logo

XV December AD

A magistratus és a népgyűlés mint közös bűnüldöző hatóság

A törvény a magistratusi coercitiós hatáskört a római polgárral szemben annyiban korlátozta, hogy főbenjáró büntetést és vagyonelkobzást, később testi fenyítést sem mondhatott ki római polgárral szemben a magistratus a népgyűlés hozzájárulása nélkül. A hozzájárulást elsősorban politikai jellegű ügyekben kívánták meg.
A hazaárulás, lázadás, alkotmánysértés és hatósági visszaélések esetében. Az eljárásnak három ága volt: az elsőben a consul és megbízottjai, a perduelliót üldöző duoviri és a quaestores parricidii vizsgálták a főbenjáró ügyeket. A második fajtája, amikor a plebs és annak képviselői elleni, majd általában az állam elleni bűncselekményeket a néptribunok akár bírságolási, akár főbenjáró ügyként vizsgálták. Végül egy sor bűncselekményre az aedilis curulisok és az aediles plebis hatásköre terjedt ki; pénzbüntetést szabhattak ki, és ez ellen bizonyos szinten felül római polgárok szintén fellebbezéssel élhettek.

a) Róma város bűnüldöző hatósága, az előbbiekben (93.96) részletezettek szerint, a consul volt. Előzetesen quaestiós eljárással tájékozódott a cselekményről, és ha az idegent, az asszonyt, vagy a nem szabadot bűnösnek találta, úgy kiszabta vele szemben a büntetést és végrehajtatta azt.
Polgárral szemben azonban akkor is, ha bűnösnek találta, olyan eljárást kellett lefolytatnia, melynek végeredményeként a polgárnak a népgyűléshez volt fellebbezési joga. Ezért nem is maga a consul folytatta most már nyilvánosan az eljárást, nehogy az ő döntését a népgyűlés megváltoztassa, hanem kiküldöttei, a duovirek vagy quaestorok vizsgálták ki az ügyet nyilvánosan, hogy a nép arról tudomást szerezzen. Az eljárási részben részletezetek szerint kerülhetett sor a magistratus javaslata alapján a népgyűlés végleges döntésére.


b) A néptribunok bírói hatalmi köre a plebs osztályharcából nőtt fel, de a politikai bűncselekményekre a köztársaság vége felé lényegében ez volt a leggyakoribb eljárási forma. A tribunusok ezenkívül jelentős vagyoni büntetéseket is kiszabhattak.


c) Bírságolási jogköre a hatóságok között az aediliseknek is volt, valamint más magistratusok által kiküldött hatósági személyeknek is. Az aedilisek elé tartozó bűnügyek elsősorban az uzsora, a gabonauzsora és a fajtalanság voltak. Mintegy rendőrhatósági ügykörben intézkedtek ezekről.


d) A népgyűlés bevonásával folyó büntetőeljárás öt része: az idézés (diei dictio), a nyilvános vizsgálat (anquisitio), a magistratus döntése (iudicatio) vagy bírságolás (multae irrogatio), az esetleges fellebbezés a népgyűléshez (provocatio) és a népgyűlés döntése (iudicium populi). Az időtűzés azért következett be, hogy a tárgyalás nyilvános legyen. Az anquisitio a quaestiótól abban különbözött, hogy a meghallgatás részletesebb és a nyilvánosság előtt folyt.
A bizonyítási eljárás lefolytatása után a magistratus nem döntést hozott, hanem döntési javaslatot, és ez ellen fellebbezhetett a vádlott, mely esetben a végleges döntés a népgyűlés kezében volt. A büntetőügyet eldöntő népgyűlés, amely egyébként a római néphatalom legjelentősebb megnyilvánulása, a köztársaság utolsó századában harcok játékává lett, és megérett arra, hogy ezt az eljárást beszüntessék


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog