák, tisztek, udvari hivatalnokok és császárok a III. és IV. században betöltöttek.
Már e néhány tény is elegendő, azt hiszem, azon lehetetlen beállítás cáfolatára, amely szerint egyedül a dákok bírtak volna történelmi jelentőséggel a Duna-medence népei közül, s nekik lett volna itt egyedül szívós életerejük. E pán-dák álomkép szétfoszlása után is még mindig nagy marad azonban az a történelmi jelentőség, amelyet a dákoknak - a dunai-balkáni térség más erőteljes népei mellett - tulajdonítanunk kell, annak ellenére, hogy hatalmas energiáikat politikai síkon sohasem tudták teljes mértékben kihasználni.

Valószínűleg már a hellénisztikus korban négy vagy öt fejedelemségre oszlottak, mint később; ezeken kívül még a Kárpátok hegykoszorújától északra és keletre is voltak dák törzsek megtelepülve, melyek politikailag szintén egymástól különváltan éltek; sőt legújabban Pannoniától északra, a Vág völgyében is felfedeztek dák töredékeket.
A Dél-Oroszországban, valamint a Duna alsó folyásánál mindkét parton elhelyezkedett rokon geták is apró törzsi kötelékekre voltak szétszakadozva. S habár néhányszor kiváló egyéniségeknek sikerült őket nagyobb egységekbe tömöríteni, sőt hatalmas birodalmakká összekovácsolniuk, az ilyen eset mindig csak rövid életű kísérlet maradt, melyet hamarosan szétesés követett. Így minden vitézségük ellenére szkíták, perzsák, makedánok, kelták, germánok (a bastarnákat értjük ez utóbbiak alatt) és szarmaták igázták le őket rendre, míg csak Róma be nem kebelezte a Dunától délre lakó törzseiket.

Noha a dákok erdélyi sziklavárukban jobban meg tudták őrizni nemzeti különállásukat, mint dél-oroszországi és balkáni rokonaik, a szkíták után megint elöntötte őket egy hódító néphullám, amely ezúttal nyugatról jött.
Az új hódítók, a kelták, emberibbek voltak a régieknél, és magasabb műveltségük áldásaiban alattvalóik is részesülhettek Nemrégen még azt hitték, hogy már az V. században a kárpáti térségbe érkeztek ezek, és sokat töprengtek Erdélybe történt behatolásuk útvonalain is. Újabban azonban kiderült, hogy a gall betörés, amely Kr. e. 400 körül Közép-Itáliát is végigsöpörte, kelet felé csak Nyugat-Pannoniáig ért el, s itt megtorpant Csupán száz évvel később, Kr. e. 300 körül, amikor újra megindult kelta tömegek a Duna völgyében előrehatolva, Görögországba is benyomultak és Delphi szentélyeit felégették, került sor a Kárpát-medence nagyobb részeinek meghódítására.
De míg a későbbi Pannonia területén - kivéve a függetlenségüket megőrzött dél-horvátországi és boszniai illyr törzseket állandó maradt a kelta befolyás s a Drávától északra lakó törzsek tartós kelta uralom vagy legalábbis kelta hatás alá kerültek, a dákoknak sikerült a kelta gyámságot lerázniuk - úgy véljük, a Kr. e. II. század folyamán.

E századad végétől kezdve a rómaiaknak a már meghódított Makedániában dák betörésekkel kellett megküzdeniük. Ugyanekkor az Erdélyben nagy számmal található várak, melyeket pontusi görög iparosok segítségével és kelta kultúrvívmányok felhasználásával emeltek, megmutatják, micsoda erőre és gazdagságra tett szert a dák arisztokrácia, mely e korszakban már a nemzet gerince volt. A dákok hatalma Kr. e. 100 táján rendkívül megnőtt, ami csak legújabban tűnt ki a régi Magyarország területén görög-makedón-római minták után vert bennszülött pénzek osztályozásából.

A legerősebb dák fejedelemség, amely nem magában Erdélyben, hanem a Bánságban volt, kulturális befolyását- a pénzek tanúsága szerint - nemcsak a késóbbi Pannoniában, de ettől nyugatra, valamint a Dunától délre is éreztette. Nem lehet kétséges az sem, hogy azok a gazdasági és művészettörténeti hatások, amelyeket e pénzeken figyelhetünk meg, lényegében véve egyúttal egy politikai erőcentrum kisugárzásai. Hasonlóképen az sem lehet véletlen, hogy a sajátosan dák ezüstékszerek divatja e korban körülbelül ugyanazt az elterjedést mutatja, mint a fentebbi pénzveretek. Mindkettőben a dák hatalom kibontakozása tükröződik.
E hatalmas bánsági dák fejedelem karja Mithridatész Eupatór pontusi birodalmának összeomlása folytán már a Fekete-tenger északnyugati sarkában fekvő görög városokig is elér, amelyekról tudjuk, hogy követségeket küldtek hozzá. Majd hamarosan - Kr. e. 60 körü - Burebista, az elóbbi bánsági dák uralkodó fiának személyében, kiváló egyéniség kerül itt uralomra.
A nagyarányú dák terjeszkedési politika csak most kezdődik.3 Valószínűleg már atyja megpróbálta a szomszédos dák fejedelmeket legalább részben jogara alá vonni. Most azonban Burebista rövid idő alatt annyi népet hajt hatalma alá, mint előtte talán egy uralkodó sem ezen a területen. Ebben a hirtelen és kivételesen nagymérvű er6kifejtésben mindenesetre nagyon segítette a dák királyt a körülmények szerenesés alakulása is.
Mithridatész dél-oroszországi birodalma ugyanis éppen ekkor omlott végleg össze, s így a kiváló katonai erényekkel rendelkező dákoknak nem volt nehéz egészen a Dnyeper torkolatáig leigázni az ottani görög városállamokat. Ugyanekkor a Balkán-hegység északi előterepén, valamint Észak-Itália felől előnyomuló római nagyhatalom terjeszkedése is megtorpant; sőt a súlyos megrázkódtatások, amelyeket a monarchia születése okozott, megakadályozták Rómát abban is, hogy visszaverjék a dákokat
A vezetők tekintete befelé fordult, a légiók egymás ellen szegezték fegyvereiket s így a dákok el6retörését az impérium nem zavarta. Burebista a mai szerb-bolgár földön tett hódításai mellett a Száva völgyében lakó kelta scordiskcusokat is tönkreverte, miután előzetes hadjárataiban többször támaszkodott értékes szövetségükre. Kr. e. 48-ban, amikor Caesar és Pompeius a Balkán félszigeten készültek eldönteni a római világ uralmáért folyó mérk6zésüket, Burebista követe Pompeiusszal tárgyalt, s úgy látszhatott, hogy a dákok is belesodródnak ebbe a küzdelembe. De királyuk ehelyett arra használta fel a rómaiaknak önmagukkal való meghasonlását, hogy a Kárpát-medencében levő utolsó jelentős ellenfelével is leszámoljon.

A dákok már régebben - még Kr. e. 80 előtt - elfoglalták Északnyugat-Magyarországot, úgyhogy országuk a Duna-Tisza köze fölött átnyúlva nyugat felé, egészen a Morva folyóig ért: szóval már ekkor is volt a Kárpát-medencét elzáró porta occidentalis. Azonban kisvártatva összeütköztek a Csehországból kiszorított kelta bójokkal, akik véres háborúk árán visszanyomták a dákokat a Tisza mögé.
A bójok Kr. e. 60 körül a Kárpát-medence nyugati felében telepedtek meg végleg; országuk középpontja valahol Pozsony körül volt. A dákok váratlanul bekövetkezett megerősödése azonban sorsukat megpecsételte. A két nép újra több háborút vívott egymással, míg a bójok egészen megsemmisítő vereséget nem szenvedtek, mely Ausztriában lakó szövetségeseiket, a kelta tauriseusokat is sújtotta. Úgy látszik, az Erdély északnyugati peremén lakó teuriscusok e harcok folyamán szakadtak el a tauriscusoktól, amennyiben szomszédaikkal, az Anarti törzsével együtt e vidékre sodródtak. E pillanatban a dákok országa már valóban veszélyessé lett Róma északi tartományaira, sőt mi több, Háliára nézve is.

