logo

XXIV Junius AD

Kelet-magyarország a Római korban 2 rész

Mint ismeretes, a második háború befejezése után Traianus Dáciát 106-ban római tartománnyá alakította. De mi történt a dák néppel? Túlélte-e vajon a katasztrófát és romanizálódott, hogy később a román nép magvát képezhesse, avagy véglegesen eltűnt a történelem : színpadáról?
A IV. század második felében Eutropius, egy rövidre fogott császártörténet szerzője, megállapítja, hogy Traianus az új provincia benépesítése céljából az egész római világból rengeteg embert vont össze, mégpedig mind városlakókat, mind földművelőket (ex toto orbe Romano injinitas eo copias hominum transtulerat ad agros et urbes colendas) s ezt azzal okolja meg, hogy a tartós háború folyamán kifogytak itt a férfiak: Dacia enim diuturno bella Decibavi viris fuerat exhausta.
Ugyanezt a tényt fejezi ki lulianus Apostata császári elődjeiről írt szatírájában (Caesares), midőn Traianus szájába a következő kijelentést adja: „A geták népét kiirtottam. „Ezen utóbbi adat értékét azzal próbálták csökkenteni, hogy egyszerűen a szatíraíró felelőtlen túlzásának minősítették. Ezzel szemben, legújabban bebizonyítottuk, hogy Julianus állítását történeti forrásból merítette.
Még azt is sikerült megállapítanunk, hogy Julianus az egyes császárok jellemzését ugyanabból az (Enmann által felfedezett, de sajnos elveszett) rövid császári életrajzsorozatból vette, amelyből Eutropius és a többi kompendium a IV. század vége felé a maga mondókáját.

Az az anonymus pedig, akiből mindketten merítettek, komoly historikus volt, akinek állításait egyszerűen elutasítani nem lehet. Ezt a modern kutatás nem is tette, csupán a dákok kipusztításának mérvét illetően oszlanak meg a vélemények. Míg ugyanis egyrészt senki sem vonhatta kétségbe, hogy roppant vérveszteség érte a dák népet, másrészt legalábbis egy olyan régészeti tényállást ismertünk meg, amely dák továbbélést mutat a foglalás után, és a Traianus-oszlop domborműveinek hiteles tanúsága szerint is meghódoltak egyes dák töredékek a győzőnek, túlélvén Decebal birodalmának megsemmisülését Ezért vetődött fel az a kérdés, vajon a dák maradványok felszívódtak, s így Erdélybó1végleg eltűntek-e, vagy pedig éppen ellenkezó1eg, elég erősek voltak ahhoz, hogy újra gyökeret eresztve a dáciai romanizmus alapját képező elemek között helyet foglaljanak.
Mindkét lehetőség számos védelmező re talált. Az utóbbi álláspontot sok tudós- köztük nem egy neves nyugati kutató - lehetetlenül túlzott formában tette magáévá: szerintük a felmarzsolt dákok e maradványai oly jelentősek voltak, hogy az új tartomány rómaiságának általános alapjává válhattak; szóval hallgatólagosan felteszik, hogy e dák töredékek a birodalom minden részébó1odacsődült óriási tömegeket (infinitae copiae hominum, mondja Eutropius) és a más tartományokból áthelyezett idegen származású és hatalmas számú katonaságot egyszerűen elnyelték, sőt mi több, még arra is képesek voltak e romanizált dákok, hogy a népvándorlásnak itt hatszáz évig tartó hullámzását, szörnyű háborúit és szakadatlan népcseréit túlélve, magán a dákok ősi földjén a román nemzet egyenesen őseivé legyenek. Lássuk, hogy mi történt ehelyett a valóságban!

Traianus császár történetének legújabb kutatói a szóban forgó kérdés általános felfogásában meglehetősen egybehangzó nézeteket vallanak, amit legjobban különböző nemzetek kiváló szakértőinek alábbi nyilatkozataival igazolhatunk W Weber szerint:

„das dakische Volk muss in den beiden Kriegen furchtbare Verluste gehabt haben. Der Tod der Manner in den Schlachten, derer, die in den bis fast auf den Grund niedergebrannten und zerstörten Burgen blieben, die in den letzten Kampfen und Verfolgungen Umgekommenen, Selbstmord der Adiigen und des Königs riss Lücken, die in Zahlen schwer auszudrücken sind. Scharen tratziger Daker, die unter den Eraberern nicht leben wollten, wanderten über die Berge zu den „freien „ Dakern aus. Viele zehntausende wurden, als Sklaven ergriffen, als Arbeiter verkauft oder endeten als Fechter bei den Tierhetzen. Jungmannschaft, de-ren man sicher zu sein glaubte, wurde in neuerrichteten Verbanden von Hilfstruppen an die Ostfront des Reiches geschickt. Von der alten, wurzelhaft mit ihrem Heimatboden verbundenen Be-völkerung kann daher nicht allzuviel im Land übriggeblieben sein, am wenigsten von den tragenden Kraften der bis zuletzt blühenden Kultur, Adel und Handwerker, eher noch kleine Bauern in entlegenen Dörfern. Denn die alte Kultur stirbt mit dem Volk, als sei sie mit ihm ausgerottet. „

P. Longden: „Trajan was now free to make a final seUlement and the extreme measures which he took are a testimany to the respect with which four seasons hard campaining against the Dacians had inspired him. The fine motto parcere subiectis was indeed, as Augustus had long ago declared, not always applicable; and of Dacia Trajan found himselfvirtually compelled to echo Domitians farnous summary of a pettier occasion (Dio 67, 4, 6): in the Dacian uplands, a solitude was a prerequisite of peace. The scope of this extermination has, however, been sometimes exaggerated. Many Dacians remained, probably those who had early come to terms, and from among them were drawn the Dacian auxiliaries who now begin to appear in history. Others, whose exodus forms the dramatic coneiusion to the sculptured record, trekked northwards toward Ruthenia and the upper waters of the Theiss; many lay dead; and fifty thousand stalwart prisoners marched south in chains to end their lives as gladiators and grace a Roman holiday. A polyglot folk replaced the free. „

R. Paribeni (Optimus princeps. I, 1926, 311) : „Il primo espediente fu quello di provvedere per la nuova terra lelemento umano, enorme essendo statb per le uccisioni, la riduzione in servitu, lesilio, la emigrazione, lo spopolamento della regione, né, data lasprezza della Jotta combattuta, potendasi contare sui lealismo e sulla buona volonta di pochi Daci rimasti. „

Bár a dák katasztrófa okaira nézve a vélemények általában megegyeznek egymással, mégis nyilvánvaló, hogy az eddig felhasznált források- az antik irodalom és a Traianus-oszlop domborművei- nem alkalmasak annak pontos megállapítására, milyen arányú volt a dákok megsemmisítése. Pedig rendelkezésünkre áll az az eddig fel nem használt, hiteles bizonyító anyag is, amely a kérdés eldöntésére hivatott. Arra a több ezer személynévre célzunk, amelyek a római Dácia feliratain maradtak meg, s amelyek nemcsak önmagukban, statisztikailag értékelhetők, hanem - különösen a családi sírkövek felsorolásai révén - a romanizálódott elemek eredetére is világot vetnek, s így a származásra vonatkozó pontosabb felvilágosítások általlehetővé teszik a romanizáció menetének szarosabb megítélését. E nevek általános jegyzékét nemrégen tanítványom, Kerényi András állította össze.

Művét román részről J. L Russu tette bírálat tárgyává, és további adatokkal egészítette ki; mindkét állásfoglalást e sorok írója is részletesen átvizsgálta, s a leszűrődött eredményeket ezúttal röviden a következőkben vázolhatja:
l. Mintegy 2600 rendelkezésünkre álló személynév közül tisztán latin névadásán alapul több mint 70%. Eltekintve magas tisztviselőktől, akiknek családja nem a provincia talajából sarjadt, meg lehet állapítani, hogy a korábbi időkben virult egyéni romanizáció Dáciában már nem érvényesült.
A romanizáció itt már schematikus tömegjelenség, amelyet a császárnevek túlnyomó használata jellemez nomen gyanánt, úgyhogy a családnevek régi gazdag variációi helyett e sovány kis sorozat (Ulpii, Aelii, Aurelii, Septimii) adja a túlnyomó többséget.
A latin névadás leple alatt azonban még fellehet ismerni a különböző népi elemeket, amelyeket a rómaiság mázával vontak be. Néhány, de igen kevés italikus mellett találunk egy csomó dalmáciai illyrt, továbbá néhány Noricumból származó személyt, azután szórványosan gallokat és hispánokat, balkániakat, észak-afriaiakat, kis-ázsiaiakat és szíreket. Viszont igen feltűnő, hogy a dákok romanizációja egyáltalában nem tűnik ki úgy, mint az említett többi nacionális csoporté: a fiatalabb nemzedékek romanizálódását sem figyelhetjük meg, és a származásra közvetlenül utaló adatok sem fordulnak elő ezeknél, mint más népcsoportok esetében.

2. A latin nevek mellett a legjelentősebb csoportot a görög nevek alkotják; számuk az egész anyagnak több mint 13%-át teszi. Persze e görög névadás a birodalom számos népe közt oszlik meg. Általában valószínű, hogy a görög nevű legionáriusok túlnyomórészt a balkáni országokból, a segédcsapatok katonái viszont elsősorban Szíriából származtak.
A legtöbb görög nyelvű rabszolga Kis-Ázsiából való. Legnehezebb a görögnevű szabad polgári személyek népi hovatartozását megállapítani: ezekkel kapcsolatban jóformán valamennyi felsorolt lehetőséget figyelembe kell venni. Ama régóta felismert tényt, hogy ez a birodalom hellénisztikus feléből származó tarka társadalom Dáciában gyorsan romanizálódott, ezúttal is hangsúlyoznunk kell. Minél világosabb az orientálisok romanizációjának folyamata, annál feltűnőbb, hogy ezt az átalakulást az őslakosság esetében - amennyiben még volt ilyen - nem tudjuk érzékelni.

3. Mintegy 120 illyr név maradt reánk; ehhez járul még számos olyan római nevű személy, akik kimutathatóan illyrek voltak. Kétszerannyi illyr név van, mint amennyi thrák, még ha az összes déli thrák neveket figyelembe is vesszük. Ezen feltűnő körülmény jelentőségét azáltal próbálták csökkenteni, hogy az illyr nevek nagy része egyazon bányavidékről származik, tehát nem lehet irányt adó az egész provinciára nézve. De vajon nem épp annál feltűnőbb, hogy az illyr nevek, földrajzi elhatároltságuk ellenére, az egész provincia thrák neveinek kétszeresét teszik?
Még ha a viasztáblácskák 43 illyr nevét, amelyeket különösen szerencsés véletlen őrzött meg számunkra, statisztikánkból ki is rekesztjük, akkor is fennmarad az illyr elem túlsúlya. Mivel pedig, amint alább látni fogjuk, a thrák nevek túlnyomó része déli thrák jellegű, s csak egy elenyészően kis csoport lehet közte esetleg dák is, míg ezek a romanizmus által még alig érintett, egyszerű dalmát bányászok oly világosan megkülönböztethetők és szám szerint oly erősen előtérbe nyomulnak, egyszerre kitűnik ebből az ellentétből, hogy mily nagyarányú lehetett az őslakosság kipusztítása. S míg illyrnek tekinthetünk mintegy 30 római nevet viselő személyt is, ugyanez egyetlen dákról sem igazolható; ebből is kiviláglik, hogy a dákok hiányát lehetetlen pusztán a római névadás elpalástoló jellegével magyaráznunk. Ha a többi nacionális elem nem bújik el e római takaró alatt, a dák sem tehette ezt.

4. A kelta nevek közül, amelyek száma mintegy (az egész anyagnak több mint 2 %-a), érdekesek azok a nyugati példák, melyek a romanizációnak a dáciainál régebbi fázisát tükrözik; ezek római családnévvé alakult bennszülött nevek, melyek az egyénnek a római társadalomba való spontán beilleszkedését szemléltetik, s nem viselik az állami rendelkezés egyöntetű formaruháját, mint a dáciai családnevek.

5. Az orientális- pontosabban javarészt szemita-nevek számra nézve körülbelül a keltákkal egyenlők. Tévednénk azonban, ha csupán ebből a tényből vonnánk következtetéseket Ezeken kívül ugyanis nemcsak a görög nevű emberek tekintélyes része tartozik az orientálisokhoz, hanem megtaláljuk őket bizonyos mértékben a latin nevet viselők között is.

6. A 67 név közül, amelyet J. L Russu, kiegészítve Kerényi A. felsorolását, thrák jellegűnek tekint, néhány különböző okokból kiesik, javarészük azonban a legközönségesebb déli thrák-kis-ázsiai személynevekből áll.

A részletekről a következő számszerű felosztás tájékoztat:

a) 39 jellegzetesen déli thrák vagy kis-ázsiai thrák név (Aulenus, Aur. Auluc[ent]us, Aulusanus, Julia Bessa, Bithus (?), Blasa, Butes, Dades, Ael. Dia[l]es, Aurelius Ditucentus, Dizo, Dula, Eptala, Ael. Vales qui et Esbenus, Heptapor, Aur. Muc[. .. ], Mucapa (?), Mucapor (kétszer), Au[relius Muca?]por, Mucapuis, Mucasenus, Mucatra, Aelia Muciale, Aelius Muc[...], Mucianus (7 személy), Rescuturme, Seuthes, Soia, Sola, Aur. Tsinta, Tzinta, Tzino).

b) 14 név, amely nem thrák vagy legalábbis a teljesen bizonytalan olvasat miatt kirekesztendő (Aur. Babus, Dacianus, Denzus, Marc. Turranius Dil[ectus], M Disius, [Au]rel. Duda (?), Eptidius Modestus (aki nem volt Dáciában soha), Auro Godes, C. Iul. Melgidianus, Iarse, Tetula, Flavius Zorn[...}, .... a Zeno, [...}dochus). c) l nem egészen bizonyosan thrák név (Aelius Balius).

d) 5 déli thrák, akik mint Dáciában szolgáló auxiliáriusok apái vannak megnevezve, de soha Dáciában nem voltak (Brasus, lsius, Mucatra, Mucatralis, Traibithus).

e) 6 valószínűleg dák személy (iul. Daciscus, Aur. Dolens, Aur. Drebias, Pirus[i}us, Tzolotus, [...}tzia).

J) Mindezekhez járul még Mestrius Martinus, egy romanizált thrák nevű déli thrák és Tarasius, egy dáciai auxiliárius atyja, aki bizonyára odahaza maradt a Balkánon.

Russu második felsorolását (Dákok a római birodalomban) szintén megvizsgáltuk, hogy ennek alapján összeállíthassuk mindazon személyeket, akik a provincia határain kívül talált dák vonatkozású névanyagból valóban Dacia Traiana lakosságához tartoztak. Eredményeink a következők:
37 felsorolt személy közül 20 dák szabados és rabszolga külföldön, különösen Olaszországban (Aptasa, lllpius Dacio, P Aquillius P l. Dacus, Dacus insularius, Fortunatus qui et Dacus, C. Aulus C. C. [...}l. Dacus, Dacus (többször), L. Avilius Dacus, Vibia Dacia, Nonia Dac[ia}, lulia Dacia (kétes), Sex. Rujius Decibalus, Dec[e}balus, LlEKÍ <ú,oc;, iul. Decibalus, Diuppaneus qui Euprepes, Sassa natione Daca, Scorilo Ressati libertus domo Dacus, Sterissa, L. Vibius Zurozis), akik - vagy elődeik-mind a hódítás alkalmával kerültek el erdélyi hazájukból, s így a római tartomány népességéhez nem számíthattak.
ll moesiai dák (Butus, Daciscus, Q. Decimius Dacus, Crescens Dece[bali!ilius}, LllXÉ aA.oc; iltKÉ8ou, Valerius Decibal[us}, Dicebalus, Gorius, Macazia Helpis, Macazia lucunda, Stib[i}us).

4 Dáciába átköltözött déli thrák, akik Kr. u. 117-8-ban a legio III. Augusta kötelékében, Lambaesisben kezdték meg legionáriusi szolgálatukat (Aelius Bitus, [...B?}itus, P Aelius Mucatra, Flavius Tarsa) 3 személy, akinek nevét tévesen ítélték thráknak, vagy oly töredékesen maradt reánk a nevük, hogy bármilyen más etnikumra is lehet belőle következtetni (Aur. Calminus, Placentus, M. Aur. [...]sprio).
8 további thrák vagy dák személy, aki biztosan nem tartozott a római Dácia lakosságához (Val. Dacus, Dacia, Ael. Dida, Drilgisa, Natoporus, Aurelia Piactu, Pieporus, Tiatus).
5 személy, akik esetleg lehetnének a római Dáciából való dákok, de lehettek részben idegen eredetű dáciai személyek is (Aurel. Lucianus Dacus, Pontienus Samar(ius) Dacus sacerdos, [...?D]eobus, tul. Pi[...]tinus cives Dacus, lulia Sisi).

