logo

XXII September AD

Furcsa drámák

Az elítéltek által az arénában teljesítendő feladatok nagyon kegyetlenek és leleményesek voltak. Például, egy bikát és egy medvét láncoltak össze az arénában, és egy fegyvertelen bestiariust korbáccsal és izzó vassal kényszerítettek arra, hogy egy hosszú kampó segítségével vegye le róluk a láncot. Míg össze voltak kötözve, a bika és a medve ádáz küzdelmet folytatott egymással, de amint különválhattak, csaknem biztos, hogy a szerencsétlen bűnözővel kezdtek el foglalkozni. Másokat póznákhoz kötöztek, vagy kis szekerekben gördítettek be az arénába, ahol az állatoknak kiszolgáltatva sorsukra hagyták őket.
Más alkalmakkor a bűnözőket arra kényszerítették, hogy karddal, de páncél nélkül harcoljanak egymás ellen. A győztes új ellenfelet kapott (szintén elítélt bűnözőt), egészen addig, míg legyőzőre nem találva meghalt, és így tovább. Ily módon az elítéltek hajtották végre a halálos ítéletet egymáson. Mindent összevéve, a venatio a szórakoztatás és az igazságszolgáltatás megdöbbentő keverékét jelentette — a menekülés csaknem lehetetlen volt. Seneca azonban említést tesz egy olyan férfiról, akinek sikerült a tömeget megfosztania a szórakozástól:

Az egyik legvadabb vadállatharcos, egy germán férfi készülődött a délelőtti bemutatóra. Elment, hogy könnyítsen magán — ez volt az egyetlen dolog, amit egyedül, őrök jelenléte nélkül tehetett meg. A vécében volt egy bot, szivaccsal a végén, amelyet a bélsár letörlésére használtak. A germán az egész botot lenyomta a torkán, és megfulladt... Igaz, ez nem túl elegáns módja az élők sorából való távozásnak, de mi lehetne nagyobb őrültség annál, minthogy túlzottan finnyásak legyünk, amikor indulnunk kell? Milyen bátor férfi!

A római lélek ambivalenciáját példázza, hogy a tűzzel vagy vadállatokkal végrehajtott egyszerű kivégzések nem voltak eléggé érdekesek. Ezért a programot drámajátékokkal egészítették ki, amelyekben az elítélteket arra kényszerítették, hogy a görög-római mitológia alakjait keltsék életre, ami tulajdonképpen nem volt más, mint a kivégzés bújtatott formája.Néró idejétől kezdődően a császárok bűnözőket végeztettek ki a drámajátékok során. Ehhez a némajátékot is segítségül hívták.
A költő Martialisnak tulajdonított „Látványosságok könyvében" találhatunk egy leírást egy olyan nyilvános kivégzésről, amelynek során az elítélteknek Laureolus törzsfőnök szerepét kellett eljátszaniuk:

A valódi kereszten lógva Laureolus úgy kínálta fel zsigereit egy kaledóniai medvének, mint ahogy Prometheus a lankadatlan keselyűt élelemmel látta el, amikor Szkítiában a sziklához láncolták. Vér csepegett belőle, megszaggatott végtagjai még mozogtak, ám már semmi sem maradt testéből. Végül is megérdemelt büntetését kapta meg: az elítélt vagy szülőjét, vagy gazdáját ölte meg karddal, vagy ellopta a rábízott arany egy részét, vagy barbár módon tüzet okozott Rómában. Bűntette felülmúlta a régmúlt történeteinek bűneit; ami akkor játék volt, most e férfi büntetésévé vált.

A történészek némileg vitatják e bemutatók jelentését, amelyekben valódi bűnözőket öltek meg a némajátékok és drámajátékok halálszínein. A birodalom korszakában kezdődött ez a szokás. Néhányan úgy gondolják, a játékok célja csak az volt, hogy realisztikusabbá tegyék a történéseket, mások ennek éppen az ellenkezőjét állítják: szerintük a játékok a közélet tekintetében a realitás hiányát tükrözik, hiszen Róma a szabadságot hirdette (ami nem volt hazugság a köztársaság idejében), ám már messze nem volt igaz a császárság korszakában. Érdekes módon mindkét álláspontot igazolni lehet, ha figyelembe vesszük, mily aprólékossággal alakították ki a kivégzések színterét. Ilyen alkalmakkor az arénát nagy műszaki ügyességgel erdőkké és tisztásokká varázsolták valódi fű és fák segítségével. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a drámajátékot akarták „valódibbá" tenni, de úgy is, hogy meg akarták erősíteni a látszatot, ami a köztársasági szabadság és a birodalmi hatalom közötti különbség miatt keletkezett. Wiedemann egy másik, „kevésbé kifinomult" okot nevez meg: le kellett kötni a meglehetősen szeszélyes nép figyelmét. Ahogy azt már láttuk, semmi sem tudta a nép érdeklődését felkelteni annyira, mint egy érdekes újítás.

Néró uralkodásának idején tesznek először említést némajáték keretében tartott kivégzésről. A szenvedő alany egy Meniscus nevű tolvaj volt, aki három almát lopott Néró „aranyházából". A költő Lucillius meséli el a tolvaj büntetésének végrehajtását, akit szurokkal bekent tunikában (tunica molesta) gyújtottak fel. Lucillius ezt a végzetet Herakles sorsához hasonlítja, aki feleségétől Nesszosz kentaur vérével átitatott köpenyt kapott. Amikor Herakles felvette a köpenyt elégett benne.
Sokszor a kivégzési módok meglehetősen szabadon kezelték a megjeleníteni kívánt mítoszt. Erre két különösen szembetűnő példa van. Az egyik elítéltet, akinek Orfeusz szerepét kellett eljátszania, egy sziklához kötözték az arénában. Ekkor számos szelídített állatot tereltek be, hogy azt a benyomást keltsék, elbűvölte őket „Orfeusz" lantjátéka. Majd egy vad medve jelent meg, amely ahelyett, hogy elandalodott volna, azonnal cafatokká szaggatta a férfit. A másik esetben a daidaloszi mítoszt keltették életre. Az elítélt bűnözőnek egy pár mesterséges szárnyat adtak, majd kötelekkel felfüggesztették az arénában. Ebben a drámában a szerencsétlen Daidalosz nem ért célba, hanem lezuhant a földre, ahol egy medve hajtotta végre a véres ítéletet.
A legembertelenebb kegyetlenséget Néró uralkodása idején követték el, amikor a Pasziphaémítoszt állították színpadra. Pasziphaé egy fehér bikával való közösülést követően adott életet Minótaurosznak. Ilyenkor az elítélt nőt egy bordélyt imitáló fa alkalmatosságba zárták, majd egy heves bikát eresztettek az arénába. Az olvasó képzeletére bízzuk az ezután történteket.


Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001