logo

XIX December AD

A törzsi normáktól az állami szabályalkotásig.

Az első római büntetőnormák a XII táblás törvényben (Leges duodecim tabularum), illetve az ún. királyi törvényekben (Leges regiae) találhatók. Noha a királyi törvények lejegyzésének kora vitatott, a XII táblás törvény pedig mintegy 300 évvel Róma alapítása után keletkezett (Kr. e. 451-450), annyi bizonyos, hogy mindegyik törvény lejegyzése koránál ősibb normákat tartalmaz. Ennek egyik ésszerű magyarázata, hogy a XII táblás törvény nem egy jogalkotási folyamat kodifikáció eredménye, hanem a szokásjog által szentesített törvények írásba foglalása.
Az archaikus kor büntetőjogi szabályainak rétegződése szerint három csoportot különböztetünk meg: ezek a törzsi normák, a szakrális normák és az állami jogalkotás útján kialakított büntetőnormák. Az alábbiakban e három normaréteg kialakulását, fejlődését és egymáshoz való kapcsolatát kívánom szemügyre venni.


1. Róma alapítása előtti eredetet mutatnak a normák első rétegét képező törzsi normák, melyek a közösség és a környező társadalmak által egységesen ismert és elismert szokásokból tevődtek össze. Az államilag még nem szervezett, csupán vérrokonsági alapon összetartozó egyedekből álló társadalomban a közösségi létet fenyegető ellenséggel szemben legyen az akár egy, akár több személy a törzs egységesen lépett fel.
Különböztettek viszont aszerint, hogy a sérelmet a törzs tagja vagy idegen személy követte el: amennyiben a tettes idegen volt, felette a sértett bosszúja korlátlanul érvényesült, törzsbeli elkövető esetén azonban a közösség ellenőrzést gyakorolt a sértett önbíráskodása felett, hiszen mindannyiuk közös érdekét szolgálta az ellentétek tovább gyűrűzésének s ezáltal a közösség fennmaradását veszélyeztető létszámbeli veszteségek elkerülése. E felismerésnek köszönhetően a magánbosszú helyébe fokozatosan a talio elvének alkalmazása lépett, melynek értelmében a tettesnek ugyanazt a sérelmet kellett elszenvednie, mint amit ő maga okozott.
Jól szemlélteti ezt a közismert mondás: „szemet szemért, fogat fogért” avagy „oculum pro oculo, dentem pro dente”. Idővel lehetőség nyílt az okozott sérelem anyagi eszközökkel való jóvátételére, azaz vérdíj (compositio) fizetésére, ami tulajdonképpen a bosszútól való mentesülés megvásárlását jelentette. Emellett már a XII táblás törvény is előírta, hogy a testi sértés bizonyos fajtáinál az elkövetővel szemben csak akkor érvényesült a talio, ha a sértettel való kiegyezése (pactio) eredménytelennek bizonyult.

Minthogy a közösség fennmaradásához elsődlegesen minél nagyobb lélekszámra volt szükség, az első büntetendő cselekménynek egy másik törzsbeli személy vétkes (sciens dolo) megölése minősült, amely talio büntetést vont maga után, vagyis az elkövető halállal lakolt. Romulus, Róma első királya, vérségileg egymástól idegen egyedekből hozta létre alattvalóinak közösségét, ezért szüksége volt valamilyen mesterséges összekötő kapocsra a béke fenntartásához. Erre szolgált a testvériség (fratria) kihirdetése: a közösség minden tagjának úgy kellett tekintenie a másikra, mint rokonára.
Nem meglepő tehát, hogy Romulus minden törzsbeli egyén vétkes megölését apagyilkosságnak (parricidium) minősítette. Véletlen (casu) emberölés esetén legfeljebb a sértett rokonai követelhettek elégtételt, ami egy kosnak a tettes általi feláldozásában nyilvánult meg. Ebből arra következtethetünk, hogy a törzsi eredetű és a szakrális normák nem különültek el élesen egymástól, másrészt nyilvánvaló, hogy a szándékosságot és a gondatlanságot már az archaikus jog is megkülönböztette.

A törzsi társadalomból átvett szabályok mellett tanúskodnak a bűnelkövető önbíráskodással történő megbüntetésének esetei, melyek széles köre a családi színtéren játszódott. Az ősi rómaiak a házközösséget apró államnak (pusilla res publica) tartották, ahol a békét a paterfamilias családfői hatalma biztosította, így annak jogi szabályozására nem volt szükség, a királyi törvények legfeljebb társadalmi ellenőrzést írtak elő. Később a hatalomalatti bűncselekményeit mind a családfő, mind az állami jogszolgáltató elbírálhatta, s e hatásköri kettősség a császárkor kezdetéig megmaradt.

A törzsi normák kettős hagyományára utal a vagyon elleni bűncselekmények szabályozása. Mint az ismeretes, Róma lakosságát kezdetben két fő népcsoport alkotta: a földműveléssel foglalkozó parasztok, illetve az állattenyésztő pásztorok. A vagyoni sérelmek körében éles különbség mutatkozott a sajátjukhoz ragaszkodó parasztok relatíve szigorú hagyománya és a könnyedebb erkölcsű pásztorok enyhébb tradíciója között.
Nem véletlen tehát, hogy az archaikus büntetőjog holott szakkifejezésekben nem bővelkedett a lopásnak két megnevezését ismerte: egyik a furtum, azaz ingó dolog ellopása, a másik pedig a peculatus, ami kezdetben az állat ellopását, majd a közvagyon elleni bűncselekményt jelentette. A paraszti hagyományok a lopás elkövetőjét főbenjáró büntetéssel vagy rabszolgasorssal sújtották.

A XII táblás törvény ezt annyiban korlátozta, hogy a tolvajt csak akkor lehetett megölni, ha éjjel tetten érték, vagy ha fegyverrel védekezett, ha viszont nappal érték tetten, vagy magával vitt fegyverét védekezésre nem használta, akkor megkorbácsolás után rabszolgaként a sértettnek adták át. Ezzel párhuzamosan létezett egy másik feltehetőleg pásztoroktól származó hagyomány, amely minden vagyoni sérelmet a kétszeres érték (duplum) megfizetésével büntetett. A későbbiekben lassan ez utóbbi vált uralkodóvá, de a XII táblás törvényben még mind a szigorúbb, mind az enyhébb büntetési nem megtalálható.


2. A szakrális normák egy része a Róma alapítása előtti időkből származik, ugyanakkor jelentős hányada az alapítással jött létre, amikor a kezdetben gyenge államnak vérségileg egymással nem rokon népcsoportok békés együttélését kellett biztosítania. Mivel egyik releváns csoporttal sem fordulhatott szembe, a felsőbb hatalmak közvetítésére hivatkozott, s az istenek akaratának végrehajtójaként lépett fel. A szakrális büntetőnormák által szabályozott társadalmi viszonyokat alanyaik szerint három csoportba soroljuk: családon belüli ellentétek, újonnan betelepült és régebbi lakosok közötti konfliktusok, valamint a parasztok és pásztorok összetűzései.
Egészen a királyi törvényekig vezethetők vissza azok a szakrális büntetések, amelyek a családon belüli jogellenes cselekmények elkövetőit sújtották. Így például, ha a paterfamilias eladta feleségét, büntetésként feláldozták Ceres istennek (Cereri sacer esto); ha pedig alapos ok nélkül elvált tőle, akkor vagyona egyik felét az említett istennek áldozták, másik felét pedig köteles volt a feleség részére átadni. Továbbá a szülők isteneinek áldozták fel (divis parentum sacer esto) az anyósával vagy apósával ellenszegülő menyet és a szüleit tettleg bántalmazó gyermeket is. Mindemellett a konfliktusok jelentős része az eltérő hagyományokat őrző törzsek tagjainak házasságából (exogamia) adódott elsősorban akkor, ha a feleség régebbi rokonsága szerint a másik törzsbe tartozó férj méltatlanul bánt asszonyával.

Az efféle szakrális normák a törzsi-nemzetségi szervezet fellazulásával lassan feledésbe merültek, hiszen a társadalmi háttér megváltozása által alkalmazásuk feleslegessé vált. A szakrális normák második csoportja a cliensek és apatronusok viszonyát szabályozta. Már a királyok korától érvényesült az a rendelkezés, miszerint cliens és patronus egymást nem vádolhatta, valamint egymással szemben se nem tanúskodhatott, se nem szavazhatott.
A cliensek további szakrális védelmére azért volt szükség, mert a Rómába való betelepülésük alkalmával valószínűleg nem mindegyikük kapott automatikusan polgárjogot, érdekeiket viszont valami úton-módon biztosítani kellett, hiszen gazdaságilag a közösségnek számos előnye származott belőlük. Épp ezért már a XII táblás törvény is sacernek minősítette azt a patronust, aki cliensével szemben csalárdul járt el.

