logo

XXI Quintilis AD

Játék és kegyetlenség

A demokráciák és áldemokráciák, nyílt és burkolt diktatúrák a tömegek féken tartására és felajzására előszeretettel használták, használják fel a nagyszabású látványosságokat, ünnepi játékokat. Ezt a szerepet töltötték be az ókori Rómában a gladiátorviadalok, a naumachiák, az amphiteatrumi vadászatok és a komoly politikai tényezővé vált kocsiversenyek.

Johan Huizinga, holland kultúrtörténész, Homo ludens (Játékos ember) című híres könyvében így foglalta össze a játék lényegét:
A játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, amely bizonyos önkéntesen, előre meghatározott időben és térben, szabadon választott, de föltétlen kötelező szabályok szerint folyik le: célja önmagában van, bizonyos feszültség és öröm érzése, továbbá a közönséges élettől való különbözőség tudata kíséri.

Kérdés, hogy a játék szabadságáról, önkéntességéről mit gondoltak a játék eleven, de legtöbbször halálra ítélt eszközei, a gladiátorok, akik a kegyetlenségre vágyó nézők vérszomját nem virtuális módon csillapították.

A demokráciák és áldemokráciák, nyílt és burkolt diktatúrák a tömegek féken tartására és felajzására előszeretettel használták, használják fel a nagyszabású látványosságokat, ünnepi játékokat. Ezt a szerepet töltötték be az ókori Rómában a gladiátorviadalok (munus-ok), a naumachiák (híres tengeri ütközeteket felelevenítő, jól megkoreografált tömegmészárlások), az amphiteatrumi vadászatok és a komoly politikai tényezővé vált kocsiversenyek.

A munus-ok, gladiátorviadalok eredete nem tisztázott. Valószínűleg campaniai közvetítéssel Etruriából kerültek a rómaiakhoz. A szűkszavú Festus-tól (2. v. 3. sz.-i grammatikus) csak ennyit tudunk meg: Az volt a szokás, hogy a bátor harcosok sírján hadifoglyokat áldoztak fel; mikor ennek a gyakorlatnak a kegyetlensége nyilvánvalóvá vált, úgy döntöttek, hogy gladiátorviadalt rendeznek a sír előtt.

Az első gladiátorviadalt jóval a cirkuszi játékok kezdete után, Kr.e. 264-ben tartották egy gyászszertartás részeként Iunius Brutus-nak, a nagy Brutus leszármazottjának tiszteletére. Az első viadal a Forum Boariumon, a marhavásártéren zajlott le, a nézők - akik csak férfiak lehettek - hajadonfőtt, állva nézték végig a szent szertartást. A gladiátorok még egyforma fegyverzetet viseltek, és a küzdő párok száma kezdetben csupán három volt.

romaikor_kep



Ezek a viadalok már a köztársaság vége előtt elvesztették szertartásjellegüket, és hamarosan látványossággá váltak. Többek közt azért, mert a munus-ok egészen Kr.u. 105-ig nem kerültek be a hivatalos látványosságok sorába, hanem vagyonos magánszemélyek, mint pl. a császárok rendezték, hogy megajándékozzák ezzel a népet..

Nemcsak a római profanum vulgus (beavatatlan tömeg), a történelemkönyvek által lumpenproletariátusnak nevezett, kenyeret és cirkuszi játékokat (panem et circenses) követelő, százfejű, de arctalan, költők által ostorozott, de nem lebecsülendő szörnyeteg, a csőcselék látogatta ezeket a látványosságokat. Valahányszor gladiátorviadalt rendeztek Rómában, a város utcái, házai, terei teljesen elnéptelenedtek, csak a tolvajok és a filozófusok maradtak távol a vérengzéstől.

A gladiátorok a későbbiekben, akárcsak Jackie Chan keleti harcművészeti irányzatok sokaságát ironikus misztifikációval bemutató régebbi filmjei szereplői, nem harcoltak azonos fegyverzetben. Egymáshoz kitalált és többletjelentéssel felruházott típusok kerültek össze, akiket a gladiátoriskolában hosszú évekig képeztek arra a feladatra, hogy győzzenek.

A legismertebb párosítás a retiarius (hálóval küzdő) és a secutor (üldöző) volt. A retiarius védelmi eszközei szűkösek, nem hordott sem sisakot, sem pajzsot, sem lábszárvédőt. Legfontosabb taktikai védekezése a menekülés, majd a menekülésből való hirtelen támadás volt. Támadó eszközei csupán egy szimbolikusan Neptunus (a tenger istene) szigonyára emlékeztető háromágú szúró fegyver, és egy elég veszedelmes kivethető háló voltak.

Vele szemben állt a secutor, hosszú, téglalap alakú pajzzsal, karddal, hal formájú sisakdísszel felfegyverezve. Mozgása nehézkesebb volt, mint a védelem nélküli retiarius-é, de ha jól használta ki a védekezésen és súlyosabb támadó fegyverein alapuló lehetőségeit, nagyobbak voltak a túlélési esélyei.

A retiarius és a secutor párviadala a víz és a tűz harcát, a megfoghatatlan mozgást és a tűz ellenállhatatlan erejét volt hivatva szimbolizálni.

A legizgalmasabb szórakozást azonban nem az évekig egy feladatra kiképzett profi gladiátorok küzdelme jelentette, hanem, miként ma is sok területen megfigyelhető, a hozzá nem értő amatőrök izgatták fel a perverzitásig a nézők fantáziáját.



Eiler Tamás