Iulius Caesart csak meggyilkoltatása akadályozta meg abban, hogy már indulásra kész, igen nagy seregét 44 tavaszán ellenük ne vezesse. De e hirtelen felfúvódott nagyhatalom néhány esztendővel Caesar halála után a rómaiak beavatkozása nélkül is összeomlott: Burebistát, a nagy hódítót övéi meggyilkolták, s az örökségén folyó versengés idején a leigázott népek elszakadtak a dákoktól, maguk az utóbbiak pedig négy részre, négy régebbi fejedelemségükre bomlottak.
Róma mindazonáltal kívánatosnak tartotta a dákokkal leszámolni, nehogy újra egyesülvén ismét veszélyessé váljanak. Augustus már Kr. e. 35-ben megvetette lábát a dél-pannoniai Sisciában, a Kulpa és a Száva összefolyásánál, s ezzel a tervezett dák háború számára az Alpoktól északra megfelelő támaszpontot biztosított seregeinek. Már készült is rá Augustus, hogy a dákok ellen induljon, de közbejött az Antoniusszal való nagy leszámolás, mely újra befelé fordította a római fegyvereket.

Antonius és Octavianus ismét a Balkánon mérték össze fegyvereiket. Bár a kölcsönös féltékenység és gyanakvás most is megakadályozta a dák fejedelmeket abban, hogy beleavatkozzanak a római polgárháború ba,”6 a dákok felől esetleg jövő veszedelmet mégsem tarthatták elhárítottnak Közelebbi oka is volt annak, miért tekintették Rómában a dákok letörését az egyik legsürgősebb feladatnak: a Krisztus születése előtti három utolsó évtizedben a dákok-kisebb portyázásoktól eltekintve- több nagymérvű és veszedelmes hadjáratot indítottak a Duna most már rórnaivá lett déli partjára. Róma mindannyiszor erélyesen visszaverte őket, és már erődöket is emelnek ellenük az Al-Dunánál, a folyam déli partján. A legerélyesebb ellentámadás azonban akkor indul ellenük, amikor Pannonia végleges pacifikálását - a nagy lázadás után - dák betörés zavarja meg.

Az új provincia első helytartója, M. Vinicius, hamarosan átkel a Pannania határát alkotó Dunán, és súlyos csapásokat mér rájuk; először a havaselvi síkságon egy dák sereget a vele egyesült germán bastarnákkal együtt semmisít meg, majd a dákok északnyugati törzsei ellen vezet sikeres büntető hadjáratot, és megrendszabályazza azokat a kisebb illyr és kelta népeket, amelyek a Felső-Tiszától a Duna könyöke felé húzódó területen laktak.
Valamivel később az Al-Dunát követő római katonai határ északi előteréből nagy tömeg getát vagy dákot telepítettek át a jobbpartra, az új Moesía provinciába, és később is nagy áttelepítési műveletekkel ígyekeztek a dákokat a Duna északi partjától távol tartani.

Forrásaink rendkívül csekély szám ú adata ellenére még több ilyen nagyszabású akcióról van tudomásunk. Bár mindez még nem volt elég ahhoz, hogy a dákok rablóportyázásainak egészen véget vessen, mégis annyira meggyengítették őket az elszenvedett vereségek és a folytonos belviszályok, hogy Augustus uralmának vége felé Rómában már azt hitték róluk, önként fognak meghódolni a birodalomnak Nagyon valószínű, hogy - akár akarták volna, akár nem - be is kebelezték volna őket a birodalomba, ha az Augustus tervezte határ a birodalom északi részén megvalósul.
Németország nagy részének és vele együtt Csehországnak meghódítasa küszöbön állott, és ez magával vonta volna Iulius Caesar tervének megvalósítását: ha már egyszer a Kárpát-medencétől északra hegyhatárra támaszkodtak volna, a Kárpátok gerincének megszállását s ezzel a dákok országának bekebelezését nem lehetett volna elkerülni.
Erre azonban nem került sor, mert két váratlan katasztrófa jött közbe, amely az öregségében megrokkant Augustust visszarettentette minden további hódítási tervtől: egyrészt a pannonok félelmetes lázadása a markomannak ellen a Csehország felé hatoló trónörökös, Tiberius hátában (Kr. u 6), másrészt Quintilius Varus légióinak megsemmisülése a teutoburgi erdőben (Kr. u.. 9).
Később azután Augustus utódai nem az eredeti-s a későbbi események tükrében egyedül helyesnek bizonyuló - koncepciót követték, hanem helyette a principatust alapító, megtört aggastyán lemondásához ragaszkodtak. Így Csehország és Erdély, Közép-Európa két nagy természetes bástyája, a határokon kívül maradt, és az ezeket környező hegységek természetes védőfala helyett a Duna vonala lett a határ, noha ez éles törései miatt- Budapestnél és Belgrádnál - katonailag teljesen értéktelen.

