logo

XIX December AD

Kelet-magyarország a Római korban 4 rész

Most rátérhetünk a régészeti bizonyítékokra, amelyek állítólag a dák örökségnek a római korban való továbbélését igazolnák Meggyőződésünk szerint ily szerves átmenet a hódítás előtti és utáni kor között régészetileg eddig sehol sem volt kimutatható, a személynevek statisztikája is bizonyossá teszi, hogy az efféle esetek csak felettébb ritkák 1ehetnek. Mégis most oly jelekre bukkantunk, amelyek arra vallanak, hogy van egy dák telep, melynek élete a Traianus utáni korba átnyúlik, s örvendek, hogy legalább ezen a ponton egy véleményen lehetek a kontinuitás védelmezőivel.
A kérdés pontosabb megítélését a Fenyőfalu (Caolt-Kastenholz, Nagyszeben mellett) és Szászhermány (Gierelsau) közti halomsírokra vonatkozó régi helyi irodalom Ferenczi S. tollából származó gondos összeállításának köszönhetem. Az ő útmutatása nyomán ugyanis rajzokat találtam, amelyek kezdetlegességük ellenére is tűrhető alapot nyújtanak az egyes sírhalmok leletanyagának eredeti összetételét illetőleg; az edénytípusok azonosításához jó segítséget ad néhány újab b fényképes reprodukció. Mivel az említett rajzok a legtöbb olvasó számára hozzáférhetetlenek, azokat- gyakorlati okokból megváltoztatott csoportosításban ezúttal újra közöljük.

A régi irodalom ezen nekropolissal kapcsolatban több száz sírdombról emlékezik meg; ezek közül egyeseket a múlt század közepén kiástak, s legújabban O. Floca is feltárt néhányat. Sajnos a kiemelt anyag egyetlen részéről sem áll rendelkezésünkre kifogástalan publikáció, s ezért megítélésük, egyelőre, meglehetősen bizonytalan alapon nyugszik.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy az egyes tumulusok leletanyagában, a mellékelt rajzok tanúsága szerint, egyrészt késői La Tene jellegű leleteket találunk, másrészt pedig császárkori római anyagot. Vannak itt mindenekelőtt a késői La Tene kultúrára jellemző nagy urnák tölcsérszerűen kiszélesedő, homorodó fal ú tányérok és más, ugyanezen korszakra jellemző edényformák. Mivel ez a formakincs a korai császárkorban még egész Európában virágzott, fenyőfalui előfordulása egyáltalában nem volna meglepő; magában véve származhatna bármely; a szomszéd országokból Dáciába telepített primitív földművelő lakosságtól is. Vannak azonban jelek arra nézve,- ha nem is olyan pontosan lefektetve, mint szeretnénk - hogy e sírok részben már a Traianus előtti korban keletkeztek: ilyenek egy korkyrai autonom pénz, szórványosan talált, de bizonyára a halmok egyikéből származó kígyó alakú bronz karkötők, amelyek dákok is lehetnek és egy kopott dák pénz, amelyet O. Floca egy horgonyfibulával és egy kövekből készült vakaróval együtt ásott ki.

Másrészt két császári pénzt is felsoroltak - sajnos, csak nagyon kezdetleges meghatározással - sírmelléklet gyanánt: Traianus bronzpénzét és egyet valamelyik Antoninus korából. A horgonyfibula, amelyet O. Floca ásott ki, szintén a II. századra utal.
Ugyancsak a római házi keramika sem hiányzik ezen századból. Jellegzetesek például a háromlábú csészék, amelyek ugyan az I. századra jellemzők, de megtaláljuk őket a maroskeresztúri (Criste ti) fazekas kemencék cserépanyagában is, valamint egy félgömbalakú tányérforma, vízszintesen elálló, gallérszem peremmel. E megfigyelések alapján valószínű, hogy a fenyőfalui halomtemet6 egy dák telepé lehetett, amely az ország megszállását túlélte, de amely eddig, ismételjük, a maga nemében egyedül áll.

Egészen másképp ítélendők meg azok a halomsírok, amelyeket Téglás G. az Ampelum (Zalatna) melletti Korábia-hegyen fedezett fel. Mivel a feliratokból pontosan tudjuk, hogy e területen illyr bányászok telepedtek le, s mivel a dákok megfelelő nyomai ugyanott teljesen hiányoznak, okunk van feltenni, hogy e sírokban illyrek feküdtek. Ezeknek régi hazájában is szokásos volt ez a temetkezési forma, de nemcsak ott.
A halosmír a császárkorban az egész íllyr-kelta-thrák területen ismét divattá lett s prehisztorikus temetési rítusok merülnek fel vele együtt. Mindez az új telepesekkel Dáciába is eljutott.

