logo

XXI September AD

Kelet-magyarország a Római korban 6 rész

A római Dácia sorsának alakulását csak akkor értjük meg igazán, ha azokra a vidékekre is vetünk egy pillantást, amelyek nyugaton és délen határolták. Annál inkább meg kell ezt tennünk, mert a dákságnak a római uralom alatt való továbbélésében sokan csak azért hittek, mert a Bánság és a havas síkság császárkori történetét félreértették. Mivel a történeti tényeket és folyamatokat másutt behatóbban megvilágítottuk ezúttal a legfontosabb mozzanatokat röviden összefoglalhatjuk.
Már régen felismerték, hogy az Olt, Duna és Szeret folyók, valamint az Erdélyi Kárpátok déli vonulata által közrefogott termékeny síkság nem tartozott a római Dáciához. A. v. Domaszewski bizonyította be, hogy az alsó-moesiai helytartó felügyelete alá tartozott ez a terület, laza függésben Rómától, mint a dunamenti erődvonal katonai ellenőrzés alatt álló előterepe a barbárok földjén.

Ezzel szemben Patsch legújabban azt a nézetet kockáztatta meg, hogy ezt a terjedelmes övezetet Dácia meghódítása alkalmával szintén teljesen bekebelezték a birodalomba. Ez ellen szól azonban, hogy itt nem kerültek elő római városok romjai, de még feliratok sem, s hogy nincs itt nyoma római téglaépítkezésnek, kivéve az Olt-vonal védelmére szolgáló erődöket, a dunai limes előretolt balparti hídfőállásait és a Dácia felé átmenő utak és vízi utak őrállomásait, valamint néhány külső katonai posztot, mint aszeretparti Pirobodava-t. De különben sem nehéz kimutatni, hogy a nagy oláh síkság nem tartozott a birodalomhoz.
A vectigal fllyrici vámállomásai például kihagyják e síkságot, és a Duna meg az Olt mentén futnak végig körülötte. Még tisztábban szemlélteti a tényállást az alsó-moesiai sereg hadrendje. A szóban forgó terület nyugati részén ugyanis erős várrendszer húzódott az Olt mentén a Kárpátokig, amelyet később még egy második, valamivel keletebbre előretolt, párhuzamos erődsorral is megerősítettek. Délen három légió állt nagyszámú segédcsapattal a Duna déli partján az Olt-tól a torkolatig, a fontosabb átkelőhelyeken balparti hídfőkkel is biztosítva arcvonalát. Végül pedig északon a Kárpátok szarosait völgyelzáró erősségek és előretolt táborok védték (s a hegygerinceken bizonyára őrtornyokkal megtűzdelt kerítés), mint a dáciai határokat másutt is mindenfelé.

Hogy a nagy oláh síkságot három oldalról ilyen hatalmas csapatösszevonással és erődítményövezettel vették volna körül akkor is, ha ezt nem kényszerítő katonai szükség követelte volna, arra bizonyára senki sem gondol. Annál kevésbé lehetne ezt feltételezni, mert ellenkező esetben ezt az egész készültséget a síkság északi, nyugati és déli határán nélkülözhették volna, és Dácia keleti határát egyszerűen a Szeret vonalára helyezhették volna át, hogy a galaci Dunakönyöknél előnyösen kössék össze a moesiai határvédelemmel. Ebben az esetben az egész moesiai dunai front, Galactól az Oltig felsorakozó számtalan erődítményével és táborával, valamint az Olt menti limes és a Déli Kárpátok védelme egyszerre feleslegessé vált volna.
Ha a határrövidítésben rejlő ember- és anyagkímélési lehetőségek ellenére a rómaiak mégis szükségesnek tartották a katonai határzárt a havaselvi sík három oldalán, ennek súlyos oka lehetett. Még pedig csupán egyetlenegy ilyen ok képzelhető el: az, hogy veszélyes ellenség tanyázott ott, amelyet ily nagyarányú katonai rendszabályokkal, hatalmas erők készenléte által kellett féken tartani.
Azt is meg tudjuk mondani, mely barbár nép került e zsákutcába. Általában azt szokták feltenni, hogy a régi geta és dák népesség élt a császárkorban is ezen a vidéken, de elfelejtik, hogy Róma Augustus óta fegyverrel nyomta vissza a balpartról e nemkívánatos szomszédokat, és százezres tömegeket telepített át belőlük Moesiába, hogy ezáltal elszakítsa ó”ket erdélyi rokonaiktól.