Végül van egy igazi dák Britanniából, aki-számos más társával együtt- messze idegenben való katonai szolgálatával akaratlanul hozzájárult hazája kiürítéséhez (Decibalus). Ebből az áttekintésből kitűnik, hogy Dacia Traiana thrák nevű lakosai többnyire déli thrákok voltak, s hogy a dákok legjobb esetben is csupa lakosságnak elenyészően kis töredékét képezhették, s hogy mindenesetre a legcsekélyebb a számuk a provincia népességének valamennyi alkotóeleme közül. Dácia romanizmusa így nem a dák lakosságra támaszkodott, hanem pannoniai és moesiai provinciálisokra s a nyugati tartományokból bevándorló elemekre, akik mint katonák kerültek ide, valamint dalmáciai illyrekre, akik bányászként jöttek Erdélybe, déli thrák és szíriai katonákra és veteránokra, továbbá kis-ázsiai rabszolgák leszármazottaira; ezenkívül nem hiányoztak keletről és nyugatról jött kereskedők és vállalkozók sem ebből a császári mindenhatóság akaratából létrejött romanizált keveréknépből, amely - tarka összetétele ellenére - távolról sem volt csekély értékű.

Ugyanehhez az eredményhez más módon is eljuthatunk, sőt megállapításainkat tovább mélyíthetjük. Tisztába kell jönnünk például azzal a ténnyel, hogy a déli thrákok személynévanyaga nem volt azonos a dákokéval, s hogy a kettő közti különbséget fokozatosan fel is lehet tárni. E téren az első lépést idézett tanulmányunkban már megtettük; eredményeink közlése mellett ezúttal kissé behatóbban óhajtjuk megvilágítani e nyelvi különállás alapjait.

Strabón egyik ismert megjegyzéséből kiindulva, amely szerint a dákok és a thrákok egyazon nyelvet beszélték, már W. lomaschek megállapította, hogy a hely- és személynév anyag összehasonlításából nyerhető nyelvi emlékek az ókori geográfus tételét megerősítik , egyszersmind azonban azt is hangsúlyozta, hogy természetesen lehettek nyelvjárási eltérések a dák és a thrák nyelv között.
Sokkal tovább ment G. G. Mateescu, aki nemcsak a dákok és thrákok nyelvét, de névadásukat is azonosnak fogta fel. Szerinte „risulta che lonomastica ... di tutti Geto-Daci non é attatto diversa da quella delle popolazioni traco-bessiche del mezzogiorno „. Hajlandó lenne ugyan bizonyos nyelvjárási különbségeket feltételezni, amelyeket az északi thrákoknál szkíta-szarmata és kelta-germán hatással magyarázna, de úgy gondolja, ezeket nem lehet többé megállapítani.
Daicoviciu ugyancsak azt véli, hogy a dákoknál eleve thrák névadást kell várnunk, s ezért lehetetlen neveiket a thrákok neveit61 megkülönböztetni. J. l. Russu szintén azon a nézeten van, hogy egyelőre még nincsenek kritériumok a kétféle személynévanyag szétválasztására (e hiányon bizonyos mértékben segíteni igyekszünk), azonban annyit már elismer, bizonyára Kerényi összeállítása, valamint a mi eredményeink alapján, hogy számos dáciai feliraton déli thrák jellegü név olvasható, tehát viselője Moesiából és Thráciából származhatott.
Másrészt viszont felteszi, hogy e déli thrák nevek egyrészét bennszülött dákok viselték; a déli thrák csoportba sorozza az olyan neveket, mint Aulenus, Aulucentus, Bessa, Brasus, Dit(... ),
Eptala, Eptidius, Heptapor, Isius, Mucapor, Mucatra, Seuthes, Sota, Traibithus; még látni fogjuk, hogy számos más ilyen név is akad.

Ha mármost a helynév anyagat is figyelembe vesszük, első látásra persze csupán az egyezések tűnnek szemünkbe a déli és északi csoport között. A -dava, -deva elem (telep, szállás, nyílt falu) ugyan elsősorban dák területen fordul elő, de a thrákoknál egyebütt sem hiányzik. A -oU oc;, -oU a végződés, amely megerősített helyeket jelölt, thrák és bithyniai erődítmények névadásában igen gyakori, de hiányzik, akárcsak - pía, a dákok földjén. A dák -zara, -zera „víz „ (pl. Germizara „hévíz „, Deusara) déli párhuzamát nyújtja pl. vicus Saprisara, (ClL VI 2933) stb.

Dákokat, getákat, balkáni thrákokat szívesen tekintettek egyetlen hatalmas népnek; „un solo grandissírno popolo „ - mondja Mateescu, s Parvan gondolatmenetének is ez az alapmotívuma. A valóságban azonban- amint már tudjuk- éppen nem így volt. A dákok (és geták névadása ama hosszú időszak alatt, amíg az északi és déli thrákok egymástól földrajzilag és politikailag különválva éltek, feltétlenül differenciálódott déli rokonaik névanyagától.
S ha más, rendkívül gyér nyelvi emlékek nem is teszik lehetővé a thrák nyelvjárások pontos megkülönböztetését, a viszonylagosan elég tekintélyes számú személynevek sokkal terjedelmesebb sora mégis mutat részleteiben és egészében olyan tipikus eltéréseket, amelyek sajátos vonásaik révén nyelvjárásoknak látszanak megfelelni: más szóval a közös grammatikai és jelentéstani alapok ellenére jellegzetes elkülönülés mutatkozik. Mindkét részen rámutathatunk egyrészt bizonyos kedvelt összetett nevek tipikus kombinációira, másrészt pedig egyes nevek sajátos jellegzetességeire.

Ennek bizonyítása végett két névsort állítottunk össze. Az egyik olyan thrák személyneveket foglal magában, amelyek Pannoniában mutathatók ki. Ebből kiderül, hogy nagyjából abban a korban, amikor Dácia római volt, körülbelül ugyanannyi déli thrák élt Pannoniában, mint az említett szomszéd provinciában, ami a dáciai déli thrák nevek százalékarányát felette érthetővé és valószínűvé teszi. Másrészről e lista megadja a szükséges párhuzamot Dácia és a Balkán déli thrák személynévanyagának értékeléséhez tipológiai szempontból is, úgyhogy a jellemző formákat világosan meg lehet figyelni.

A második összeállítás az elsőnek ellenképét adja: ebben a bizonyosan vagy valószínűleg dák nevek szerepelnek. A két névsor összevetéséből kiderül, hogy a dák személynévanyag - amely a római Dáciában többé nem virágzott - jelentékeny módon eltér a balkáni thráktól.

I. Thrák személynevek Pannoniában.
a) Segédcsapatok thrák katonái és azok családtagjai: Ulp. Aulucentus (domo Bessus), Aur. Au/upor, Aurelia Cusaia, Cusides, Disala, Aur. Doriso, Ulp. Eptatralis, Aur. Lipor, Mucapor, Mucatra, Aur. Mucianus, Muscellus (Bessus) , Aur. Mussatus, Soio (Bessus), Aur. Teres.

b) Thrák legionáriusok és azok hozzátartozói: Aur. Au/upor, Aur. Vitalis (feltételezve, hogy a Bithus név változata), Bitilla, Aur. Bitus, ... Bitus, C. lulius C. f Claudia Doles Apris, Aur. Droles, M. Aurel. Eptacentus, P Ael. M(a)ecia Mestrius Pelagonia, P Ael. Sept. Mu­
capor, Pacatus Muea[po?]ris (/ilius), T. Arsinius Sita.

c) A helytartó jelentő lovasa: Aur. Bitus.

d) Más déli thrákok: Bitus, Aurelia Vitalia, Mar(cius) Cotus (?), Dines, Aur. Disala, Aur. Eptala, Aurelia Mucatra, C. Val. Mucianus, Aelius Mucianus, ... [M]ucianus, Aurelius Seuthius, L. Val. Seutes domo Bessus, Aur. Sibiaenus, Sisia (férji), L. Vibius L.f Sisi, Iul. Sissa.

e) Thrák rabszolgák és szabadosok: Daeipora, Eupor (?),Sporilla.

J) Dák rabszolgák és szabadosok: tul. Decibalus, Peregrinus Q. Asini servus natione Dacus sutor ealigarius, Sassa nat. Daca, Scorilo Ressati libertus domo Dacus.

g) Szabad dákok, akik a kelta katinuszokkal együtt Felső-Magyarországról telepíttettek Dél-Pannoniába: M. Aur. Dalutius, M. Aur. Deazius, M Aur. Dolea, Aurelius Dolens.

2. Bizonyosan vagy valószínuleg dák személynevek (a római hódítás előtti Dáciában és a Dácián kívüli provinciákban).
Aptasa, Bicilis, Burebista, [Buro}bista, Butus, Caucesis(?), Comosicus, Comozous, Cotiso, M. Aur. Dalutius, Dapyx(?), M. Aur. Deazius, Decaeneus, Decebalus, Bardibalus, Dicedus, Dicomes, Diegis, DiurjJaneus, Diuppaneus, Diurdanus(?), Diurpagisa, Drilgisa, Aurel. Drigisa, T. Aur. Drigissa, Duras, Ant. Doras, Gorius, Mamutzis, Moeazia (nomen ?), Natoporus, Petoporus, Pieporus, M. Aur. Potazis, Roles( ?), Sassa, Scorilo, Scerulo, Seiciper, lulia Sisi(?), Sterissa, Stib(i)us, T. Aur. Thithi(?) , Tiatus, Tutio, Vezinas, Ziais, Zyraxes(?), L. Vibius Zurozis.

