logo

XXIII Maius AD

A munusok

Az előzőekben felvázolt polgári és vallási ünnepségekhez viszonyítva a munusok eredetileg más jellegűek voltak, nem álltak a városi elöljárók ellenőrzése alatt, mivel Kr. e. 105-ig munusokat csak magánemberek rendeztek, bár az események szerepeltek a hivatalos rendezvények programján. Bár elvben mindenki rendezhetett és szervezhetett munust, színpadra állításuk nagy költségei miatt — rendszerint hatalmas lakomát adtak a nézők számára a munus után — általában csak a nagyon gazdagok engedhették meg ezt maguknak. Ezeken a lakomákon csak a legfinomabb és legegzotikusabb ételeket szolgálták fel.

Az első fogás salátából (amelyet emésztéskönnyítő ételnek tartottak) és póréhagymából állt, majd tojással körített pácolt tonhal következett. Az első fogást még több tojással, sajttal és olajbogyóval koronázták meg.
A következő fogás számos ételféleséget tartalmazott, köztük sertésemlőt, vízi szárnyasokat, tyúkot, vaddisznót, antilopot, nyulat, gazellát, sőt még flamingót is. A lakomákon a vendégek evőeszköz nélkül ettek, és időnként a rabszolgáknak kellett a meghívottak kezét megtörölni. Bár a legtöbb lakoma udvarias légkörben folyt le, az sem volt szokatlan, ha a vendég a híres római szokás szerint meghánytatja magát, hogy még tovább élvezhesse az evés örömeit.

A rómaiak szerint bölcs dolog a természet parancsának engedni, ezért a vendégek boldogan böfögtek, eresztették ki a bélgázokat, sőt még vizeltek is az asztal mellett, míg a rabszolgák erre szolgáló edényt tartottak eléjük.
Az egyik ilyen lakomáról élénk képet fest Iuvenalius (kb. Kr. u. 60 és 120 között), római költő és szatíraíró. Iuvenalius akkor ismerte meg a szegénységet, amikor kegyvesztetté vált Domitius császár szemében, és egy fillér nélkül Egyiptomba száműzték. Bár később támogatóra talált Hadrianus császár személyében, és már bátran megírhatta legjobb szatíráit. Iuvenalius sohasem vesztette el szimpátiáját a szegények iránt. Ezt leggyakrabban azzal az undorral fejezte ki, amelyet a gazdagok obszcén orgiái iránt érzett. Ehhez jó alapanyagot szolgáltatott számára egy játékok utáni lakoma: az iszonyatos lárma és a hegyekben álló étel kavalkádjában egy asszonyt fedez fel, aki „a padlót testnedveivel itattatja át... iszik és hány, mintha egy nagy kígyó lenne, amely éppen egy kádba vetette be magát."

A munusok azonban olyan népszerűek voltak, hogy a gazdag politikusok közül csupán néhány tudott ellenállni annak, hogy színpadra állításuk némelyikét a nevükkel hozzák összefüggésbe. A munusok hamar kiváló lehetőséget teremtettek ahhoz, hogy a politikusi ambíciókkal bíró emberek népszerűséget szerezzenek, és ezzel növeljék választási esélyeiket.

romaikor_kep



A Kr. e. I. században a munusok formája jelentős változáson ment keresztül, s bár a holtak előtti tisztelgés látszólag fennmaradt, a valóság az, hogy jó ürügyet szolgáltattak a gladiátorküzdelmekre. A plebejusok, akik eredetileg úgy tartották, hogy a játékok a gazdagok és a hatalmasok ajándéka a számukra, most már úgy érezték, hogy joguk van a játékokra. Ugyanakkor, ahogy egyre több munust rendeztek, a közönség egyre szokatlanabb látványosságokat követelt. Ez idő tájt vették fel a munusok programjára a venatiót, az állatvadászatot, amely először még ritka élvezetnek számított, de a birodalom fennállása alatt a munusok megszokott eseményévé vált.
A lehető legnagyobb hatás kedvéért a játékok színpadra állítói az összes létező trükköt kipróbálták. Julius Caesar (Kr. e. 10044 körül) a gladiátorokat ezüst fegyverzetbe öltöztette, amit sok nemes rögtön utánozni kezdett — majd ez gyorsan ki is ment a divatból.