És valóban nem is hallunk Dácia elfoglalása után többet dák vagy geta betörésekről Moesiába, de annál inkább a szarmata roxolánok portyázásairóL Igaz, hogy eddig azt hitték, hogy e nép a Feketetenger északi partján maradt a Krisztus utáni századokban is, de ez a hiedelem csak onnan származott, hogy - mint az antik etnográfiai irodalomban oly sokszor tapasztaljuk - a császárkori auktorok, elavult földrajzi tudósításokat szolgailag másolva, néhányszor felsorolják a roxolánokat régen elhagyott pontusi lakhelyükkel kapcsolatban is.
A valóság ezzel szemben az, hogy Burebista birodalmának összeomlása megnyitotta a szarmatáknak az utat a Duna völgyébe. Kr. u. 20 táján a legnyugatabbra furakodott szarmata törzset, a jazigakat a birodalom betelepíti Magyarországra, úgyhogy Carnuntumtól a Kis-Alföldön és a Duna-Tisza közén, meg a Bánságon át egészen az Oltig ér területük.

Patsch ugyan azon a véleményen van, hogy a jazigok területe kelet felé csak a Tiszáig terjedt és hogy a Bánságot, amelyet szerinte a római Dáciába kebeleztek be, csak a provincia feladása után vetté k birtokukba. E felfogásnak azonban ellene szólnak a következő tények.
Miként az oláh síkságon, úgy a Bánságban is hiányoznak a római feliratok. Az a néhány- de igen csekély számú- feliratos kő, amely Versecen és tőle északra Dentán került elő, csak azt mutatja a többi helyen előkerült katonai téglabélyegekkel együtt, hogy a felső-moesiai támaszpontról, Viminaciumból Belső-Dáciába vezető életfontosságú út megfelelő módon meg volt erősítve.
Fel kell tennünk, hogy a rómaiak itt éppen úgy, mint a nagy oláh síkságon, a limes előterét nem hagyták megerősítés nélkül. A Marosnak Dácián kívüllevő szakaszán is katonai őrállomások biztosították a hajózást, és ezen vízi útnak a jazigok országán átvezető szárazföldi folytatása Pannonia felé szintén erődökre támaszkodott. Ily megerősített katonai állomások védelme alatt a barbaricumban polgári települések is keletkezhettek. Egy szegedi felirat kereskedők jelenlétéről tanúskodik, valamint arról is, hogy a Pannoniából Dáciába irányuló császári posta (vehiculatio) e ponton, a jazigok földjén állomást tartott fenn.

Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a Bánság déli részének katonai felügyeletét Felső-moesiai ezredek vették át, akkor ez pontosan megfelel annak, amit a nagy oláh síkságról megállapítottunk amint Alsó-Moesia csapatai saját tartományuk előterepét őrizték. Ha vaselvén, úgy őrizték a felső-moesiai sereg különítményei a maguk előterét a Bánságban, a szomszédos Alsó-Pannonia csapategységei pedig ugyanígy a Duna-Tisza közén előttük elterülő jazig országrész felügyeletét látták el.
Így bontakozik ki előttünk a római Dácia különös helyzete összes gyengéivel és veszélyeivel: délen Moesiától, nyugaton Pannoniától egy-egy mélyen benyomuló barbár ék választotta el. A két szarmata nép ugyan hűbéres viszonyban volt a római birodalomhoz, királyaikat Róma erősítette meg, földjük három oldalról római erődrendszer közé volt fogva, megerősített támpontok biztosították földjükön át az utat a római posta, az őrjáratok és a felügyeletet gyakorló római tisztek számára. De hogy mily veszélyeket rejtett magában e rendszer a jövő szempontjáb61, arra majd az alábbiakban rövidesen rátérünk.

A Bánságban nemcsak a római telepek hiánya feltűnő, hanem a római Dácia fennállása idejéből származó jazig-szarmata leletek bősége is. Éppen ezért semmi kétség sincs aziránt, hogy a Bánságot valóban a jazigok tartották birtokukban. Havaselvén még nem kutattak roxolán-szarmata leletek után, „de azoknak nyomai ott sem hiányoznak.
Nincs rá semmi biztos támpontunk, hogy mely időben nyomultak a roxolánok a jazigok után a Duna-medencébe, csak annyit tudunk, hogy Dél-Oroszországban már régóta utóbbi, velük szoros rokonságban álló törzs nyomába szegődtek, s az is ismeretes, hogy Nero korában már Moesiát közvetlen közelből fenyegették.
Arrianos egyik adatából kiderül, hogy a szarroaták legnagyobb tömege volt az, amely az Al-Dunától északra helyezkedett el. Jordanestől pedig, akinek értesülése valószínűleg Dio Chrysostomostól származik megtudjuk, hogy eredetileg az Olt vonala volt a jazigok és roxolánok közös határa, amit áttelepítésük egységes terve is tanúsít.