A dák névanyagnak a többi thrák névtó1való elválasztásával kapcsolatban nagy nehézséget okoz az a körülmény, hogy a Duna északi partjáról a folyamtól délre jelentékeny tömegben áttelepített dákokat déli-thrák környezetüktó1csak kivételesen tudjuk megkülönböztetni.
Mindazonáltal e tekintetben is érdekes kiindulópontokra támaszkodhatunk. Találunk például a dákoknál olyan névgyököket, amelyek a Balkánon nem fordulnak elő, valamint alapszavak és képzók oly sajátos kombinációit, amelyek délen nem voltak szokásosak. A mindkét területen előforduló nevek száma csekély.
A dák nevek sokkal szarosabb kapcsolatot mutatnak a déloroszországi geta névanyaggal, mint a Balkán és Kis-Ázsia névadásával, ami történeti szempontból jól érthető. Határozottan rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy a legközönségesebb déli thrák nevek egész sora, így pl. Bithus és összetételei, valamint a Muc- kezdetű nevek a dákoknál, úgy látszik, teljesen hiányzanak.

Az elmondottakból az is kiderül, hogy a déli thrákok Dáciában sokkal jelentősebb szerepet játszottak, mint ahogy eddig hitték. Példának okáért elég utalnunk arra, hogy az egyik segédcsapat, az ala Frontoniana, amelynek kötelékében tekintélyes szám ú thrák nevű katonát találunk, már valamivel Dácia meghódítása előtt déli thrák újoncokkal egészült ki előző állomáshelyén, a pannoniai Aquincumban; Dácia más segédcsapatainál is valószínűvé tehettük, hogy balkáni thrák legénységgel pótolták soraikats ugyanez áll a provincia légióira is. Ezenkívül Dáciának egész sor thrák nevű lakosát kifejezetten déli thrák származásúnak jelölik meg a feliratok, melyeken említik, illetve közvetve utalnak déli thrák eredetükre, mint például a Napoca-ban állomásozó afrikai legio III Augusta katonáinak esetében.

Amint előre látható volt, a kontinuitás tanának védelmezői azzal próbálták a dák nevek hiányát magyarázni, hogy az életben maradt dákok falusi környezetükben nem juthattak el az írásbeliségig, s így nevüket írásos emléken nem is örökíthették meg. Más alkalommal behatóan cáfoltuk már ezt az ellenvetést; ezúttal elég röviden arra utalni, hogy egyrészt a rómaiak mindmáig felül nem múlt pénzügyi és katonai szervezete a legalacsonyabb néposztályok tagjait is pontosan számon tartotta, s így ezek a provinciák okmányszerű emlékein - Dáciában katonák elbocsátó okmányain, magánszerződésekben (viasztáblákon) stb. - mindenütt képviselve vannak, illetve azokon bizonyos szerepet játszottak; másrészt pedig a Dácia névanyagát szolgáltató feliratos anyag nagyrészt éppen oly emlékekből áll, amelyeket az alacsonyabb néposztályok emeltettek: közkatonák, kispolgárok, szabadosok, sőt rabszolgák. Írásbeliség nélkül az életben maradt dákok nem romanizálódhattak volna, s nem is válhattak volna egy neolatin nép őseivé.
Az analfabetizmuson kívül, amelyet a primitív falusi környezetnek tulajdonítottak, más magyarázattal is próbálkoztak, amely az előbbivel szöges ellentétben áll: eszerint Dáciagyorsabban és alaposabban romanizálódott, mint a szomszéd provinciák, úgyhogy e villámgyors romanizáció a bennszülött lakosságot hirtelen háttérbe szorította; mire ez utóbbi néhány évtized múlva ismét felbukkant, már maradéktalanul romanizálódott, s előbbi barbár lényének minden nyoma tökéletesen feledésbe ment. Mindez tehát állítólag másként történt, mint a szo mszéd provinciákban, a hol a romanizáció kényelmesebb tempóban folyt le, s így pontosabban megfigyelhető.

