logo

XVI December AD

A büntetőhatalmi jogkörökről.

A bűnüldözés korai formái alapvetően a törzsi társadalmakból vett keretek között az archaikus korban alakultak ki. A közösséget védő normák egy részének megsértése esetén a bűnelkövetőt szakrális büntetéssel sújtották. Ez kezdetben a tettes feláldozását (consecratio capitis) jelentette, amely éppen olyan ceremóniák mellett ment végbe, mint az áldozati állat leölése.
A későbbiekben főként száműzetést (exilium) alkalmaztak, amellyel kapcsolatban BAUMAN megjegyzi, hogy a humanitas-eszme római büntetőjogban való korai megjelenésének köszönhetően a vádlott önként is száműzetésbe vonulhatott, s ily módon esélyt kapott a halálbüntetés elkerülésére. Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelentette életének megóvását, hiszen a bűncselekmény elkövetése miatt a tettest átkozottnak (sacer) tekintették, akit akárcsak az idegeneket bárki büntetlenül megölhetett, miután a közösség normái már se nem védték, se nem kötötték. Az önként vállalt exilium törvényi garanciáit Sulla teremtette meg a Kr. e. I. századig konvención alapult.

A római állam szabad kezet adott a népnek azon bűncselekmények megtorlását illetően, amelyek közösséget sértő volta nem igényelt sem magyarázatot, sem egy felsőbb hatalom beavatkozását. Erre kiváló példa a XII táblás törvényben szereplő intestabilitas jogintézménye, ami annak a személynek a büntetése volt, aki megtagadta egy olyan ügylet tanúsítását, amelynél tanúként (testis) közreműködött.
A sértett félnek jogában állt az intestabilis személy ajtaja előtt három napon keresztül fennhangon elkiabálni az őt ért sérelmet, melyről így zárt, kis közösségről lévén szó mindenki értesülhetett. Ettől kezdve az intestabilis személy egyrészt nem lehetett tanú, másrészt az általa megkötni kívánt jogügyleteknél sem tanúskodhatott senki. Figyelemmel arra, hogy az archaikus jog ügyletei szóban és túlnyomórészt tanúk jelenlétében köttettek, e büntetés nyomán az elkövető vagyon jogilag tehetetlenné vált.
A hamis tanú úgy, mint a hamisan ítélő bíró vagy a tolvaj rabszolga büntetése még súlyosabb volt: a közösség tagjai letaszíthatták a Tarpeii-szikláról. Máskor a közösség a büntetés végrehajtása helyett csupán felügyelte a sértett önhatalmú igény-, illetve jogérvényesítését. Ilyen például az idézést megtagadó adós elfogása, vagy a nem fizető adós felett a hitelező hatalomszerzése, amelynek értelmében a hitelezőnek jogában állt az adóst eladni rabszolgának, sőt, akár életét is kiolthatta.

A klasszikus értelemben vett büntetőjog azonban olyan már a XII táblás törvényben is megtalálható szabályokból ered, amelyek megsértőivel szemben állami úton, a közösség hatalmát képviselő állami szervek, a magistratusok jártak el (iudicatio).
A közösség által átruházott hatalmuk kezdetben korlátlan volt, azaz ők döntöttek valamely cselekmény társadalomra veszélyességéről vagy jogellenességéről, illetve a bűnelkövető személyéről és a megtorlás módjáról is. Ezt a féken tartó, fegyelmező hatalmat, ami a korai római jogban egyaránt megillette a családfőt (paterfamilias), a hadvezért (imperator) és az államhatalom képviselőjét (magistratus), a későbbi terminológia kifejezésével élve coercitiós jogkörnek nevezzük. A továbbiakban ennek alakulását veszem górcső alá a három említett büntető hatalom kapcsán.

A római jogban az állam nem kívánt beavatkozni a család belső viszonyaiba, ehelyett korlátlan döntési jogkörrel ruházta fel a paterfamiliast, akinek hatalma alá nemcsak a család tagjai tartoztak, hanem a családba befogadott magukat a családfő, mint patronus hatalma alá önként helyező idegenek (cliens), valamint a családhoz kényszerből tartozó személyek, a rabszolgák (servus) is.
A családfő e személyek felett szabad mérlegelés alapján gyakorolta hatalmát, így mindenfajta kötöttség nélkül állapíthatta meg, hogy mit minősít sérelemnek, s azt miként torolja meg. Kizárólag az ő akaratától függött, hogy eltekint-e a büntetéstől, egyszerű intést ad, vagy kitagadja, rabszolgaként eladja, esetleg halálra ítéli a hatalma alatt álló bűnelkövetőt.
Nem volt sem törvényben előírt eljárás, sem ítélethozatal; az abszolút jogkör érvényesüléséhez pusztán a családfő belső elhatározására volt szükség. Ennek korlátjaként a XII táblás törvény már előírta, hogy a pater familias kizárólag a családi tanács, más néven a „házibíróság” (iudicium domesticum) összehívása után annak beleegyezésével alkalmazhatott halálbüntetést, amennyiben bebizonyosodott a jogszerű ok (iusta causa) fennforgása.