Megjegyzendő még, hogy a többi dáciai halomsírt, amit Daicoviciu a császárkorból idéz, csak futólagosan említett és bizonytalan leletek alapján ismerjük, úgyhogy ezekre semmit sem lehet építeni.
A dák kontinuitást Daicoviciu azon feltevéssel is szeretné igazolni, hogy a dák La Tene-kor bélyeges díszű edényei Dácia provinciális-római edényeinek benyomott ornamentikájával, valamint a népvándorlás kori germán keramika bélyeges díszeivel együtt dák eredetűek, s ezekkel szervesen összefüggnek. Ezen „peremptorius”-nak nyilvánított bizonyíték azonban igen gyönge lábon áll: valójában négy egymástól teljesen független, csak külsőlegesen hasonló típuscsoport önkényes összekapcsolása által keletkezett.

Pannoniában a korai császárkor benyomott díszű keramikája valóban ilyen technikájú kelta mustrák továbbélését jelzi, mely kelta dekoráció hellénisztikus mintaképek utánzása. A dáciai fazekasműhelyek részben átvették e pannoniai divatot, amint azt Nagy L. bebizonyította, részben pedig ugyanazon motívumokat használták, amelyeket dél-oroszországi görög városok bélyeges díszű edényein és a Balkánon figyelhetünk meg; mindehhez a dákoknak semmi köze.
Ismét egészen más eredetű az E. Beninger közölte maroslekencei edény benyomott díszítése, amely a Dácia feladása után beköltözött germánoktól származik; díszítőmotívumai egy jellegzetes római-germán keverékstílus körébe utalják, melynek a dunai tartományoktól Skandináviáig megvan a nyoma.

Ismét teljesen más eredetű a IV-VI. század bélyeges keramikája. Ennek formakincse a germán világ távoli területein is oly egységes, hogy az Erdélyben talált edények nyilvánvalóan ezzel az általánosan germán divattal függnek össze, amely azonban semmi esetre sem itt keletkezett.
A LaTene műveltség jegyeinek újraéledése a népvándorlás korában szintén nem a dákok életnyilvánulása Erdélyben, amint azt Bratianu vélte. A dákok La Tene kultúrája ugyanabból a kelta gyökérből sarjadt, mint a germánoké, de azzal közvetlen, szerves összefüggése egyáltalában nem volt.
A La Tene-formák hatásának helyes értékelése végett mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, mily messze ágaztak szét e hatások útjai. Konvergens jelenségek egész sora lép itt párhuzamosan fel, amelyeknek mind része van a római korban, valamint a korai népvándorlás idején a La Tene-stílus feléledésében. E jelenségek a következők:

l. A La Tene-kultúra maradt a császárkorban is valamennyi kárpát-medencei parasztcivilizáció alapjá:-Ezt bizonyítják például az eraviscus edényleletek Aquincurnban, bizonyos pannoniai edényfajták, fibula típusoka sírkő ornamentika némely vonása stb., továbbá a jazigok bennszülött szubsztrátumának leletei vagy a szlovákiai quád leletek.

2. A kelta gyökerű pannoniai edényművesség az exportkereskedelemmel eljutott a szomszédos barbár népekhez, s így Dáciába is.

3. Igen erős volt a császárkorban a galliai kelta renaissance hatása a dunai országokra. Kelta típusú edényeket Galliából és a rajnamenti Germániából tömegesen hoztak Pannoniába és Dáciába. Hasonlóképpen az áttört fémvereteknek a dunai országokban található tömege nem lokális termék, hanem a római Germániából és Galliából hozott kiviteli cikk. A zománcékszereken is csak a gall-germán ipari központok kelta ízlése tükröződik stb.

4. Pannoniai-kelta, valamint nyugati-kelta formákat és díszítő­motívumokat átvittek Dácia római edényeire is, amint azt pl. Maroskeresztúr mutatja.

5. A germán törzsek egész kultúrája, amely a III. század közepe óta Erdélybe behatolt, túlnyomórészt kelta alapon nyugodott. Az edénytípusokra vonatkozólag ezt P. Reineeke már régen kimutatta, s épp ily világosan megfigyelhető bizonyos fibulaformákkal kapcsolatban is.