Egyébként is a síkság, amelyet a folyó több terjedelmes szakaszán keresztülszel, valamint a számos gázló komoly erejű ellenséggel szemben hathatós védelmet egyáltalában nem nyújthat Mindezen veszélyek egy oly gyakorlott hadvezér figyelmét, aminő Tiberius volt, távolról sem kerülhették el. Ez az aggályos stratégiai helyzeten úgy próbált segíteni, hogy a könnyen sebezhető határvonalat ütközőállamok kreálásával igyekezett hozzáférhetetlenné tenni.
Semlegesítő övezetet óhajtott teremteni tehát, hogy ezáltal a dákokat elzárja egyrészt a germánoktól (különösen pedig a szvébektöl, akikkel azelőtt a Morva folyónál közös határuk volt), másrészt pedig a dunai provinciáktól.
Legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy egy olyan népelem közbevetésévei szigeteljék el a dákságot, amely mind tőlük, mind a germánoktól teljesen idegen. Így hozták az iráni származású szarmata jazigakat a Duna torkolatvidékéről a magyar Alföldre, miután Tiberius fia, az ifjabb Drusus Kr. u.. 18 és 20 között a dunai határontúli viszonyokat a helyszínen tanulmányozta és atyja szándékainak megfelelően újra rendezte. Persze a jazigok bevonulása csakis a dákok kárára történhetett, akik részekre bomolva katonailag meggyengültek, s így a jövevények a síkságról csakhamar a Tiszántúl levő hegyeikbe szorították őket. Így most Felső-Moesia egy részének s egész Pannoniának terjedelmes előterepét jazig törzsek foglalták el az Olt folyótól a Bánságon, a Duna-Tisza közén s a Kis-Alföldön át egészen Carnuntumig (a mai Deutsch-Altenburgnál, Bécs szomszédságában).

Nem sokkal ezután történhetett, hogy a jazigakkal rokon s velük régebben is szomszédos roxolánok- kétségtelenül Róma bíztatására vagy parancsára- a Duna mentén a jazigok után nyomultak, és az Oltnál hozzájuk csatlakozva elvágták a dákokat az al-dunai provinciáktól, nevezetesen Moesiától. Ugyanakkor, amikor Drusus a jazigokat behozta a Kárpát-medencébe, ezektől nyugatra a határfolyam északi partján a saját törzsrokonaikkal meghasonlott szvébekböl germán hűbérállamot létesített, amely a quádokat és markomannokat volt hivatva Noncumtól távoltartani.
Az ütközőállamok e rendszere bizonyos mértékben fél évszázadig beváltotta a hozzá fűzött római reményeket.
Igaz, hogy a féktelen jazigok nem bizonyultak a határprovinciák szempontjából kívánatos szomszédoknak, s így könnyen érthető, miért hunyt Róma szemet afölött, hogy a germán quádok visszanyomják a szarmatákat az osztrák Dunának északi partjáról a Morava és az Ipoly közé. A dunai ütközőállamok övezetének déli részén is erőszakos eltolódások történtek: a dákok, kik a Kr. u. I. évszázad utolsó évtizedeiben újra hatalmasan megerősödtek, olyannyira megnyírbálták a jazigok területét, hogy elvágták őket a roxolánoktól.
De a quádok és markomannak is megváltoztatták eddigi békés magatartásukat a birodalom iránt, és a jazigakkal együtt háborgatni kezdték a határszéli provinciákat. E tartományoknak csak az volt a szerencséjük, hogy a jazigok régi ellentéte a dákokkal nem engedte meg, hogy utóbbiak is egyesüljenek a többivel Róma ellen. Mindeme mozgolódások miatt már Kr. u .80 körül erőteljes csapatösszevonások történtek a Duna középső folyásánál.

85/86 telén a dákok átlépték az Al-Dunát, és betörtek Moesiába. Szétzúzták az ellenük küldött római csapatokat, sőt később a betörések megtorlására a Dunán átkelt császári sereget is. Csak
88-ban sikerült Decebalra, Burebista méltó utódjára, hatalmas csapást mérnie Tettius Iulianusnak. Ez a dák királyt valahol Karánsebestől északkeletre verte meg, az erdélyi hegykoszorú kapujában. Domitianus császár most már alaposan le akart számolni a dákokkal, de egy váratlan fordulat e tervétől mégis eltérítette, s arra kényszerítette, hogy kiegyezzen velük. Az a sereg ugyanis, amelyet a quádok és markomannak ellen küldött, súlyos vereséget szenvedett, s a jazigok is az ellenséghez csatlakoztak. A csorbát ezúttal sikerült ugyan kiköszörülni, de pár év múlva quádok és szarmaták szörnyű dúlásait kellett megbosszulni Pannoniában.
A kényszerűség most azt parancsolta, hogy egyre újabb csapategységeket vonjanak el nyugatról az impérium dunamenti helyzetének erősítése végett, s így Róma katonai erejének súlypontja a Rajnavidékről a Dunához tolódott át.

