logo

XIX September AD

A büntetőjog meghatározása.

A római jog leginkább kimunkált része kétséget kizáróan a római magánjog, ezért nem meglepő, hogy a jogászi köztudat e két fogalmat rendszerint azonosítja egymással. Mivel az általános irodalmi felfogás szerint az ókori Róma magánjoga az európai jogrendszerek alapja, a római büntetőjog jelentőségének vizsgálatával jóval kevesebben foglalkoztak, holott az éppúgy megérdemelné az utókor elismerését, mint a magánjog.

A modern jogrendszerekben alkalmazott elhatároláshoz képest a római magánjog és büntetőjog közötti határvonal elhalványul, sőt, miután a római jog nem tagolódott jogágakra mai értelemben vett római büntetőjogról nem is beszélhetnénk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Rómában nem léteztek büntető jogszabályok; csupán az feltételezhető, hogy a büntetőjog körébe tartozó regulák és elvek nem alkottak elkülönült jogágat, hanem a ius civile, ius gentium, ius publicum, valamint ius privatum jogrétegei keretében egyaránt fellelhetők voltak.
Kezdetben a rómaiak két nagy fogalompárt alkalmaztak: egyrészt különbséget tettek a ius civile és a ius gentium azaz kizárólag a római polgárt érintő jog és más jogok között, másrészt ismerték a ius publicum és a ius privatum szembeállítását is, melyben a ius publicum jelentette a köz dolgát érintő jogszabályok összességét, míg a ius privatum az egyének kedvéért és hasznára hozott jogszabályokra vonatkozott.

A köz-magán (publicus-privatus) megjelölés már jelen volt ugyan a késő köztársaság idején is, a ius publicum és a ius privatum mint jogtagozódást fedő kategóriák csak a principatus kezdetén alakultak ki. A római közjog által szabályozott életviszonyokat Ulpianus akképpen jelölte meg, hogy az a vallási dolgokra, a papokra és a tisztségekre vonatkozik. Ebből kifolyólag a ius publicum magába foglalta az ún. szakrális jogot (a vallási forma szabályozását és az állami áldozatok rendjét), az alkotmányjogot, az állami szervezet jogát, a rómaiak kifejezésével élve a magistratusok jogát, továbbá az állami pénzügyek jogát, míg a iusprivatum elsősorban a magánélet-viszonyokra, a polgárok családi és vagyoni viszonyaira vonatkozó jogszabályokat tartalmazta.

A későklasszikus majd a posztklasszikus jogtudomány a közérdek (utilitaspublica) és a magánérdek (utilitas privata) fogalmának bevezetésével igyekezett kiküszöbölni a ius publicum és a ius privatum elhatárolásával kapcsolatban felmerült problémát:

Ulpianus D. 1, 1, 1, 2 (libro primo institutionum):
Huius studii duae sunt positiones, publicum et privatum. Publicum ius est quod ad
statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem: sunt enim
quaedam publice utilia, quaedam privatim.

A fenti Ulpianus-fragmentumból világosan kitűnik, hogy a rómaiak e tudományt két fő részre osztották: az egyik a római állam egészére vonatkozó közjog mivel bizonyos szabályok az egész közösség érdekeit szolgálták -, a másik pedig az elsősorban egyéni érdekeket szem előtt tartó magánjog.

Mint már említettem, a büntetőjogi normák mind a ius publicum, mind a ius privatum szabályai között megtalálhatóak voltak. Emellett megjegyzendő, hogy Rómában az államhatalom rendszerint csak azokat a bűncselekményeket üldözte, amelyek közvetlenül a közérdeket sértették.
A magánérdeket sértő cselekményekből deliktuális kötelem (obligatio ex delicto) keletkezett, amelynek következményeként a sértett mint hitelező kötelmi keresettel indított perben követelhette az elkövetőtől mint adóstól a büntetés (poena) megfizetését. A magánüldözés alá eső bűncselekmények szabályozása így meglehetősen magánjogias jelleget öltött, ami a külön jogágakra tagolódás hiánya mellett szintén nehezítette a római magánjog és büntetőjog éles elválasztását. Lényeges különbség, hogy a modern büntetőjogok az államilag védett közérdeket és a magánérdeket egyaránt védelemben részesítik, a bűnüldözés mára közfeladattá vált.

