logo

XIX September AD

A fogadás

Egyesek azonban nemcsak a látványosság kedvéért töltötték idejüket a cirkuszban vagy az amfiteátrumban. A bizonytalan kimeneteli küzdelmek alkalmat teremtettek, hogy a nézők fogadást kössenek egymással arra nézve, hogy ki kerül ki győztesként a viadalból. Azonban nemcsak két néző, hanem néző és versenyző között is létrejöhettek fogadások, ahol a versenyző arra fogadott, hogy egy bizonyos helyezést elér.
Végül két versenyző is köthetett egymással arra nézve fogadást, hogy melyikük nyeri meg a küzdelmet. Iuvenalis szerint két dolog vonzotta leginkább a nézőket a kocsiversenyekre: a szép nők és a fogadás, az audax sponsio.

Az audax kifejezés azt mutatja, hogy inkább a pillanat hatása alatt kötöttek fogadást a nézők a szomszédjukkal a soron következő futamra, nem pedig a versenykalendárium tanulmányozása alapján. A sponsio pedig azt jelzi, hogy stipulatio formájában kötelezték le magukat egymásnak, amit a következőképpen lehet elképzelni:
A.: ”Si prasinus proximis circensibus primam palmam acquirit, sestertios; nummos dare spondesne?”
B.: ”Spondeo.” Mivel pedig kétoldalú ügyletről van szó, egy második stipulatiót is kellett tenni, mely az előbbinek az ellentéte volt:
B.: ”Si prasinus proximis circensibus primam palmam non acquirit, sestertios … nummos dare spondesne?” A.: ”Spondeo.”

A szerencsejátékot tiltotta a római jog, kivéve, ha a fogadást olyan viadalokra kötötték, melyeket a küzdő felek erejük és ügyességük bizonyítása végett vívtak:
Paul. D. 11,5,2,1: Senatus consultum vetuit in pecuniam ludere; praeterquam si quis certet hasta vel pilo iaciendo vel currendo saliendo luctando pugnando, quod virtutis causa fiat.
Marc. D. 11,5,3: In quibus rebus ex lege Titia et Publicia et Cornelia etiam sponsionem facere licet. Sed ex aliis, ubi pro virtute certamen non fit, non licet.

Az első forráshelyben egy példálózó felsorolást találunk arra nézve, hogy mely párbajok számítottak tiszteletbelinek, amelyekre fogadásokat lehetett kötni. Ezek főleg az atlétikai küzdelmek voltak, mint a gerely-és lándzsahajítás, a futás, az ugrás a birkózás és az ökölharc. Bár a felsorolásból kimaradt, de valószínileg a kocsiversenyeken is virtutis causa indultak a versenyzők, ezért megengedett volt az egyes factiókra való fogadás.
Kérdés azonban, hogy a gladiátorviadalokon – ahol a küzdő felek maguk is lenézettek voltak és az infámisok közé tartoztak, akik lényegében az életükért küzdöttek, és nem azért, hogy a bátorságukat bizonyítsák – ha valaki a gladiátorokra tette meg tétjét, vajon az is mentesült-e a felelősségre vonás alól?

Véleményem szerint az ubi pro virtute certamen non fit kifejezés az olyan küzdelmekre utal, melyeket nem a virtus bizonyítására vívtak. Ide főként azok a gladiátorviadalok tartoztak, melyeket spekulatív célokból, magas haszon reményében rendeztek. A munerákon kötött fogadásokat is tiltottnak lehet tekinteni, még akkor is, ha híres, professzionális gladiátorok küzdöttek, hiszen ők is általában a magas fellépési díj miatt vállalták a párbajozást.

A források azonban arra utalnak, hogy nemcsak a kocsiversenyeken és az agonokon, hanem a gladiátorjátékokon is megkísértették szerencséjüket a rómaiak ilyen formában. A tiltott fogadások tevőit azonban nehéz lett volna büntetőjogi úton üldözni, hiszen egyik fél sem jelentette volna fel a másikat, mivel mindkettőnek tartania kellett a felelősségre vonástól.
A probléma akkor jelentkezett, mikor a vesztes nem akarta megfizetni az általa ígért összeget. Ha a stipulatiókat olyan játék kapcsán tették, ahol az a fentiek értelmében megengedett volt, az ígéret alapján egyszerien condictiót lehetett a pénzösszeg megfizetéséért indítani.

Abban az esetben, ha tiltott fogadásról volt szó, természetesen nem követelhette a győztes a nyereményét:
Ulp. D. 19,5,17,5: Si quis sponsionis causa anulos acceperit nec reddit victori, praescriptis verbis actio in eum competit: nec enim recipienda est Sabini opinio, qui condici et furti agi ex hac causa putat: quemadmodum enim rei homine, cuius neque possessionem dominium victor habuit, aget furti? Plane si inhonesta causa sponsionis fuit, sui anuli dumtaxat repetitio erit.

Ebből a forráshelyből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy si inhonesta causa sponsionis fuit, akkor nem követelhető a nyeremény, hanem a fogadás egy másféle módját is megtaláljuk benne. Ez úgy is végbe mehetett, hogy stipulatiók helyett, a felek egy harmadik személynek átadtak egy értékesebb dolgot, a fenti példában gyűrűket vagy pénzt azzal, hogy a nyertesnek adja vissza a saját, és a fogadópartner tétjét.
Ulpianus itt arra nézve ad tanácsot, hogy milyen actio indítható az ellen, aki nem akarja a letett gyűrűket kiadni. Szerinte praescriptis verbis actiót lehet indítani az ilyen személy ellen, és a győztes nem lopás miatt perelhet, mint ahogy az Sabinus véleménye volt.

Abban az esetben, ha a fogadás tilos volt, Ulpianus lehetővé teszi, hogy a sajátjukat visszaköveteljék a felek, de azt nem mondja meg, milyen keresettel. Ezt véleményem szerint condictio sine causával tehették meg.


Forrás:
Gedeon Magdolna
A cirkuszi játékok jogi szabályozása az antik Rómában
(PhD értekezés)