logo

XIV December AD

Kelet-magyarország a Római korban 3 rész

Számos kutatónak már régebben feltűnt, hogy az új provinciában a dákok jóformán semmi életjelt sem adnak magukról. Bennszülöttek helyett keletről és nyugatról jött idegenek hemzsegnek a katonai állomáshelyeken; az idegen kultuszok légiójával szemben hiányzik a dák vallásnak minden biztos nyoma e földön, s a régészeti leletek felette ritkán tanúskodnak folytonosságról a Traianus előtti és utáni kor dákjai között.
Ha az antik írók fentebb idézett nyilatkozatai, valamint a régészeti leleteken alapuló megfigyelések ellenére sok kutató mégsem merte elhinni, hogy a dákok mint nemzet valóban megsemmisültek, annak okát az első világháború előtti békés és felfelé lendülő évtizedek derűs optimizmusában kell megpillantanunk. Nem tudták még elképzelni sem 1914 előtt, hogy egy oly magasan álló kultúrállam, mint a római birodalom, képes lett volna egy nép kiirtására.
Ma már, a második világégés keserű tapasztalatai alapján, sajnos tudjuk, hogy jelentékeny embertömegek tudatos kiirtása és környezetéből való kiszakítása még a Kr. utáni XX. században is lehetséges, nemhogy 2000 évvel ezelőtt, az emberi fejlődésnek mégis csak jóval primitívebb fokán. Természetesen a dákok sorsának megítélésében szabadulni kell tudnunk napjaink borúlátásától éppúgy, mint a tegnapi derűlátástól; egyedül az a meggondolás lehet számunkra mértékadó, hogyan vélekedett e problémáról maga az antik világ, s hogy az antik humanitárius elmélet mennyiben érvényesült a gyakorlatban.

Mindenekelőtt észre kell vennünk azt az alapvető különbséget, amely az akkori és a mai kultúrvilág fogalom között fennáll. Aki az ókori oikumené fogalmának kialakulását szemügyre veszi a Nagy Sándor utáni időszakban, s ennek tükröződését követni tudja nemcsak az irodalomban, hanem a történelmi domborművek félhivatalos szimbolikájában, érmek ábrázolásain stb., tudatára ébred annak, hogy az ókor felfogását ég és föld választja el a miénktől. Az ókorban a kultúrvilág még csak a hellénisztikus uralkodók országait, illetve az imperium Romanum-ot jelentette, mely elfoglalta és kibővítette amazok örökét.

Az oikumené nem volt tehát világot átölelő valóság, mint hangoztatták róla, hanem csak egy kis része a földkerekségnek, mely élvezte ugyan a magas műveltség áldásait, de amelynek békéjét állandóan fenyegették a barbárok, akik ennek a nyugalomnak és egyetértésnek erkölcsi alapjait nem ismerték, s következésképp nem is méltányolták.
E barbárok letaposása nélkül nem volt tehát kultúr béke és a hellénisztikus-római „világuraló-kosmokratór” az uralkodókultusz evangéliuma értelmében éppen a nyers erőszak e barbár megtestesítőinek letiprása általlesz a világ megváltó békehozójává. Még II. Constantius és Constans FEL(icium) TEMP(orum) REPARATIO feliratú számtalan apró bronzpénze is, amelyek hátlapja barbárt leszúró lovas ábrázol, ezt a tipikusan antik elgondolást hirdeti a Kr. u. IV. sz. közepén. Egyszóval az emberiség érvénye még csak egy aránylag csekély területkomplexumra korlátozódott, és az államerkölcs nemcsak hogy nem tiltotta, de még követelte is az ebbe már bele nem tartozó, fékezhetetlen barbárság megsemmisítését. Nemzetközi kötelezettségek, a szónak mai értelmében, nem voltak; a határ egyúttal világ vége volt - erkölcsileg is.

A római kormányzat és helytartók eljárása a limesen túli veszélyes barbár törzsfőkkel szemben azt igazolja, hogy a morátis kötelezettségek csupán az oikumené keretén belül tartattak tiszteletben, de nem azon kívül, primitív népközösségekkel szemben, hiszen a barbár népek, a rómaiak hivatalos színezetű álláspontja szerint, a pax Romana emelkedett eszményét meg sem értették.
Erre az eljárásra igen sok példát lehetne idézni. Amint az egyébként lovagias Gallienus a hatalmas palmyrai sejket, Odaenathust megölette, amint Nagy Konstantin Merogaisus és Ascarius germán fejedelmeket a Rajnánál tőrbe csalta, amint a tisztességes I. Valentinianus idejében a rómaiakra nézve kellemetlen quád királyt a parti parancsnok egy lakoma alkalmával álnok módon lemészárolta, vagy nyugati germán törzsfőket galádul elintéztek, amint adott esetben örmény királyokat ravasz fondorlattal tettek ártalmatlanná, úgy jártak el máskor is igen gyakran. Ha sikerül barbár törzseket egymásra uszítani úgy, hogy szétmarcangolják egymást,. ez Rómának csak öröm, s még nemes egyéniségeknek, mint a történetíró Ammianus Marcellinusnak sincs a barbár népekkel szemben erkölcsi gátlása. Ezt az embertelen önzést még a kereszténység sem tudta egészen kiirtani.

Természetesen Rómaellenségeinél-sőt ott még inkább- szintén ki voltak rekesztve az idegenek a befelé kötelező morál köréből. Ezért olvassuk germánokról és hunokról, hogy hazugok és teljesen megbízhatatlanok - persze Rómával szemben; ha azonban e népek fiai közül egyesek kiváltak saját bennszülött kötelékükből, és a császár szolgálatába álltak, magától értetődő módon átvitték a morális kötelezettség elvét új uraikra, úgyhogy például a császárok legmegbízhatóbb testőrei éppen a germánok s később a hunok lettek.
Ezen elméleti beállítottság mellett, amelyet a hellénizmus gondolkodói formáltak ki, ott állott a római külpolitikában a megfékezhetetlen határmenti szomszédokkal szemben hosszú évszázadok alatt kialakult gyakorlat. Ezt a gyakorlatot a képzelhető leghitelesebb módon Augustus határozza meg a res gestae-ben található nyilatkozata által, mely így hangzik: Externas gentes, quibus tuto ignosci potuit, conservare quam excidere malui.
Ez a kijelentés tudniillik hallgatólagosan magában foglalja az alternatív fogalmazást is, amely szerint azokat a határon kívüli népeket, amelyeknek nem lehetett megbocsátani saját biztonságunk veszélyeztetése nélkül, inkább akartam kiirtani, mint épségben megtartani.

Illusztrálhatja ezt az utóbbi eljárásmódot például a Salassi alpesi törzsének kiirtása Kr. e. 25-ben: ennek jórészét lemészároltatja Terentius Varro, majd 45.000 főt eladat rabszolgának, úgyhogy bizonyára nem sok maradhatott belőlük. A kiirtást egyébként is nemcsak egy ország lakosainak lemészárlásaként kell értelmezni, hanem lehetséges ez a lakosság eltávolítása által is, miáltal kollektív létalapja megszűnik.
Az ilyen, veszélyt jelentő törzsek eltávolítását hazájukból esetenként más-más módon vitték keresztül. Olykor, ha az eset nem volt olyan súlyos, beérték a bizonyos mértékben kíméletes kitelepítéssel, sokkal gyakrabban kellett azonban keményebb eszközökhöz folyamodniuk. Olyan ellenfeleket, kiknek erejét nem lehetett egyszersmindenkorra megtörni, gyakran tömegesen hurcoltak rabszolgaságba, amint egy fenti példán már láthattuk. Így jártak el a pannoniai ifjúsággal is Kr. u. 12-ben.

Az is előfordult, hogy egy ilyen zabolátlan nép fegyverfogható ifjúságát távoli tartományokba küldték 25-30 évig tartó katonai szolgálatra, aminek következménye gyakorta az lett, hogy az elvitt férfiak elbocsájtásuk után is fegyvertársaiknál maradtak csapatuk táborhelyén. Ha az illető törzs már nem lakott eredeti hazájában, ilyen esetekben visszatérésre többé semmi ok sem lehetett.
A breucusok aránylag kicsiny, de vitéz törzséből például a nagy pannon lázadás után, amelyben oly fontos szerepet játszottak, nyolc cohors auxiliaria-t alakítottak, hogy egész férfinépüket elnyeljék ezek; ehhez járult ugyanekkor még legalább négy más pannoniai csapategység, valamint a dalmaták hét, hasonló céllal alakított új segédcsapata. Hasonlóképpen jártak el a raetusokkal és a vindelicusokkal szemben.

Augustus példája, mint mindenben, úgy e téren is irányt szabott utódai számára. Ezúttal nem lehet célunk valamennyi példa felsorolása; a sok közül csak nehányat ragadunk ki. Domitianus maga jelentette be egyszer a senatusban, hogy a Nasamones numídiai rablónépének létezését megszüntette. Az efféle öldöklések arányait legjobban a zsidóknak Hadrianus alatt levert lázadása szemlélteti: mintegy 580.000 ember fegyver által vesztette életét, s ezen kívül még rengetegen voltak olyanok, akiket éhség, tűzvész és járványok pusztítottak el. De a legfontosabb párhuzam számunkra a nagy markomann-szarmata háborúk (Kr. u. 166-180) eseményeiből adódik. Feltett szándéka volt ekkor a szelíd és humánus Marcus Aureliusnak- s tudtommal Dio Cassius erre vonatkozó híradását sohasem vonta kétségbe a tudomány - hogy a jazigakat borzasztó dúlásaikért gyökerestől kiirtsa, és terve kivitelében csak közbejött váratlan események akadályozták meg.

Marcus tervei egyébként azért is érdekelnek, mert akiirtásra szánt régi lakosság helyett neki is új telepesekkel kellett volna benépesítenie a birodalomhoz csatolt területeket, mint Traianusnak Dáciában. Hogy a dunai népek rablóhadjáratai ellen tényleg irgalom-kegyelem nélkül folyt a küzdelem, azt a római Marcus-oszlop domborművei szemléletesen igazolják, amelyeken még barbár nők leölését is láthatjuk. Mily gyakoriak s a római közönség számára mily közönségesek lehettek az efféle kegyetlenkedések, ha képük egy eufémisztikus udvari elgondolásokat tükröző domborműsorozatból sem hiányozhatott! Ugyanebből a szellemből sarjadt egy hajdan a Capitoliumon állott hivatalos felirat is,amely Marcust azért dicsőíti, quod omnes omnium ante se maximarum imperatorum glorias supergressus, bellicasissimis gentibus deletis aut subactis. Egyik fő érdeme tehát az, hogy harcra termett népeket irtott ki!