Látjuk tehát, hogy a Traianus utáni dáciai leletek kelta jegyeit sohasem lehet egyszerűen dáknak nyilvánítani, hanem minden egyes esetet gondosan meg kell vizsgálni, hogy eredetüket megállapíthassuk.
A dák La Tene-stílus áthagyományozódását a császárkorra s a népvándorlás idejére sehol sem lehet kimutatni, de még valószínűvé sem lehet tenni.
Ilyen esetekben azonban e pontos elemzés más okokból is szükséges; G. I. Bratianu például azt hiszi, hogy ha a későrómai korban oly sokfelé lemállik a kultúrmáz, s alóla a birodalomban mindenfelé előbújik az egyes romanizált népek ösműveltségének mindenféle vonása, akkor a római Dáciában is egyszerűen a rómaiak előtti, tehát dák őskultúra átütését jelzi az itteni művészet és ipar archaikus és durva jellege, éppúgy, mint később a koraközépkor emlékanyagának egyes primitív alapvonásai.

E szemléletben tehát minden dák, ami kezdetleges Erdély római s népvándorláskori leleteiben. Ez természetesen nem helytálló elgondolás. Mert hiszen a primitív jelleg egyrészt származásra való tekintet nélkül mindenütt fellép, ahol a művészi tudás hiányzik, másrészt-pedig a kezdetleges népi kultúrák feltörése nagyon sok forrásból és igen különféle csatornákon át jöhetett.
Először azt szeretnők egyetlen példával megvilágítani, hogy ősrégi motívumok felszínre jutása mily messze elágazó folyamatok eredménye volt. Mint azt másutt részletesen kifejtettem, az etruszkok filigrános és granulációs arany ékszereiken archaikus görög műformákat utánoztak, amelyek azután Észak-Itáliából az Alpok északi oldalára is átszármaztak.

Eljutnak e műformák többek közt a boszniai-délhorvátországi illyrséghez, amely a görbe hegyek országában elszigetelve egészen a római császárkorig meg tudta őrizni ezen „lesüllyedt kultúrjavakat”.
Közép-pannoniai illyreknél (a szárazd-regölyi leletben) e motívumkincset még Krisztus születése körül is megtaláljuk Azután e motívumok hirtelen elvesznek szemünk elől, de- meglepetésünkre- jellegzetesen együvé tartozó sorozatuk újra előtűnik Kr. u. 400 táján. Problémánk szempontjából lényeges körülmény, hogy ekkor ezen ötvösművészeti motívumcsoport legszebb példái az erdélyi keleti germánoknál lépnek fel, sőt e motívumsor éppen itt fejlődik ki pompázó divattá, s Erdélyből Lengyelországon át eljut egészen Skan­
dináviába.

E folyamat elemzésével kapcsolatban fontos számunkra az a bizonyosság, hogy a messzi vándorlás folytán ezen iparművészeti termékek népi sajátossága, eredeti környezetéhez való kötöttsége fokozatosan feloldódott, sőt amikor e motívumkincs az erdélyi germánokhoz jutott, népi gyökerei már rég el is pusztultak.
Hasonló eredményhez vezet ama sokféle út követése, amely a La Tene-stílusnak a császárkorban és a népvándorlás elején megfigyelhető felújítását jelentette, de amelynek - eltekintve egyes elszigetelt esetektől, mint amilyenek a fenyőfalui halomsírok-a dákokhoz semmi köze sincsen.
Ami pedig a provinciális római szobrászat primitív elemeit illeti, e téren sok kutatót az a feltevés vezetett félre, hogy itt egy „retour a larchai:que”-ről van szó, s ezzel együtt népi erők feltöréséről. E primitívség azonban a valóságban csupán a tehetetlenség tükröződése: a kőfaragó sokkal szívesebben alkotott volna szebbet s rómaiabbat, de nem tudott. Igaz, hogy tehetetlenségében olykor a prehisztorikus népművészet kifejező eszközeit használta fel mankóul, de ez csak kivétel: szabály itt a tudás hiányának kiütközése.

Tanulságos a Bratianu által felhozott adamklisszii nagy Traianus-emlék esete, melynek a pompás traianuskori ornamentális képszalaggal szöges ellentétben álló otromba domborművei annyi vitára adtak alkalmat. Mivel az ékrovásos kivitelben készült pillérfejek annak a jól ismert degenerálódási folyamatnak IV. századi állomását képviselik, amely által a klasszikus akanthus-levél geometrikus díszítéssé bomlik fel, fel kell tennünk, hogy a IV. században megújították ezt az emléket. S mivel a durva reliefeken a koracsászárkori katonaköpeny (paenula) és a dobólándzsa (pilum) tűnik fel, más plasztikai motívumaik pedig csak későn, a IV. században lehetséges kontaminációkat mutatnak fel (északi barbár fogoly mögött pálmafát), ezek csakis a megrongálódott domborművek pontatlan, összezavart és leegyszerűsített másolatai lehetnek. Így tehát Adamklisszi sem tanúskodhat dák művészi törekvésekről.