A hadvezér korlátlan döntési jogköre a király (rex) teljhatalmából eredeztethető, amely magába foglalta a hadsereg feletti parancsnoki tisztséget, a legfőbb vallási tekintélyt, valamint a város rendjének fenntartása érdekében gyakorolt hatalmat egyaránt.
A rex visszavonhatatlan, életfogytig tartó imperiuma ugyan a népgyűléstől kapott felhatalmazáson alapult, annak gyakorlásával nem volt köteles elszámolni, így a mellette működő tanácsadó testület véleményének kikérése, illetve figyelembe vétele is saját belátása szerint történt. A hadvezér kezében összpontosult hatalom Róma történetének kezdeti időszakára vezethető vissza, amikor a város falain túl állandó háború dúlt, emiatt pedig minden idegen veszélyt jelentett és ellenségnek számított.

A falakon kívül a római polgár katona, a magistratus pedig hadvezér volt. E katonai szervezetben a hadvezér korlátlan hatalmi jogkörrel rendelkezett mind a magatartások államra veszélyesnek katonai értelemben vett bűncselekménynek minősítése, mind a kötelességszegő katonával szemben alkalmazandó fegyelmezési eszközök vonatkozásában. Hatalmát tetszés szerint átruházhatta tisztjeire, helyetteseire, akiknek valamennyi katona ugyanúgy engedelmességgel tartozott, mint magának az imperatornak.
Az általa kiszabott büntetés végrehajtását vagy ő maga végezte el, vagy a személyes szolgálatában álló lictorokra bízta, akik egy vesszőnyalábot (fasces) és egy ahhoz kötött bárdot (secus) hordoztak magukkal, jelezve, hogy az általuk kísért magistratusnak jogában áll akár halálos kimenetelű testi fenyítést is alkalmazni. Miután az imperium korlátlan volt, a hadvezér jogellenes eljárása fogalmilag kizárt, legfeljebb azért vonhatták felelősségre, hogy célszerűtlenül és ezzel az államnak sérelmet okozva járt el. Erről tisztsége után köteles volt számot adni az őt hatalomra emelő népnek, később pedig a senatusnak.

A magistratus diszkrecionális jogköre kettős volt: Róma falain belül állami hatóságként járt el, ezáltal a legfőbb polgári hatalom (imperium domi) birtokosa volt, míg a falakon kívül a legfőbb hadvezéri hatalmat (imperium militiae) tudhatta magáénak. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy imperiuma ugyanolyan teljességgel érvényesült mind a városfalon kívül tartózkodó katonák, mind a városban élő polgárok tekintetében. Azonban a falakon belül gyakorolt imperium domi meglehetősen korán korlátokba ütközött: mivel a magistratusi hivatalt mindig legalább két személy töltötte be, a társmagistratus beavatkozása (intercessio) akadályozhatta a döntés véghezvitelét; másrészt a lex Valeria de provocatione és a XII táblás törvény alapján a római polgárral szemben kiszabott halálos ítélet kizárólag a népgyűlés (comitia centuriata) hozzájárulásával volt végrehajtható. Tehát a iusprovocationis értelmében a halálra ítélt római polgár a népgyűléshez fordulhatott segítségért.

Később a magistratus büntetőhatalmát tovább korlátozták, amelynek keretében tételesen meghatározták az üldözendő cselekmények körét, a követendő eljárást, illetve az alkalmazható szankciókat. Ahol e büntetőjogi szabályok nem gátolták a magistratus tevékenységét, ott coercitiós jogköre továbbra is a rendelkezésére állt. Erre elsősorban azért volt szükség, hogy a hatóság a köz érdekében ellátott rendfenntartó feladatainak az előírt hatalmi eszközök segítségével zavartalanul eleget tehessen.
Következésképpen, ha a magistratus csupán fenyítőjogát gyakorolta a római polgárral szemben, akkor azt nem illette meg a ius provocationis. A coercitiós jogkör terjedelme szerint különbséget kell tennünk a teljes imperiummal bíró magistratusok azaz a consul és a praetor -, valamint a főmagistratusok (magistratus maiores) által delegált, korlátozott jogkörrel rendelkező kisebb magistratusok (magistratus minores) között.
A néptribunus e tekintetben sajátos helyet foglal el, hiszen annak ellenére, hogy imperiummal nem rendelkezett, a coercitiós jog mégis megillette. Mivel szent és sérthetetlen (sacrosanctus) volt, az őt megsértő személy hazaárulónak (perduellis) minősült, akivel szemben a néptribunus tetszőleges fenyítést vagy büntetést alkalmazhatott.