A későrómai birodalom, amely gyöngeségében a szomszédnépek seregeire szorult, sőt azoknak évi adót is fizetett, hogy betöréseiket valamennyire megakadályozza, szintén legszívesebben kiirtotta volna a barbárokat, és pro domo e szándékot nem is titkolták.
Világosan áll tehát előttünk, hogyan szoktak a rómaiak oly problémákat megoldani, aminő elé Traianus Dáciában került. Nem lehet kétséges, hogy a dákok olyan ellenségek voltak, quibus tuto ignosci non potuit.
A birodalmat a dák háborúk idején tett erőfeszítések az összeomlás szélére sodorták, és arra kényszerítették, hogy a Rajnamente katonai helyzetét jelentékeny módon gyöngítse. Ezért vált elkerülhetetlenül szükségessé a dák veszélynek végleges elintézése, s ez csak a legkeményebb rendszabályok árán történhetett.
Forrásaink gyér volta ellenére a dákok felmorzsolódásának útját-módját is követhetjük nagyjában. Mindenekelőtt bizonyos, hogy az elkeseredett harcok és a teljes összeomlásig tartó ellenállás rendkívül sok dák életébe került. Hogy a vezető réteg inkább a halált, mintsem a meghódolást választotta, kitetszik a Traianusoszlop domborműveiből, amelyek a süveges dákok (pileati) tömeges öngyilkosságát és dák városoknak dákok részéről történt felgyújtását ábrázolják, valamint a dákok legutolsó erőfeszítéseit a hódítók ellen, s végül menekülésüket, amely valóságos exodussá szélesedett. E menekülés annál érthetőbb és célszerűbb volt, mert Erdélytől keletre széles ívben szabad dák törzsek tanyáztak, akik a menekülőket bizonyára szívesen fogadták.

A Traianus-oszlopon ábrázolt jelenetekben, amelyeken egyes dák csoportok meghódolását látjuk, többnyire a köznép látható, amint beadja a derekát, egyszer azonban előkelőek is feltűnnek. A foglyok száma igen nagy lehetett. Lydus állítását, amely szerint félmillióróllett volna szó, általában fantasztikusnak tartják, de ennek mégis bizonyára volt valamelyes hagyománybeli alapja, s talán nem is oly túlzott, mint amilyennek gondolják. A rabszolgaként alkalmazott dákok javarésze Itáliába és Rómába került, amint az nemcsak az anyaország kivételes helyzetéből, hanem számos feliratos emlékből is kitűnik; találunk a traianusi zsákmányból származó szabadosokat és rabszolgákat Pannoniában és másutt is. Sok ezer dákot a Traianus győzelmének dicsőítésére rendezett, igen sokáig tartó gladiátori viadalok alkalmával öltek meg.
A rómaiak kezébe jutott fiatal dák férfiakból a római hadsereg keretében külön dák segédcsapatokat szerveztek. C. Daicoviciunak igaza van abban, hogy a dák segédcsapatok száma nem lehetett oly csekély, amint régebben e sorok írója is vélte. Nem csoda ez, hiszen a cohortes Dacorum szervezése nem utolsósorban azt a célt szolgálta, hogy a dákokat hazájuktól távoltartsa. Éppen ezért országuktól messze Britanniában és Szíriában állomásoztak. Mivel szülőföldjükön hozzátartozóik sem maradtak, okuk sem volt oda többé visszatérni.

Dák jellegük azonban sokáig megmaradhatott azáltal, hogy elbocsájtásuk után e csapatok veteránjai régi bajtársaik közelében maradtak, tehát fiaik ugyanott léphettek katonai szolgálatba, ahol egykor az apák szolgáltak. De hogy Erdélyből kaptak volna friss dák újoncokat, az ottani emberanyag hiányában teljesen ki van zárva. Mint más nemzeti csapatoknak, úgy a dákoknak is megengedte Hadrianus, hogy ősi csatakiáltásaikat és fegyverzetüket használják. Vannak dák segéd-csapatok, amelyek a Hadrianustól kapott Aelia nevet viselik. E. Birley azonban bebizonyította, hogy a Britanniában levő cohors Aelia Dacorum nem új alakulat volt, hanem a már meglévő cohors L Dacorum, amely Hadrianus alatt új jelzőt kapott.
Ami a nagy szvéb-szarmata háborúban felbukkanó cohortes Aureliae Dacorumot illeti, felvethető a kérdés, vajjon a fentebbi esethez hasonlóan régi dák alakulat átkereszteléséről van-e szó, tehát utólag nyerte volna e császári nevet, avagy pedig új alakulatokról, amelyek katonái földrajzi értelemben vett „dákok”, tehát dáciaiak, de származásukat illetőleg nem szükségképpen igazi dákok. Ezen utóbbi feltevés annál valószínűbb, mivel a Dáciából származó katonákat éppen úgy Dacus (s nem Dacius, Dacianus) jelzővel illették, mint amikor népi értelemben vett dák származást jelöltek így. Így Dáciából származó, de Rómában állomásozó katonák magukat többször Dacus-naku nevezik,amint más bajtársaik a natione Moesiacus, Mysius, Thrax, Pannonius, sőt natione Savaria és natione Pannonia(e) superiore megjelöléssei szerepelnek, amely kifejezések tisztán földrajzi jellegét nem lehet kétségbe vonni. A natione Dacus tehát nem jelent többet, mint nat(us) provincia Daeia (ClL VI 2425), horiundus ex provincia Dacia (ClL VI 2602), nat(us) Dacia (ClL VI 3419, 3456) stb.