Eltekintve attól, hogy Nyugat-Illyricum romanizációja sokkal tökéletesebb és mélyrehatóbb volt, tehát a bennszülött habitus maradványait is sokkal hamarabb elnyelhette volna, mint Dácia elkésett és felületes romanizmusa, a dákok életjeleinek nyomtalan eltűnéséről terjesztett vélekedés egyébként is minden tekintetben elfogadhatatlan.
Hogy a legkülönbözőbb származású, a birodalom más országaiból Dáciába telepített embertömegek sajátos nemzeti névadásukat nem egyszerre, hanem csak fokozatosan hagyták veszendőbe menni, azt már fentebb láttuk.

Azt viszont, hogy a romanizálódási folyamattól még nem érintett, de népük katasztrófája által kétségbeesésbe hajszolt dákok hamarabb romanizálódtak az új provinciában, mint bármely más, birodalmi eredetű népelem, alig hihetné valaki. Különben is az a felfogás, hogy a római polgárságot még el nem nyert személyek, akiknek csak egy nevük volt, ezt a barbár jellegű névadást életük bármely szakában római névvel cserélhették fel, tévedésen alapul; a születéskor kapott neveket mindvégig megtartották, legfeljebb utónév lett ezekbó1, ha közben
a civitas Romana elnyerése miatt római nemzetségnév járult hozzájuk.
Dáciában, valamint mindenütt a többi dunai provinciában világosan megfigyelhető, hogy bár a fiatalabb nemzedékeknek inkább római nevet adtak, a régi, bennszülött nevek csupán az idősebb nemzedékek kihaltával mentek feledésbe.

A dákoknak a provincia életébe n való háttérbe szorulásával az okkupáció első évtizedeiben, amire Daicoviciu hivatkozott, nem lehet tehát a dák nevek hiányát megindokolni. S még egy fontos tényre kell a figyelmet felhívnunk Ha az első dák nemzedék nem is tudott volna írásos emlékeken jelentkezni , a rá vonatkozó név anyagot feltétlenül ott kellene látnunk mint az apa nevét az okiratokban és a sírköveken, azokon az okmányokon s azokon a síremlékeken, amelyeket (Da icoviciu szerint már latinul beszélő, és az ő feltevése szerint Hadrianus és Pius óta a feliratokon jelentkező) gyermekeik számára írtak, illetve állítottak.

Egyébként is nemcsak egyéni nevekről van szó, amelyeket a szülők tetszés szerint adhattak gyermekeiknek, s amelyeket csupán később nem változtathattak meg, hanem családnevekről is, amelyek csak a római polgárokat illették meg, s amelyeket önhatalmúlag egyáltalában nem lehetett felvenni. A teljes polgárjogot jelentő három név megszerzése a Kr. u. II. század folyamán még egyáltalában nem ment ingyen, hanem olyan szigorú feltételek betöltésétől függött, mint például a huszonöt-harminc évig tattó szolgálat a segédcsapatokban vagy hűséges rabszolgák felszabadítása uraik által; ahol egy település vagy egy törzsi kötelék (civitas) lakosságának polgárjogot adományoztak, ott a kormányzat már biztos lehetett az önkéntes asszimiláció magas fokáról. S amint nem volt lehetséges „érdekből, büszkeségből vagy puszta divatból „ a barbár nevet egyszerűen újjal felcserélni, úgy senkinek sem volt szüksége arra, hogy barbár nevét elleplezze: ennek használata a helyi közösségben vagy a hatóságok előtt semmiféle hátrányt sem jelentett, amint azt- nyilván modern analógiák nyomán- tévesen feltették. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a dák személynevek hiányának magyarázatára irányuló kísérletek csak a kontinuitás sarokba szorult védelmezőinek átlátszó kifogásai.

Összefoglalva a kérdést, még egyszer kiemeljük, hogy a személynevek áttekintésének hiteles bizonysága szerint a dákok annyira kipusztultak Erdélyből, hogy a dáciai romanizmus a l a p j át nem alkothatták. Ha pedig a IL század végén, sok más nemzetiségű barbár mellett, néhány ezer szabad dákot is betelepítettek Dácia tartományába, ezek a dáciai római uralom még hátralévő 50 éve alatt már nem romanizálódhattak; az ottani romanizmus testétől idegenek maradtak.
A rómaisághoz való hasonulás folyamata ekkor már megállt, és először halkan, rejtve, majd hangosan s láthatóan a barbárnemzeti elemek kerülnek felül az imperium Romanum kebelében.