Traianus, aki most trónra jutott, energiájának javarészét a dákok leküzdésére fordította, mivel - elődeinek balsikerei következtében - e nép még egyáltalában nem volt megfékezve, ami pedig a dunai országok nyugalma szempontjából felette kívánatos lett volna. Nagyszabású előkészületek után 101-ben megindította támadó hadműveleteit
Az erős római seregek azonban a kiváló vezetés ellenére sem tudták a dák főváros, Sarmizegetusa (Várhely) felé nyomulván a természetes akadályokat és a jól kiépített sziklavárakra támaszkodó, makacs dák védekezést leküzdeni. Ráadásul még a havaselvi síkon lakó roxolánokkal is meg kellett a császárnak küzdenie, mivel ezeknek földjét szintén érte a római offenzíva, s ezért Decebalhoz csatlakoztak. A dák király egyébként még a parthusokat is igyekezett megmozgatni a rómaiak ellen.

A következő évben a több támadó oszlopban előnyomuló császári sereg súlyos erőfeszítések és vérveszteségek árán mégis elérkezik a dák főváros kapuihoz. Decebal megadásra kényszerül. A drágán megfizetett béke országát erődeitől megfosztott és teljesen lefegyverzett, római felügyelet alatt álló vazallus-állammá alacsonyítja. De a király mégis népe élén marad: Traianus bizonyára azt remélte, hogy az állandó Duna-híd, melyet a háború után a mai Turnu-Severin és Kladovo közt épített, elegendő fenyegetés lesz a dákok számára, hogy fel ne lázadjanak egyhamar, s kellő biztosíték saját csapatai számára is, hogy szükség esetén Dáciában teremhessenek.
De Decebal a római megszállók kivonulása után azonnal hozzákezdett egy új háború előkészületeihez. Önbizalma határtalan volt: nemsokára már el merte venni a jazigoktól azt a földsávot, amely - a Bánság keleti részén és Kis-Oláhországban - a római haderő természetes felvonulási útja volt, s így igyekezett előre biztosítani a következő összecsapás esetére a legelőnyösebb hadászati helyzetet.

A császár számára nagy meglepetés lehetett, hogy Decebal hódolása nem volt őszinte, s hogy a dákok oly nagy veszteségek után szembe mernek vele szállni. Mivel ennyire helytelennek bizonyult, hogy Dáciát csak megalázta, de fennmaradását megengedte, sőt lehetőséget nyújtott arra, hogy újra erőre kaphasson, a császárnak most már bizonyára egészen másféle elintézés járhatott a fejében, amikor 105-ben másodszor is ünnepélyesen hadat üzent a dákoknak, mint az első békekötés engedékeny feltételei.
A teljes leszámolásra irányuló szándékában csak megerősíthette Decebal további viselkedése: a dák király ugyanis még megismerte őt előzni a támadásban. Egyébként az a kétségbeesett ellenállás is, amely ismét több irányból előnyomuló hadoszlopait fogadta, szintén meggyőzhette őt minden kompromisszumos megoldás céltalanságáról, hiszen ily módon úgysem tudta volna megtörni a dákok elszánt harci szellemét „Diesmal machte Traianus ein Ende; der Krieg galt nicht mehr der Freiheit des Volkes, sondern seiner Existenz”.

A főváros elfoglalása után még nagy csaták voltak az észak és kelet felé hátráló ellenséggel; Decebal még mindig jó ideig kezében tudta tartani hátráló hadai vezetését. A rómaiaknak egyik hegyi erődöt a másik után kellett külön-killön megostromolniuk, mígnem kiderült, hogy minden ellenállás hiábavaló.
A Rómában emelt Traianus-oszlop domborművein többször is megismétlődő tömeges öngyilkosságok jól szemléltetik, hogy a megmaradottak közül igen sokan inkább a halált választották, mint az idegen uralom alatti életet.