A kontinuitás védelmezői ezzel szemben a dákok megmenekülését úgy képzelik, hogy az egyszerűbb emberek a hegyekbe menekültek s így túlélték az előkelök katasztrófáját. Azonban a hegyeken éppen az arisztokrácia sasfészkei voltak s a Traianus-oszlop képei eléggé mutatják, hogyan ostromolták és rohamozták meg e hegyi várakat, egyiket a másik után. A hegyvidéket a római hadsereg gondosan átfésülte és természetesen azután sem hagyta őrizet nélkül.
Amennyiben tehát a régi lakosság maradványait félreeső hegyvidékeken meg is hagyták volna, ezek is feltétlenül római katonai s ezzel polgári felügyelet alá kerültek volna. Különben is csak a primitív középkori viszonnyok között élhettek embercsoportok hegyi tájak magányában, esetleg úgy, hogy az állam ne tudja rájuk tenni kezét; a világbirodalom nagyszerű közigazgatása kizárta az ilyesmit. Mint ismeretes, a falusi lakosság is vagy egy város területéhez tartozott közigazgatási szempontból, vagy pedig külön civitas formájában alakították római közigazgatási egységgé egy néptörzs egykori szállásterületét.

Nemrégen kiderült hogy e törzsi szervezeteknek is volt tabularius-a, aki rendszeres közigazgatási törzskönyvezést folytatott, egyrészt az adóalanyok, másrészt a hadkötelesek számbavétele céljából.
De eltekintve ezektől a szempontoktól, a rómaiak- úgy az állam, mint a magánosok - a hegyvidékeket természetesen gazdaságilag is kihasználták.
„Sie blieben nicht nur in derEbene- írja helyesen C. Daicoviciu - sondem drangen auch ins Berggebiet vor; im Westen, Norden und Osten ... wurden Lager enichtet, Bergwerke aller Art wurden ausgebeutet ... und die bedeutende Holzindustrie und ertragnisreiche Verwertung der Berggebiete mit fetten Almen (pascua und pascua et salinae) wurde geordnet”.

A hegyekbe rejtőző dákok független életéről - mégpedig oly dákokéról, akik a kontinuitástan szerint egyrészről ősi állapotukban ethnikumukat tökéletesen megőrizték, másrészről pedig „a szó legteljesebb értelmében rómaivá” alakultak volna- tehát szó sem lehet. De nemcsak azt próbálták feltételezni, hogy a dákok a hegyekben zavartalanul folytatták a maguk külön életét, hanem azt is, hogy a szomszédos dák törzsekkel rendszeres érintkezésben álltak, s ezáltal saját népi tartalékukból tudtak egyre megújhodni.
„Ein blübendes dakisches Leben weisen diejenigen Gebiete in Muntenien, Ostsiebenbürgen jenseits der Kette der Lager (Land der Karpen) und der Moldau auf, - írja C. Daicoviciu - die der römiseben Herrschatt nicht unterwotien, aber mit der Romanitdt Dakiens und des Unteren Moesiens eng verbunden sind.”
E nézet elsősorban a dáciai határvédelmi rendszernek a római hadtörténet nagy ismerőjétő1, A. v. Doma-szewskitő1 származó, de ma már túlhaladott felfogásán alapul. C. Daicoviciu például úgy véli vele együtt, hogy Dáciában, az Olt-vonal kivételével, nem volt zárt határvonal, amely a provinciát a külvilágtól elzárta volna.
„Im Gegensatz zu der Mein ung einiger Gelehrten, - írja ezzel kapcsolatban - hat es in Siebenbürgen einen eigentlichen Limes weder im Nordwesten Dakiens (einen sagenannten Limes Dacicus), noch im Südwesten oder Osten Dakiens gegeben”.

E felfogás legutóbb a dáciai határ északnyugati szakaszára nézve hamisnak bizonyult. Százakra menő légi felvételek, amelyeket a magyar honvédség a budapesti egyetem Érem- és Régiségtaní Intézete számára készíttetett, s amelyek egy kis részét nemrégiben Radnóti Aladár értékesítette egyik tanulmányában, egyöntetűen és kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy a Meszes-hegység gerincén szabályos, zárt védelmi vonal húzódott, amely a provincia területét a barbaricumtól sánccal és árokkal választotta el, őrtornyok és erődök védelme alatt, éppen úgy, mint akárhol máshol a határmenti övezetben.
A limes alapjainak további tisztázását eredményezték Radnóti Aladárnak Porolissumban 1943 nyarán végzett ásatásai. Ugyanezen kutató azt is gyanítja, hogy a meszesi limestő1 délre, ahol eddig csak egy sor völgyzáró táborerődöt ismerünk, ezen utóbbiak a védelmi rendszernek csupán belső lezárását alkották, amely előtt a magas hegyhátakon még palánkok, őrtornyok és előretolt erődök keresendők. E feltevésnek alapos oka van: nemcsak katonai mérlegelések és a talajban fennmaradt nyomok szólnak e mellett, hanem pusztán elvi szempontból is nehéz elképzelni, hogy a Meszesen végigfutó védelmi vonalat délkelet felé egészen más természetű védőberendezkedés váltotta volna fel.