A határmenti szarmata népek elhelyezkedése beleillik Tiberiusnak a dunai határra vonatkozó nagyszabású elgondolásába. Az ütközőállamok sora, amelyeknek hivatása az volt, hogy a germánokat és dákokat az egymástól való egyesüléstől, valamint a dunai provinciáktól távol tartsák, Illyricuru határán (nyugatról keletre haladva) Vannius hűbéres államával kezdődött amelyhez azután a Duna mentén a jazigok és a roxolának csatlakoztak.
A roxolánok és jazigok közös határa akkor szűnt meg, midőn Decebal elvette az utóbbiaktól Olteniát és a Vaskaputól Viminacium felé húzódó felvonulási utat, s e határsávot a jazigok akkor sem kaphatták viszsza, amikor Traianus foglalta el Decebal országát.

A császár nem is cselekedhetett másképp, hiszen ez a keskeny korridor volt az egyetlen összekötő kapocs a római Dácia és a többi tartomány között. Emiatt 107-ben, majd Traianus halála után a roxolánokkal együtt fellázadtak a jazigok Róma ellen, de csak később, Marcus alatt érték el azt, hogy Oltenián keresztül a roxolánokkal a dáciai helytartó külön engedélye alapján közlekedhettek.
A Magyar Alföld leletei igazolják, hogy ez az érintkezés dél-oroszországi árucikkeket és Irultúrjavakat közvetített a jazigokhoz. Feltehetőleg az ellenkező irányban római portékák is jutottak e jazig-roxolán cserekereskedés révén a pontusi területekre.

Persze nehezen érthető, hogyan tűrhetett meg Róma Dácia déli és nyugati részén ennyire kedvezőtlenül alakult határokat. Mint valami cérnaszálon ingadozó vízfej, úgy úszott az új tartomány a barbárság tengerében: Erdély nagy természetes erőssége délen csupán a keskeny olteniai földsávra támaszkodott, csupán e törékeny híd kötötte össze Moesiával. Ennek két oldalán pedig, mint a provincia nyakának szegzett két tőr, ott fenyegetett a két szar­mata nép két oldalt húsába nyomuló földsávja.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy e helyzet kialakulásakor a III. század borzalmas erejű germán mozgalmai még az idők méhében szunnyadtak, s hogy az ott lakó népek éppen Traianus ragyogó győzelmei révén eléggé meggyőződhettek Rómának a Duna-medencében kialakult túlerejéről, tehát ezek részéről a birodalmat komoly veszély alig fenyegethette. Hogy viszont Rómában ily siralmas határmegvonással beérhették, az bizonyos történelmi előzményekből folyt, melyeket röviden vázolnunk kell.
Augustus - még egyszer emlékeztetünk e fejleményekre - el akarta foglalni a mai Németország nagy részét, valamint Csehországot; a dákok leigázása, amelyre már Caesar megöletése előtt minden előkészület megtörtént, szervesen egészítette volna ki e nagyszabású elgondolást. De a nagy pannoniai lázadás és Varus pusztulása a teutoburgi erdőben elijesztették az öregedő uralkodót hódító szándékaitól, utódai pedig nem eredeti terveinek fonalát vették fel, hanem - az összetört öreg megtorpanását követve - görcsösen ragaszkodtak a már elfoglalt határszéli provinciák megtartásához.

Ennyire defenzív magatartás mellett szóba sem kerülhetett a határnak katonai szempontból kedvezőbb vonalaira való áthelyezése, mint aminőt a Dunának kétszer élesen megtört folyása adhatott. Ezért Tiberius- amint már láttuk- a helyzet gyöngeségeit a dunai front elé helyezett ütközőállamokkal próbálta kiküszöbölni.
Azt is tudjuk, hogy óvatossági intézkedései egy ideig valóban elegendőek voltak egyrészt a markomannak és quádok, másrészt a dákok távoltartására a dunai provinciáktól. E népek azonban a Kr. u. L század végén rendkívül megerősödtek, s féktelen életerejük áttörte addigi korlátaikat; támadási kedvük csakhamar megbontotta a Duna mellékén kialakult egyensúlyt, s az ütközőállamok politikája csődöt mondott. A quádok a jazigokat nyugat felől egészen a Dunakönyökön túl visszanyomták, és a császárok kénytelenek voltak a rajnai arcvonal meggyengítésével a Budapest és Bécs közti Duna-szakaszon oly sok csapatot összevonni, mint sehol másutt, hogy a quád nyomást ellensúlyozhassák.
Ugyanekkor a dákok ütőképessége is annyira megnőtt, hogy az Al-Dunánál tanyázó roxolánok nem tudták s nem is akarták őket továbbra visszatartani. Szerencse volt még Rómára nézve a jazigokkal való halálos ellentétük, mely lehetetlenné tette az összes dunai barbárok egyesülését a római birodalom ellen. Ily körülmények közt Traianus elhatározta, hogy a dákokat megrendszabályozza, s mikor az első háborúban aratott nagy győzelmei sem voltak képesek harci kedvüket megtörni, kifüstölte őket Erdély sasfészkébó1, és nemzeti létüknek véget vetett.

