logo

XXIII Junius AD

Az elítéltek státusza

Szabad ember bányamunkára ítélése esetén az ítélet legfontosabb jogkövetkezménye a szabadság elvesztése volt. Az elítélt tehát ilyenkor a legnagyobb jogállapot-csökkenést (capitis deminutio maxima) szenvedte el; büntetésből rabszolgává vált. Amint Ulpianus rámutat, e jogkövetkezmény a damnatio in metallum és a damnatio in opus metalli esetében egyaránt bekövetkezett:

„est poena, quae adimat libertatem, huiusmodi, utputa si quis in metallum, vel in opus metalli damnetur”.

A jogállapot-változást (status permutatio) már a marasztaló ítélet kiváltotta. Macer szerint ha a bányamunkára ítéltek elítélésük után valamilyen bűntettet követtek el, úgy kellett velük szemben eljárni, mint a bányamunkára ítéltekkel szemben, akkor is, ha még nem szállították el őket arra a helyre, ahol dolgozniuk kellett, mert már az ítélet kimondásakor megváltozott a jogállapotuk:

„qui ex causa in metallum dati sunt, et post hoc deliquerunt, in eos tanquam metallicos constitui debet, quamvis nondum in eum locum perducti fuerint, in quo operari habent; nam statim, ut de his sententia dicta est, conditionem suam permutant.”

A bányamunkára ítélés harmadik típusánál, a damnatio in ministerium metallicorum esetén mint már említettük az elítélt csak akkor vált rabszolgává, ha életfogytig tartó büntetést kapott.

A bányamunkára ítélteket a „büntetés rabszolgáidnak (servi poenae) sajátos kategóriájába sorolták:

„sunt quidam servi poenae, ut sunt in metallum dati, et in opus metalli”

mondja Marcianus;

„in metallum, sed et in ministerium metallicorum damnati servi efficiuntur, sed poenae”

- írja Hermogenianus.

A servi poenae jogi helyzetével kapcsolatban a legalapvetőbb kérdés az, hogy kinek a tulajdonában álltak ezek az elítéltek? Az biztos, hogy nem tartoztak magántulajdonba, akkor sem, ha elítélésük előtt magánszemélyek rabszolgái voltak. Ulpianus szerint kétségtelen, hogy rabszolgákat szokás bányamunkára vagy vadállatokkal való küzdelemre ítélni; az ilyenek a „büntetés rabszolgáivá” válnak, s nem tartoznak többé ahhoz a személyhez, akié elítélésük előtt voltak:

„servos in metallum, vei in opus metalli, item in ludum venatorium dari solere, nulla dubitatio est; et si fuerint dati, servi poenae efficiuntur; nec ad eum pertinebunt, cuius fuerint, antequam damnarentur.”

Mommsen szerint a servi poenae az állam tulajdonában álltak. Helyesen mutat rá Diósdi, hogy ez a nézet téves, a servi poenae nem tartoztak a servi publici kategóriájába. A források valóban ellentmondanak Mommsen állításának. Egy helyen Callistratus a következőket írja:

„in metallum damnatis libertas adimitur, quum etiam verberibus servilibus coercentur. Sane per huiusmodi personas fisco nihil acquiri, divus Pius rescripsit; et ideo quod legatum erat ei, qui postea in metallum damnatus erat, ad fiscum non pertinere rescripsit, magisque ait poenae eos, quam fisci servos esse”

A jogtudós szerint tehát a bányamunkára ítéltek elvesztik szabadságukat, s ezért a szolgáknak járó testi fenyítésben is részesíthetők, az ilyen személyek által azonban a kincstár Antoninus Pius egyik leirata értelmében semmit sem szerezhet meg, s ezért amit hagyományként olyan valakire hagytak akit később - a végrendelet elkészítése és a hagyaték megnyílása közötti időben bányamunkára ítéltek, az nem kerül kincstári tulajdonba, mert az ilyenek inkább a büntetés szolgái, semmint a kincstáré.
Marcianus szintén úgy véli, hogy ha tartási jogon kívül végrendeleti úton bármit hagytak egy bányamunkára ítéltre, az erről szóló rendelkezést nem írottnak kell tekinteni, a juttatást a kincstár sem szerzi meg, mert az illető a büntetés szolgája, s nem a császáré, ahogy az Antoninus Pius rendelkezésében áll:

„si in metallum damnato quid extra causam alimentorum relictum fuerit, pro non scripto est, nec ad fiscum pertinet; nam poenae servus est, non Caesaris; et ita divus Pius rescripsit ”

Ezek után arra a következtetésre juthatunk, hogy a servi poenae sem magántulajdonban, sem köztulajdonban nem álltak. Tulajdonos nélküli rabszolgák (servi sine domino) voltak, a tulajdonosuk által derelinkvált szolgákhoz hasonlóan. Az utóbbiaktól eltérően azonban nem lehetett őket okkupálni. Jogi helyzetük ezért leginkább az isteni jog alá tartozó dolgokéhoz (res divini iuris) hasonlított, melyek nem álltak senki tulajdonában, s nem is lehetett felettük tulajdont szerezni.


Sáry Pál A bányamunkára ítélés szabályai a császárkori Rómában