A katonai szempontból teljesen elképzelhetetlen szabad közlekedés az erdélyi és a szabad dákok között tehát még akkor sem lett volna lehetséges, ha a dákok hazájukban továbbra is megülhettek volna. A dákok eltűnését fontos életmegnyilvánulások egész sorának hiánya is igazolja. A dák személynevek hiányáról már fentebb megemlékeztünk. Néhány évvel ezelőtt még C. Patsch azon a nézeten volt, hogy a dák személynevek a kontinuitás mellett fontos argumentumot szolgáltatnak, de persze egy kosztobók törzsfő családtagjain, dák hadifoglyokon, illetve idegen országokban élő rabszolgákor és szabadosokon, valamint moesiai thrákokon kívül természetesen csak a fent idézett kevés thrák nevet tudta felhozni, amelyeket - amint már tudjuk - többnyire déli thrákok viseltek. Ugyanennyi joggal az illyr-kelta népességű Pannoniában is lehetne „thrák kontinuitást” konstruálni, hiszen itt körillbelül annyi thrák tulajdonnevet találunk, mint Dáciában.

Pannania példája egyébként más szempontból is tanulságos: e provinciában ugyanis több mint nyolcvan - jórészt bennszülött - személynek törzsi hovatartozását tudjuk meghatározni. Ez Dáciában is egész sereg esetben lehetséges, de kizárólag külföldi származású egyénekkel kapcsolatban!
Ezzel függ össze az is, hogy Dáciában azoknak a római szervezésű törzsi kerületeknek (civitates), amelyek a szomszédos provinciákban oly gazdagon vannak képviselve, - egy-két valószín ű kivételtől eltekintve- már nyomát sem találjuk; a dáciai törzsek Ptolemaeus-féle felsorolása véleményem szerint a római hódításnál régibb források nyomá n kész ült, s így a Traianus utáni időkre nem érvényes.

A már jelzett kivételek egyike az Anarti törzsének esete Jenne. C Patsch feltette, A. v. Domaszewski egyik megjegyzése nyomán, hogy a ClL III 8060 feliraton olvasható R[esc?]ulum vicus Anariorum ennek a törzsnek központját képezi. Két efféle név­
nek hasonló ka pcsolatát mutatja azonba n az egyik viasztáblácskán fennmaradt Alb(urnus) Maior vicus Pirustar[um) kifejezés is, amiből kiderül, hogy a római városhoz tartozó falvakról van szó.
A pannoniai eraviscusok esetében a törzsi szervezet székhelyét mindig az általános civitas Eraviseorum (és sohasem vicus E.) megnevezéssel jelölik. Ennek ellenére nincs kizárva, hogy a Resculum melletti vicus Anariorum az anartius civitas székhelye volt, mivel a törzs létezése a helynévből kétséget kizáró módon kitűnik. Nagyon lényeges azonban az a körülmény, hogy semmi esetre sem dák, hanem kelta törzsről van szó, amely bizonyára nem állt ellen olyan elkeseredetten, mint a dákok, s ezért római szempontból más elbírálás alá esett. Ugyanezen okból lehetséges az is, hogy az Anarti törzs szomszédja, az ÉszaknyugatDáciában élő Teurisci - akik szintén kelták voltak - megmaradtak, és külön közigazgatási kerületet, civitas-t képeztek. Ismételjük azonban, hogy dák törzsi egységeknek a római Dácia tartományban nyoma sincsen.

Patsch ilyen vidéki kerületek létezésére nagy általánosságban a dáciai városok ritka voltából következtetett de ez olyan negatívum, melyre ily messzemenő következtetéseket építeni egyáltalában nem lehetséges; sokkal kézenfekvőbb a városi településforma gyér fellépésének okát a romanizáció késői kezdetében és rövid tartarnában keresnünk. Ezenkívül a kiváló kutató a ClL III 7633 feliratnak A. v. Domaszewski-féle bizonytalan kiegészítésére támaszkodik, amely szerint egy beneviciarius consularis mint agens sub signis Samum cum regione Ans[...} szerepel. Ebből egy dák nemzetiségű, helyi milícia létezésére próbáltak következtetni, amiró1azonban a szövegben egyáltalán nincs szó.
Újabban M. Macrea kísérelte meg, igen nagyszámú dák lakosság jelenlétét Cumidava (Comidava) körül- amelynek lokalizálását Ramov mellett, Brassó megyében neki köszönhetjük - egy újonnan felfedezett felirat alapján kimutatni. Egy Iulia Marnmaea tiszteletére emelt kőről van szó, amelyet Macrea olvasata szerint egy coh(ors) VI. no[va C]umidavensi[um} stb. állított; ez hat teljes, Cumidava környékéről származó ezredet jelentene, amelyek Macrea szerint mind dákokból álltak. Azonban már önmagában véve az is hihetetlen, hogy Dácia egyetlen vidéke hat cohorsot adhatott volna, s mégis ezek közül eddig máshol egyetlen egyrő1 sem esett szó. E mellett teljesen ellenkeznék az epigráfiai szokásokkal, hogy egy cohors-ot egyszerre illessenek a sexta és a nova jelzővel, mivel hat efféle cohors-ot, mint a Breuci stb. esetében, csakis egyszerre állíthattak volna fel Dácia okkupációjakor, s legfeljebb ezekhez később még egy cohors nova csatlakozhatott volna, amelyet nem folytatólagosan számoztak.

