logo

XXIII Junius AD

A publikum jogilag releváns magatartásai a nézőtéren

A nézők magatartását a cirkuszban és az amfiteátrumban a következőképpen lehet csoportosítani:

a) Különféle kérések vagy demonstrációk a hatalom gyakorlóival vagy egyes döntésekkel szemben.
b) Kegyelem vagy felszabadítás kérése a kedvelt küzdők számára.
c) Testi sértés okozása másnak a nézőtéren.
d) Egyes magánszemélyek, hivatalnokok, illetőleg a császár kicsúfolása.

a) Mint azt a jól ismert mondás, ”Panem et circenses” kifejezi, a nézők, s főleg a plebs tagjai politikai megnyilatkozásaik helyszínének is tekintették a cirkuszt és az amfiteátrumot. Cicero szerint a nép ítéletét és akaratát politikai ügyekben leginkább három helyen nyilváníthatja ki: a népgyűlésen, a választási gyűlésen, valamint a ludusokon és gladiátorviadalokon.
Augustustól szokásossá vált, hogy a császárhoz kéréseket intézzenek a cirkuszban, ez lett az a hely, ahol az uralkodó választ adott a nép hangjára, kisebb és nagyobb horderejű ügyekben egyaránt. Így a császárkorban a játékok bizonyos mértékig a népgyűlések szerepét is átvették. Bár a cirkusz politikai szempontból való jelentőségének megnövekedése és a comitiák elsorvadása között nincs kauzális kapcsolat, mégis bizonyos mértékig az itt egybegyűlt nézősereget a népgyűlés egy fajtájának lehet tekinteni.

b) Kegyelmet a nézők a gladiátorviadalok alkalmával kérhettek a vesztes fél számára. Az olyan viadalokat, ahol a kegyelmezést előre kizárták (sine missio), Augustus megtiltotta. A kegyelemnek akkor lehetett jogi relevanciája, ha egy olyan bűnözőről volt szó, akit gladiátor-vagy állatviadalra ítéltek. Ilyenkor a bűnöző még nem szabadult a büntetés alól, így az aktus nem tekinthető végrehajtási kegyelemnek, hiszen az illető továbbra is gladiátor maradt. Ezzel azonban a publikum esélyt adott az elítéltnek, hogy más küzdelmekben fellépve később elnyerhesse a szabadságot, amit szintén a nézők eszközölhettek ki számára.
A felszabadítás kérése nemcsak elítéltek, hanem a gladiátorként, kocsihajtóként vagy atlétaként fellépő rabszolgák esetében is jogi kihatással járt, hiszen status változást eredményezhetett, ezért a jogszabályok korlátozták a nézők ilyen irányú kérésének a teljesítését.

romaikor_kep



c) Mint láttuk, a nézőtéren előfordulhattak verekedések, melyek testi sérelemmel jártak, és a sértett iniuria miatt perelhette be a tettest. Ezt a delictumot már a XII táblás törvény is tartalmazta, amely a sérülés súlyosságától függően táliót és tarifális büntetést írt elő. Ezek a szabályok azonban lassanként elavultak, és a praetor edictumában actio iniuriarumot adott a sérelmet elszenvedő félnek.
Ennek alapján egy aestimatiós eljárással – a sértett által megállapított pénzösszeg határain belül – az esküdtbíró állapította meg a büntetés mértékét. E praetori edictum azonban még nem állapított meg új tényállást az iniuria tekintetében, hanem a XII táblás törvényben megállapított három iniuria-eset büntetésrendszerét tette rugalmassá.
Kr. e. 81-ben a Sulla által bevezetett lex Cornelia de iniuriis szerint crimennek minősült a verberatio, és a pulsatio, azaz más ütlegelése illetőleg meglökése. Ezen esetek elbírálása a quaestio de iniuriis elé tartozott, amely pénzbüntetést szabott ki.
A klasszikus korban alakult ki a személysértés egy speciális formája, amelyet súlyosságánál fogva atroxnak neveztek.
Az iniuria akkor is atroxnak minősült, ha azt a játékokon követték el. Ennek pedig az volt a jogkövetkezménye, hogy ezekben az esetekben a praetor állapította meg a büntetés összegét, s a bíró, habár ennél kevesebbre is marasztalhatott, a praetor tekintélye miatt nem csökkentette az összeget. Mindezek mellett a súlyos rendbontókat eltilthatták a játékok látogatásától.

d) Mivel a játékokon általában Róma lakosságának nagyobb része megjelent, a legjobb alkalom kínálkozott arra, hogy valamilyen közismert személyiséget, magistratust vagy akár magát a császárt kigúnyolják. Ilyen estekben a sértettek szintén iniuria miatt indíthattak eljárást a gúnyolódó ellen. Ugyanis a praetori edictum szerint a személysértést már nemcsak testi bántalmazással, hanem szóban is el lehetett követni.

A magistratus ellen elkövetett iniuria Gaius és Ulpianus szerint iniuria atroxnak minősült, Quintilianus véleménye szerint viszont e cselekmény felségsértésnek számított. A császár kigúnyolása már egyértelmien felségsértés volt. E bűncselekmény esetén ugyanis nem határozták meg konkrétan az egyes tényállásokat, vagyis azt, hogy mely tettek minősülnek felségsértésnek, ezért a császárok szabadon nyilváníthattak annak valamely tettet, hiszen őket csak saját lelkiismeretük ellenőrizte. Éppen ezért az sem volt tanácsos, hogy valaki a császár által kedvelt kocsihajtóra tegyen becsmérlő kijelentéseket.

A kellemetlenségek és korlátozó szabályok ellenére senki sem akart otthon maradni a játékok idején, csak a filozófusok, akik kihasználva a város elnéptelenedéséből adódó csendet és nyugalmat, végre nyugodtan alkothattak.


Forrás:
Gedeon Magdolna
A cirkuszi játékok jogi szabályozása az antik Rómában
(PhD értekezés)