Idővel magát a coercitiós jogot is korlátok közé szorították azáltal, hogy a felnőtt férfi római polgárok esetében törvény által előírt eljáráshoz kötötték, alkalmazását pedig meghatározott cselekményi körre szűkítették, amihez tételesen hozzárendelték a kiszabható büntetéseket.
Tehát a hatóság már nem hozhatott önálló döntést (judicatio), feladata kimerült a büntetőeljárás bevezetésében (iurisdictio), ami aztán a maga rendes szabályai szerint zajlott le. Ugyanakkor a fentiek alapján megállapítható, hogy e korlátozás nem vonatkozott a nőkre, az idegenekre és a nem szabadokra, tehát velük szemben a fegyelmezési jogkör mindvégig korlátlan maradt kivéve, ha valamely paterfamilias hatalma védelemben részesítette őket.

Még a köztársaság idején is találkozhatunk azonban olyan esetekkel, amikor a római állam alkalmi feladatok ellátására rendkívüli magistratusokat nevezett ki, akik valamennyi római polgárral szemben korlátlan coercitiós joggal bírtak: ilyen volt például a dictator, vagy a senatus által kihirdetett szükségállapot idején a consul. Szintén nem ütközött korlátokba a fegyelmezési jog az államközi sérelmek és a hazaárulás (perduellio) vonatkozásában. Utóbbiról már szó esett a néptribunus megsértője kapcsán, aki ugyancsak perduellisnek minősült, ezáltal pedig elvesztette római polgárjogát, tehát a coercitio vele szemben éppoly korlátlan volt, mint az idegenek esetében.
Természetesen a hazaárulás tényének és a polgári status megszűnésének bizonyítása csak törvényes eljárás keretei között történhetett, így szükség esetén meg kellett dönteni a polgárjog fennállása mellett szóló vélelmet. Államközi sérelemről akkor beszélhetünk, ha a senatus által delegált római polgár a neki juttatott hatáskört túllépve kötött szerződést, békét, vagy sértett meg idegen államot. Ennek egyik következménye lehetett a külön eljárás nélküli elítélés és kivégzés, a másik a tettes idegen államnak történő kiszolgáltatása (noxae deditio), amely révén Róma elkerülhette a sértett bosszúját.

A Kr. e. II. században a coercitio eszközei tekintetében lényegi változások álltak be az idősebb Cato által, aki a leges Porciae nevezetű törvényeiben megtiltotta a magistratusoknak a testi fenyítés és a bilincsbe verés alkalmazását. Míg a főhatóságoknak továbbra is joguk volt a letartóztatás foganatosításához, a kisebb magistratusoknak csupán a zálogolás (pignoris capio) és a bírság (multa)2 maradt eszközül.
Fontos megjegyeznünk, hogy a magistratus coercitiós döntése nem minősült büntetőítéletnek, ennek okán nem járt becsületvesztéssel (infamia), és nem jelentett ítélt dolgot (res iuducata) sem azaz nem volt jogerős -, vagyis más magistratus által bármikor törölhetővé vagy visszavonhatóvá vált (intercessiós jogkörön kívül is). Mai terminológiával élve a közigazgatási rendészeti döntésekhez hasonlított. Ítéletnek csak azon elmarasztaló döntés minősült, amelyet az erre rendelt bírák quaestiós eljárás keretei között hoztak.
Később a quaestiós eljárást felváltotta az esküdtbírósági eljárás, melynek menetét kezdetben Sulla rendelkezései szabályozták. Radikális reformfolyamat vette kezdetét, melynek köszönhetően hamar megindult az állandó törvényszékek (quaestionesperpetuae) felállítása is.

Az általánosan elfogadott nézet szerint például Sulla egyik legjelentősebb a gyilkosokról és méregkeverőkről szóló törvénye, a lex Cornelia de sicariis et veneficis összevonta a quaestio de sicariis és a quaestio de veneficis intézményét, s így létrehozta a különböző élet ellen irányuló bűncselekményeket egységesen elbíráló, esküdtbíróból álló törvényszéket (quaestioperpetua de sicariis et veneficis), melynek hatásköre az erőszakos, illetve a méreggel történő emberölés elbírálásán kívül a tűzvészokozás és a főbenjáró váddal való visszaélés eseteinek vizsgálatára is kiterjedt.

Összességében elmondható, hogy a római jogban kialakult hatalmi jogkörök jelentős hatást gyakoroltak a modern büntetőjogra, sőt, azon túl a mindennapi életre is. Feltehetőleg innen ered a családfői tekintély, valamint az egyes vezetőkkel, állami szervekkel szembeni feltétlen tisztelet és engedelmesség gondolata is a közfelfogásban. A büntetőjog területén, pontosabban az ún. alaki büntetőjogban amit rendszerint büntető eljárásjognak nevezünk számos olyan hatáskörre, illetve jogkörre vonatkozó rendelkezést találunk, amely egyértelműen visszavezethető az ókori jurisperitusok büntetőjogi tevékenységére.


Forrás: Hoppár Kíra Az állami büntetőhatalom kezdetei az antik Rómában