logo

IX December AD

Kivégzési módszerek

A történészek némileg vitatják, hogy a kivégzési módszerek egyre borzalmasabbakká váltak-e az évszázadok múlásával. Wiedemann nincs erről meggyőződve, de megjegyzi, hogy a halálbüntetést maguk után vonó bűncselekmények száma minden bizonnyal emelkedett, mégpedig két fő okból: először is, a császárok bizonyítottan keményen akartak a bűnözők ellen fellépni; másodszor, ha sokféle bűntény miatt szabtak ki halálbüntetést, bármikor megváltoztathatták azt, ha szükségessé vált, és így az engedékenység szerepében tetszeleghettek, ha erre volt igény.
Azonban, a „Historia Augusta által Hadrianusnak tulajdonított rendelkezések megtiltották a tulajdonosoknak, hogy rabszolgáikat kivégezzék, akiket csak állami bíráknak volt joguk elítélni, és megtiltották azt is, hogy női vagy férfi rabszolgákat kerítőknek vagy gladiátoroktatóknak adjanak el, kivéve, ha erre jó okuk van, amit bíróság előtt kell kétséget kizáróan bizonyítaniuk."

Az időszámításunk szerinti 212-es „Constitutio Antoniniana" után — amely polgári jogokkal ruházta fel a birodalomban élő összes szabad. embert — a polgárság okán alkalmazott megkülönböztetés a halálbüntetés tekintetében elvesztette jelentőségét. Ezért egy újabb megkülönböztetést alkalmaztak a honestiorok (szenátorok, katonák, városi elöljárók stb.) és a humiliorok (mindenki más) között.
Az előbbiek esetében kard általi lefejezést alkalmaztak, ami gyors és viszonylag fájdalommentes volt, ha olyan ember hajtotta végre az ítéletet, aki jól űzte a szakmáját. A humiliorok hosszabb és fájdalmasabb halálra számíthattak: néhányukat keresztre feszítették, néhányukat megégették („ad flammas” vagy „ad crematio"), másokat vadállatok téptek szét („ad bestias").

romaikor_kep



Nem vitás, ezek a büntetések tényleg borzalmasak voltak (függetlenül attól, mi a véleményünk a halálbüntetésről), hiszen céljuk az volt, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzák az elítéltnek. Nem tehetünk mást, minthogy iszonyattal gondolunk rájuk. Azonban Wiedemann leszögezi — és ezt a megközelítést kell minden gladiátori látványosságra alkalmaznunk —, hogy „csak olyan kulturális közegben van értelme a rómaiak által alkalmazott halálbüntetéseket szadistának bélyegezni, ahol az emberbaráti érzékenység már normává vált."

Az ókori Rómában azonban a fájdalomokozás a büntetés lényeges részét képezte. Constantinus császár például úgy határozott, hogy forró ólmot kell önteni annak a torkába, aki szűzlányt szöktetett meg. Azonban a szó szoros értelmében nincsen igazunk, legalábbis római kor összefüggésében, ha a fájdalomokozást „szadistának" minősítjük, hiszen nem öncélú dologról volna szó — a fájdalom mértékét a bűnöző által okozott szenvedés fokától tették függővé. Például, a gyújtogatást el követő arra számíthatott, hogy élve elégetik, a csalónak levágták a kezét.
A fizikai fájdalom okozása a megalázásnak is egyik fontos eszköze volt. A bűncselekmény elkövető személy olyan dologra formál jogot, amíg nem jogosult (például elvenni más tulajdonát). Tevékenysége tehát megzavarja a különböző státuszszintek kel rendelkező társadalom kiegyensúlyozott működését.
A fájdalomokozás és a megalázás semlegesíti azokat az áljogokat, amelyekre a bűnöző eredetileg igényt tartott. Ezen kívül, az ilyen büntetések elrettentő értéke i igen nagy volt — a bűnözőket a legforgalmasabb helye ken feszítették keresztre, hogy a lehető legtöbb ember mintegy figyelmeztetésként láthassa a bajkeverők sorsát.

Ezeket a büntetési formákat Seneca így igazolta:
A törvénynek három célja van azzal, hogy a sérelmeket megtorolja (és a császárnak is ezt a három célt kellene követnie): a megbüntetett ember megváltoztatása, a büntetéssel mások ösztönzése a jobb magatartásra, valamint az, hogy a gonosztevők kiküszöbölésének köszönhetően mi biztonságosabb körülmények között élhessünk.

Rómában a bűnözök vadállatok elé való vetése a venatio egy részét jelentette csak, amely reggel kezdődött és a kivégzések idejéig, délidőig tartott. A provinciákban azonban az „ad bestias" kivégzések akár egy egész napon keresztül tartottak. Ez történt a mai Lyonban is, időszámításunk szerint 177-ben, amikor 48 ítéletet hajtottak végre. Ebben az esetben a nép által jól ismert keresztényeket végeztek ki, ezért a nézők név szerint kiáltottak értük. Rómában a tömeg rendszerint nem tudta azok nevét, akiknek kivégzését figyelte. Ez csak akkor fordulhatott elő, ha néhány különösen veszélyes banditát fogtak el, vagy ha a bűntény szokatlan vagy érdekes volt, mint amilyenről Petronius „Satyricon"jában olvashatunk Glycóval, a nevelőtanárral kapcsolatosan:
A tömeg már látott egy pár igazi banditát, és egy harci szekéren küzdő asszonyt, valamint Glyco inasát is, akit rajta kaptak a nevelő ágyasával. A féltékeny férjek és a romantikus szeretők között ádáz vita folyik. De az apró termetű Glyco inasát oroszlánok elé vetette, amivel saját magát árulja el. Hol van ez a szolga hibájához képest? Ez a gané Glyco érdemelné meg csak igazán, hogy egy bika játszadozzon vele.



Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001