Szakrális védelemmel oldották meg a földművelő parasztok és az állattenyésztéssel foglalkozó pásztorok eltérő életmódjából adódó ellenséges viszonyok rendezését is. Mivel a parasztok védeni kívánták megművelt földjeiket, a pásztorok pedig a szabad legelőváltáshoz ragaszkodtak, a fiatal államnak olyan megoldást kellett találnia, melyet mindkét számára nélkülözhetetlen csoport elfogad. Így aztán az istenek védelme alá helyezte a lakóházat, a határkövet, az ekehúzó ökröt, a vetést és a betakarított termést.
Következésképp a szántó-vető ökör vagy a határkő megsértője sacerré vált, azaz kizárták a közösségből; főbenjáró büntetés járt annak, aki szómágiával másra ártó éneket mondott, vagy vetését ráolvasással megrontotta; a kiközösítésen túl Ceresnek áldozták fel azt, aki éjjel a lábon álló gabonát lelegeltette vagy levágta; a más házát vagy gabonaasztagát felgyújtó tettest pedig megkötözve tűzbe vetették.
Az ősi szerződéseknél és peres eljárásoknál alkalmazott eskü úgyszintén szakrális védelem alatt állt, így ha valaki hamisan tett esküt, vagy esküvel megerősített állítását nem tudta bizonyítani, sacerré vált. Emellett a vallási élet személyeit és tárgyait sértő cselekmények elkövetőit is a szakrális normák által meghatározott szankciókkal sújtották, sőt, ha a tettes vallási személy volt, minősített büntetés várt rá.


3. A korai Róma büntetőnormáinak harmadik rétegét a szoros értelemben vett törvények (leges) alkották. Míg az eddig megjelölt normacsoportok már az alapítást megelőzően léteztek s csupán megerősítésre szorultak -, az itt említett normaréteg tudatos állami szabályalkotó tevékenység eredménye, melynek célja a társadalomban újonnan adódó konfliktusok mindenki érdekében való feloldása. Az állam elsőként a saját biztonságát garantáló jogszabályokat alkotta meg, és a rá veszélyt jelentő római polgárra ugyanolyan szigorral sújtott le, mint az ellenségre. Ide tartozott a már korábban említett hazaárulás (perduellio) esete, amelynek kivizsgálására az államhatalom által kijelölt tisztségviselők nevezetesen a duoviri perduellionis voltak jogosultak. Az összeesküvések elkerülése végett a XII táblás törvény tiltotta az éjjeli gyülekezést (coetus nocturnus) is.
A sacrosanctusnak tekintett néptribunusok védelme és a személyüket megsértő egyén hazaárulóként való megbüntetése azaz a Tarpeiiszikláról való letaszítása úgyszintén az állam megerősödése utáni időkből származik. A törvények szabta további büntetések többnyire enyhítő tartalmúak voltak, s egyre szélesebb körben jelent meg a tarifálisan megállapított vagy a bűncselekménnyel okozott kár mértékéhez igazodó annak többszörösére (duplum, quadruplum) menő vagyoni büntetések alkalmazásának lehetősége.

A modern büntetőjogban kétféle értelemben beszélünk büntetőjogi jogszabályról: egyrészt így hívjuk az összes büntetőjogi normát tartalmazó büntető törvénykönyvet, másrészt egyetlen büntetőjogi norma (pl. egy adott bűncselekmény tényállása) is büntető jogszabálynak minősül.
A mai büntetőnormák megalkotásának célja megegyezik a már rómaiak által is meghatározott célkitűzéssel: ez pedig nem más, mint a társadalom alapvető érdekeinek, értékeinek védelme az azokat veszélyeztető magatartásokkal szemben. Mivel a jogszabályoknak akárcsak az antik Rómában igazodniuk kell a folyton változó társadalmi életviszonyokhoz, számos törvényünk köztük a Btk. is kisebb-nagyobb módosításokra szorult az elmúlt esztendők során.


Forrás: Hoppár Kíra Az állami büntetőhatalom kezdetei az antik Rómában