A jazig és roxolán ütközőállamok egyelőre megmaradtak, minden oldalról római határőrséggel körülvéve, de nem lehet kétséges, hogy a hódító szándékú Traianus előbb-utóbb bekebelezte volna őket, hiszen az új provinciának Iilyricummal való összeforrását akadályozták. Ekkor azonban hirtelen reakcionárius fordulat állott be Róma határpolitikájában. Traianus utódja, Hadrianus teljes határozottsággal szembefordult elődje imperializmusával, és legszívesebben az oly nagy áldozatokkal megszerzett Erdélyt is feláldozta volna, nemhogy folytassa az uralt területek növelését.
Hadrianus igazi kultúrember volt, és mégis rövidlátó elgondolása a dunai határt illetőleg már a római látókör hangtalanul közelgő elködösödését jelenti. Ez egyébként is jelentkezik: főleg az irodalom és művészet mutatják meg nekünk ebben a békesség napjától bearanyozott korszakban a kultúra hanyatlásának első, eleinte szerény, majd ijesztő hirtelenséggel növekvő tüneteit. Politikai téren e színvonalsüllyedés megnyilvánulásai csupán káros következményeikben válnak számunkra megfoghatóvá. Úgy látszik például, hogy a császári helytartók nem igyekeztek már közvetlen tájékozódni a szabad Germánia népeinek erőviszonyairól úgy; mint az L század kiváló vezéregyéniségei; ellenkező esetben tudniillik látniok kellett volna a közelgő veszélyeket.

A közel húsz évig dühöngő szvéb-szarmata háborúk azután nagyon is kézzelfoghatóan feltárták e szűklátókörű megtorpanás hibáit. A békességes érzületű filozófus-császár, Marcus kénytelen volt Augustus eredeti elgondolásához visszatérve, megszállni az Északi Kárpátok ívét Csehországgal együtt, azzal a szándékkal, hogy Marcomannia és Sarmatia néven két új provinciát alakít belőle. Húsz-húszezer főnyi megszálló csapat szilárdan kezében tartotta már ezeket a területeket, állandó jellegű erőd- és egyéb építkezésekkel készülve a végleges berendezkedésre. Ezen intézkedések logikus folytatása, sőt a beló1ük folyó első lépés lett volna a nagy oláh síkság elfoglalása.
De Marcus meghalt, mielőtt befejezhette volna művét, s berendezhette volna az új provinciákat. Léha fia, Commodus könnyelműen odadobta atyja sokéves erőfeszítéseinek gyümölcsét: visszavonta a quádok, markomannak és jazigok földjéről a helyőrségeket, s ezzel örökre lezárult annak a lehetősége, hogy a Duna veszélyesen megtörő, katonailag értéktelen vonala helyett a Kárpátok gerince és Csehország sziklabástyája védje a birodalmat a germán néptenger zajlásától.

A moesiai helytartók 200 körül szemet hunytak felette, amikor a balparton a dákokkal rokon karpok, majd a Pontus északi partjaihoz levonult germán törzsek felmorzsolták a roxolánokat, amely végzetes folyamatról semmi forrásadatunk sincs, csak következményeiből világlik ki ez. Róma megelégedett azzal, hogy az Olt-limestől keletre egy második, párhuzamos erődvonalat építsen ki; hogy e népek folyton meg-megújuló hullámverését biztosabban megtörje. De ez már édeskeveset használt. Mint valami tölcséren keresztül, úgy áradt a keleti germánok özöne a Dácia és Moesia közti térbe: roxolánok helyett gótok és karpok tolongnak az oláh síkságon, s kedvük szerint törnek be e két provinciába. A nagy hídfőállás, Dácia helyzete ezzel állandóan súlyosbodik, míg végre az egész nagy előretolt bástya elsüllyed a barbár áradatban. Nézzük, hogy történt ez.