Mindazonáltal elmondható, hogy a római jog nemcsak a magánjog, hanem a büntetőjog területén is tanítómestere volt az európai jogoknak. A modern jogrendszerek is két fő jogterületet különböztetnek meg a jogalanyok egymáshoz való viszonya alapján. Az egyik a magánjog, amelyre a jogalanyok közötti mellérendeltségi viszony, egyenlőség jellemző, a másik pedig a közjog, ahol a jogalanyok közötti kapcsolatokban egy sajátos alá-fölérendeltség figyelhető meg, amelynek értelmében az egyik szereplő rendszerint az állam vagy annak valamely szerve több jogosultsággal bír, mint amennyi kötelezettsége van, és akarata érvényesítése céljából a rendelkezésére álló hatalmi eszközöket is igénybe veheti. Miután a büntetőjogot is ez a hierarchikus viszony jellemzi, a közjogi jellegű jogágak közé soroljuk.

Az irodalomban általánosan elfogadott definíció szerint a büntetőjog azon jogszabályok összessége, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekmények minősülnek bűncselekménynek, ezek elkövetőit hogyan kell felelősségre vonni, velük szemben milyen szankciót és hogyan kell alkalmazni. E fogalomból tisztán kivehető a modern büntetőjog három fő területe, nevezetesen az anyagi büntetőjog, a büntető eljárásjog (avagy alaki büntetőjog), valamint a büntetés-végrehajtási jog. E tanulmány terjedelmi kereteire tekintettel a következőkben csak az anyagi büntetőjog vizsgálatára szorítkozom, amely a bűncselekménynek minősülő cselekmények meghatározásával, a bűnelkövetők felelősségre vonásának feltételeivel, továbbá a velük szemben alkalmazott szankciókkal foglalkozik.

Ahogy azt a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) is mutatja, modern anyagi büntetőjogunk két nagy részre osztható: az Általános részben azokat az elveket, szabályokat, büntethetőségi feltételeket találjuk, amelyek valamennyi bűncselekményre és elkövetőre vonatkoznak, míg a Különös rész az egyes bűncselekmények körülírását tartalmazza. Ehhez képest a rómaiak kevésbé végeztek általános elvi fejtegetéseket, joguk egészéről elmondható, hogy elsősorban az eljárásjogon alapul, döntéseik esetjog (case-law) jelleget hordoznak, és az ezekből levont következtetések, elvonatkoztatott szabályok inkább kivételnek számítanak. A tételt miszerint a római juristák a jogot alapvetően eseti döntések összességének tartották, és csak szubszidiárius jelleggel alkalmazták a jogi regulákat jól bizonyítja a híres jogtudós, Paulus egyik megállapítása is: Non ex regula ius sumatur, sed ex iure, quod est, regula fiat.

Fentiek alapján akár azt is mondhatjuk, hogy a római büntetőjognak nincs általános része, s a jogtudósok magyarázatai a források jellegének megfelelően csupán az egyes törvényekhez, mai fogalmaink szerint a büntetőjog különös részéhez kapcsolódtak. Ugyanakkor a római juristák felismerései nemcsak nagy vonalakban, hanem gyakran a részleteket illetően is egybevágnak a mai büntetőjog általános szabályaival.
Noha e területen kifejtett munkásságuk nagyságrendileg meg sem közelíti a ius privatum körében nyújtott teljesítményüket, érdemesnek tartom azon a római jogban eredetileg is benne rejlő szempontok vizsgálatát, amelyekből végső soron a mai büntetőjogunk általános része is kialakult.


Forrás: Hoppár Kíra Az állami büntetőhatalom kezdetei az antik Rómában