A valóságban Macrea olvasata egyszerűen téves. Az állítólagos nova szónak kis o-ja a- sajnos gyenge- fényképhasonmás szerint inkább D, és így mi a coh(ors) Vind(elicorum) [c. R. C]umidavensi[s Alexandriana?j olvasást ajánlhatjuk. A helynévnek a csapatok megnevezésébe való beiktatása oly szokás, amit éppen Dáciában gyakorta megfigyelhetünk afféle elnevezések, mint Mauri Optatiani, Palmyreni Porolissenses stb. sűrűn előfordulnak itt. És hogy egy cohors I. Vindelieorum c. R. e provinciában állomásozott, azt jól tudjuk. Nyomai eddig egyrészt Arcidava-ban és Tibiscum-ban, másrészt Sarmizegetusa-ban, Vályaszentgyörgyön és Micia-ban tűntek elő. Persze, azt a kérdést, vajon a CumidavaRa nov-i emlék ugyanezen vindeliciai csapategységnek későbbi garnizonját vagy egy másik, azonos származású cohors-ot jelöl, egyelőre nem tudjuk eldönteni.

Összefoglalólag megállapítható, hogy amint a bennszülött nyelveknek a többi provinciában legkézzelfoghatóbb nyomai, ti. a tulajdonnevek, Dáciában jóformán teljesen hiányoznak, úgy a dák nyelvnek más nyomait sem tudjuk kimutatni a Traianus utáni Dáciában. C. Patsch ugyan azt véli, hogy a hódítás után a dák nyelv Erdélyben „auf dem Lande wohl die grösste Verbreitung gehabt und insbesondere in den Bergen die römische Zeit überlebt hat”, sőt még azt is felteszi, hogy a dáciai latinság a bennszülöttek nyelvére hatást gyakorolhatott.
Mindezen feltevések bizonyítékát elsősorban a dák növényneveknek kellene szolgáltatniok, amelyeknek jegyzékei maradtak fenn. Bizonyosnak vehető azonban, hogy e felsorolások Traianus előtt keletkeztek; s ha D. Decevnek igaza lenne abban, hogy a régebbi listákat a császárkorban új nevekkel egészítették ki, könnyen elképzelhető, hogy ezen adalékokat Moesiában gyűjtötték, ahol hiteles forrásadatok szerint a dákok nagy tömege telepedett le.

Másrészről C. Patsch) Daicoviciu-csal szemben helyesen állapította meg, hogy a dák helynevek használata a római uralom alá került Dáciában a kontinuitás szempontjából semmit sem bizonyít, mivel a rómaiak a régi elnevezéseket kényelmi okokból új telepek számára még ott is átvették, ahol ezen utóbbiak a régebbi községekkel semmiféle szerves kapcsolatban nem álltak. Ennek a ténynek egyik fontos bizonyítékát C. Daicoviciunak köszönhetjük, aki megállapította, hogy a római provincia fővárosa egyáltalán nem a dák királyi székhellyel, Sarmizegetusa-val azonos helyen, hanem attól elég távol feküdt; a Traianus alapította város eredetileg egyszeruen a colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica nevet viselte, és csak később, Hadrianus alatt kezdték a Sarmisegetuza névvel megjelölni.
Éppen ilyen érdekes és fontos Porolissum, a provincia észak­nyugati határa közelében fekvő nagy táborváros esete, amelyet nemrég Radnóti A. világított meg. Itt ugyanis megállapítást nyert, hogy a Magura-hegyen levő dák oppidum, amely kétségkívül a Porolissum név eredeti viselője volt, a római okkupáció folytán elpusztult és kihalt, míg a szomszédos Pomet-hegyen, ahol régebbi dák települési nyomokat nem találunk, megvetették a római Porolissum alapjait.

Hasonló megfigyelést tehetünk egyébként a szomszédos Pannoniában is. Az alsó-pannoniai fővárost, Aquincumot ugyanis nem a Gellérthegyen levő eraviscus törzsi központ helyén emelték, hanem a tábori erődítményen túl a síkságon, mintegy 10 km-rel északabbra; az új római alapítás neve mégis a régi eraviscus oppidum elnevezését sajátítja ki a maga részére.
Így tehát azt a körülményt, hogy jóformán valamennyi dáciai római telep dák helységek helyén vagy azok szomszédságában keletkezett csupán közlekedéspolitikai, katonai és egyéb praktikus szempontokkal magyarázhatjuk.
A rómaiak ismerték a régi neveket, s éppen úgy tovább használták őket, mint ahogyan például a Kárpát-medence barbaricumnak maradt részeiben a folyóneveket az egymást felváltó néphullámok sorra átadták, még ha az illető népet utóda el is pusztította vagy ki is szorította. Természetesen a dák helységek és a római telepek közti kontinuitás kérdését minden egyes esetben külön kell megvizsgálni; idáig azonban tudomásom szerint ilyen folytonosságot nem sikerült kimutatni.
Már 0. Hirschfeld észrevette hogy a dák istenségek a római Dáciából teljességgel hiányoznak, s bizonyára ennek oka az „erbarmungslose Harte, mit der die Ausrottung der alten Bewohner und der einheimischen Institutionen volizogen wurde”. Ezzel szemben a román kutatás sem tudott kézzelfogható tényeket felsorakoztatni. C. Daicoviciu például józan óvatossággal nem említ mást, mint „eine kleine Anzahl anderer Gottheiten, von denen man vielleicht behaupten darf, dass sie in griechisch-römischer Form die alten einheimischen dakischen Gottheiten darstellen”.

Másut részletesebben kifejtettük, mily kevéssé lehetett dák még e néhány istenség is. A nagy balkáni thrák istennőben, Diana-ban már Daicoviciu sem lát dák istenséget, amint előtte O. Seeck és V. Parvan. Hercules invictus esetében a jelző inkább kelet felé mutat, mintsem a dák mitológia képződményeire. Ami a Badones reginae-t illeti, Daicoviciu egyetért e sorok írójával abban, hogy dák ez sem lehet. Egy szakállas istennek és nejének Dáciában készített terrakottákon való ábrázolása sem mutat bennszülött-barbár vonásokat, hanem csupán durva kivitelezést; mivel az isten jobbjában rendszerint a villámköteget tartja, Juppitert kell látnunk benne, s így felesége nem lehet más, mint Iuno. Daicoviciu is elvetette Parvannak azt a nézetét, hogy egy dák felirat Zeus Hypsistos-a lenne a legfőbb thrák-dák istenség, valamint azt a gondolatot is, hogy Iuppiter Cernenus vagy deus Sarmandus dák istenségek lennének. Liber és Libera tisztelete, amely thrák és illyr területen egyaránt virágzott, Dáciában nem mutat sajátos vonásokat, amelyek bennszülött kultuszra utalnának; stílusbeli jegyek, éppen ellenkezőleg, a dák Liber-Libera domborműveknek a balkáni thrákok területével való szoros kapcsolatára mutatnak.
D. Tudor egy terjedelmes tanulmányban, amelyet a nagy istennónek és a velejáró két fiatallovas-istennek szentelt márványés ólomtáblácskákról írt, ama nézetének adott kifejezést, hogy ezek a „cavalieri danubiani” dák eredetűek. Már korábban165 kiemeltük azonban, hogy a tipikusan gyalogharcos dákoknál amúgy sem valószínű ily lovas istenek gyökeres volta, s hogy mind a kezükben tartott iráni sárkány-hadijel (drakon), mind a két lovasnak a köztük ábrázolt nagy istennővel való kapcsolata a szkíták felé mutat, amint azt már M. Rostovtzeff megállapította, még pedig a Balkán szkíta alapú thrák kultúrája felé. A nagy istennő az őt imádó lovas hérószokkal a galicsei bolgár leletben már a hellénisztikus korban fellép; csak az lehetne probléma, hogy a szinkretisztikus orientális elemek, amelyek ezeken a votiv táblácskákon jelentkeznek, hol járultak az eredeti kultikus alakokhoz.

Mily más képet mutat egy tényleg meglévő bennszülött elem, azt jól igazolja a pannoniai kőemlékek egy csoportja, ahol a bennszülött asztrál-szimbolika, a bennszülött nevek, ruhák, hajviseletek és ékszerek a kidolgozás sajátos primitívségével együtt mind ugyanazt a tényt tükrözik: egy népi réteg sokszínű életét.
H. Grégoire, a bizantinológia egyik legkiválóbb képviselője, a dák kontinuitás melletti bizonyítékat vélt felfedezni Lactantiusnak De mortibus persecutorum című művében, amit mások is átvettek tőle. A kérdéses szakasz (23, 5) a következőképpen hangzik: Quae veteres adversus victos iure belli fecerant, et ille (ti. Galerius császár) aciversus Romanos Romanisque subiectos facere ausus est, quia parentes eius censui subiugati fuerant, quem Traianus Daciis (var. lect.: Dacis) assidue rebellantibus poenae gratia victor imposuit. A census itt persze nem ,;Yolkszahlung”, amint Patsch gondolja, hanem adózás, közelebbről a capitatio néven ismert későrómai adórendszer. Ugyanis az egész 23. caputban azt hánytorgatja fel az író, hogy az adózásnak ezen új formája hogyan teszi tönkre a római világot. E közben attól sem riad vissza Lactantius, hogy a későrómai rhétorok szokott eljárása szerint mindenféle hazug beállítással feketítsebe gyűlölt ellenségét, Galeriust. E fogások közt szerepel az is, hogy röpiratatöbb helyén nyers és hamisítatlan barbárnak festi a keresztényüldöző uralkodót.

Hogy milyen messzire megy eközben az igazság elcsavarása, legjobban mutatja egy másik részlet, ahol azt írja le, miként dúlja fel Galerius serege egy belháború alkalmával
Itáliát:
Vastata est igitur ea pars Italiae, quam pestiferum illud agmen incessit, expilata omnia, mulieres corruptae, virgines violatae, extorti parenteset mariti, ut jilias, ut coniuges, utopes suas proderent. Abactae tamquam de barbaris praedae pecorum ac iumentorum. Hoc modo se ad sedes suas recepit, cum Romanus quondam imperator, nunc poputator Italiae, hostiliter universa vexasset. Olim quidem ille ut nomen imperatoris acceperat, hostem se Romani nominis erat professus, cuius titulum immutari volebat, ut non Romanum imperium, sed Daciscum cognominaretur.

Senki sem fogja a rhétor esztelen vádját elhinni, hogy Galerius a római nevet gyűlölte, s római helyett dákra akarta birodalma nevét változtatni!
Az igazság hasonló elcsavarása ugyancsak a 23. caputban a capitatio anachronisztikus visszavetése Traianus korába, valamint az, hogy a tiszta barbárnak beállított imperator szülei dák zsellérek voltak, akiknek szenvedéseiért kései utóduk áll bosszút. Galerius e befeketítésének történeti alapja csak annyi, amennyit maga Lactantius beszél el: Inerat huic bestiae naturalis barbaries et feritas a Romano sanguine aliena: non mirum, cum mater eius Transdanuviana infestantibus Carpis in Daciam novam transiecto amne confugerat - szóval, hogy a császár szülei a régi Dácia lakói voltak, s anyja onnan menekült el a barbárok előL
Galerius egyébként nem az első és nem az utolsó uralkodó, akit a barbár születés és érzület vádjával ostorozott az ellenséges beállítottságú irodalom: I. Maximinust így állította már be Héródianos, akinek thráciai félbarbárjából azután gót-alán keveréket költött a Historia Augusta. Ha Lactantius színpadias ízű, rhétori deklamációjának e koholmányait szó szerint véve „dák nacionalizmus” gyanánt értékesíti pl. G.I. Bratianu, mi ebben nem követhetjük.

A Pseudo-Hyginus-féle táborleírásban is előfordulnak a Palmyreni, Getae, Brittones és Cantabri társaságában a Daci. Dessau fogalmazása szerint ezek a nationes „gewisse in römiseben Dienst genommene Truppen wilder Stamme ... die noch nicht römisch geschult und nicht römisch formiert, auch dem Kaiserheer nicht einverleibt waren”.
Ha Ps.-Hyginus műve a Kr. u. II. századból való, mint azelőtt hitték, akkor a Traianus foglalása után elvitt dák foglyok csoportjairól van itt szó, akiket csak óvatossági rendszabályok alkalmazásával mertek katonailag felhasználni, s akik éppúgy nem kerülhettek vissza hazájukba, mint az Észak-Angliából elhurcolt Brittones, akik szintén ott vannak e nationes közt.
Ha viszont W Ensslinnek van igaza, hogy e táborleírás a Severusok korából származik, akkor a Daci csak szabad dákok lehetnek, akik a Marcus alatti nagy germán-szarmata háborúk idején tömegesen menekültek a római birodalomba s ott letelepíttettek.

Arra nézve, hogy a dákok nem pusztultak el, hanem ellenkezőleg beleélték magukat az új viszonyokba, hozza fel többek között Patsch (i. m. 176): ,;von einern Abkömmling des (dakischen) Königshauses ist noch im dritten Jahrhunctert die Rede, Hist. Aug., trig. tyr. 10, 8: Fuit - Regalian, ein um in Moesien erhobener kurzlebiger Gegenkaiser des Gallienus- quod negari non potest, vir in re militari semper probatus et Gallieno iam artte suspectus, quod dignus videretur imperio, gentis Daciae, Decibali ipsius, ut fertur, adfinis..”
Sajnos, ezúttal Patsch, aki egyébként a balkáni országok kiváló ismerője, s az ottani földrajzi környezetet és helyrajzi szituációkat pompásan tudta történeti szempontból értesíteni, nem vette azt a fáradságot, hogy a Historia Augusta problémájára vonatkozó szövegkritikai részletkutatásokkal megismerkedjék. Pedig mindenki, aki ezt megtette, jól ismerheti H. Peternek az idézett helyres a Historia Augusta vele kapcsolatos locsogásaira vonatkozó kategórikus ítéletét: „Alles geschichtlich völlig wertlos”.

Még nem romanizálódott, nyugtalan dákok jelenlétére akart ugyancsak Patsch következtetni abból, hogy a traianusi provinciában anarchikus elemek garázdálkodását vélte észlelhetni, s ezeket őslakos elemek lázongásának szerette volna felfogni. Ekkortájt a birodalomban tényleg sokfelé előfordultak lázongások, s így ezeket nem valami forradalmasított származástudat, hanem a nagy nyomorúság mozgatta. Lássuk mégis közelebbről, vajjon valóban találunk-e Dáciában efféle mozgolódásokra utaló jeleket.
Ezen állítólagos államellenes felkelések feltételezése ti. Patschnak egy régebbi feltevésén alapul, amely szerint azok a latrones, akik egynéhány drobetai és Orsova (Dierna) közelében talált sírfeliraton szerepelnek, mint ottani emberek gyilkosai, „waren entweder eingedrungene reichsfremde Elemente, oder einheimische Daker, diesich gegen die römische Venvaltung erhoben”.

A dunai provinciákban valóban többször előfordul, hogy betörő határmenti barbár szomszédokat latruneuvi vagy latrones néven emlegetnek, de ilyenkor ez az értelem a kérdéses feliratszövegekből mindig világosan kitűnik. A Patsch idézte sírkövek esetében nem így áll a helyzet. Minden arra utal, hogy az itt említett latrones közönséges rablógyilkosok voltak, s nem a rómaiak ellen lázadó elemek. Ha a megöletés körülményeiről semmi közelebbit nem is tudunk meg, mint más esetekben (pl. egy salonai leány sírkövén: inteifecta ... causa arnamenforum ClL III 2399), a szóban forgó diemai és drobetai sírfeliratok inteifectus a falranibus kifejezéséből csakis rablóknak békés polgárok ellen intézett támadására következtethetünk; tömegmozdulásra semmi sem utal.

Végül C. Patsch (i. m. 184) vonzó képet rajzol arról, hogy a Bánságon és a havaselvi síkon a dák lakosság mily idyllikus harmóniában élt együtt a római bevándorlókkaL Alant azonban ki fog tűnni, hogy e területeket - keskeny területsávok kivételével - nem is kebelezték be a birodalomba, és hogy az itt talált római holmi csak a barbár lakossággal folytatott élénk határmenti kereskedelem révén jutott el e vidékekre.