Az újítások sikerétől függetlenül a gladiátorjátékok igen népszerűek maradtak a római nép körében. Nem volt szokatlan például, hogy az emberek egy olyan városban, ahol egy előkelőség, mondjuk egy ügyvéd vagy politikus meghalt, megígértették a rokonokkal, hogy gladiátorküzdelmet rendeznek az elhunyt tiszteletére.
A játékok iránti mánia már olyan fokot ért el, hogy a későbbiekben a császároknak meg kellett szabniuk egy összeghatárt, amennyit még el lehet költeni az ilyen versenyek megrendezésére, mivel csak így tudták megakadályozni, hogy az elit tagjai tönkremenjenek abban, hogy a nép kedvére tesznek. Időszámításunk szerint 176-ban Marcus Aurelius császár szenátori rendeletben öt kategóriára osztotta a gladiátorjátékokat: 30 000 szesztercius alattiakra, 3060 000 szesztercius, 60100 000 szesztercius, 100150 000 szesztercius, valamint 150200 000 szesztercius közöttiekre, ami a felső határ volt. A gladiátorok árát is két sávra osztották, 1000tót 15 000 szeszterciusig terjedően.
A gladiátorversenyek a birodalom terjeszkedésével párhuzamosan szaporodtak, amiről bizonyítékokat találtak szerte a birodalmi területen. A játékok római népszerűsége azt jelentette, hogy jelenlétüket más területeken a meghódított régiók rómaisodásának jeleként értékelték. Mivel a római katonák imádtak gladiátorversenyekre járni, a küzdelmeket mindenhol megszervezték, bármilyen új területet hódítottak is meg.

Az ókori Róma lakosai számára a gladiátorküzdelem arénája a félelmetes erőt, a hatalmat, illetve befolyásos birodalmuk civilizációját tükrözte, amely birodalom a területeket katonai erőszakkal szerezte meg. Róma katonai társadalom volt, erős és hatalmas, amelynek gazdagsága a katonai hódításokból eredt, ezért nagy hangsúlyt kapott a személyes bátorság és a fizikai állóképesség.
A római emberek számára legalább olyan fontos volt, hogy valaki hogyan néz szembe a halállal, mint az, hogyan élte le életét. A gladiátort arra tanították, hogyan kell jól gyilkolni — és meghalni. Pontosan megtanították arra, hogyan vegye el ellenfele életét egy nyakra mért gyors kardvágással, és hogyan kell rezzenéstelenül figyelni, ahogy a vér a kegyelemdöfést követően ömleni kezd. Megtanították, hogyan kell a halálos csapást elszenvednie, amikor legyőzőre talált, és a nézők nem voltak kegyes hangulatukban — a gladiátorok nem rezzenhettek meg vagy reszkethettek a kardot látva, nem üvölthettek fel, amikor a penge húsukba mélyedt, és vérük az aréna forró porával keveredett.

Ahogy a legtöbb ősi társadalomban, Rómában sem volt magas a várható élettartam. Az emberek legtöbbje nem számíthatott arra, hogy harmincas éveit jócskán túléli. Ezért nagyon fontos volt, hogy a halált bátran, tisztelettel és méltósággal fogadják — valójában a halál megvetésével. A római polgárnak csak el kellett látogatnia az arénába, hogy ezekről a képességekről példát kapjon.
Az ókori Róma katonai kultúrájában a test—test elleni küzdelemben mutatott hősiesség, a gyilkolás művészete olyan tisztelettel volt körülövezve, amely a más népek felett aratott győzelmekből és azok leigázásából eredt; az ellenség puszta kézzel történő meggyilkolása volt az, amitől Róma birodalmának fennmaradását remélhette.

A gladiátorküzdelmek ezért tehát teljesen természetesek voltak az ókori rómaiak számára. A látvány a jól megvívott csaták izgalmát és örömét hozta vissza, és nem a rettegést vagy iszonyodást jelentette számukra. A gladiátorküzdelmek sok eleme még az évszázadok múltával is megtalálta a helyét a mai világban, nem beszélve arról a magatartásról, amelyet a nézők az ilyen eseményeken tanúsítottak.
Bizonyos szarkazmussal találkozhatunk a kor írásos anyagaiban, sőt, keserű felismerésekkel is, amikor kezünkbe vesszük ezeket az emlékeket. A játékok egyik megfigyelője a nagy történetíró és szenátor, Publius Cornelius Tacitus volt.

romaikor_kep



Feddhetetlen patríciusként Tacitus 79-ben a questori, 88-ban a praetori és 97-ben a konzuli hivatalt töltötte be. Korai munkái arról tanúskodnak, hogy tudása széles körű volt, foglalkozott neveléssel, életrajzírással és etnográfiával — idősebb korában két nagy történeti művet írt Rómáról. Az egyikben beszámol néhány meglehetősen szerencsétlen eseményről, amelyek a Pompeiiben Kr. u. 56-ban tartott egyik gladiátorversenyt kísérték:

Komoly zavargásra került sor Pompei és Nuceria, egy közeli város népe között. A zavargás egy jelentéktelen incidensből indult ki egy olyan gladiátor bemutatón, amelyet Livineius Regulus, egy, a Római Szenátusból korábban menesztett férfi szervezett (a menesztés oka nem ismert, de valószínűleg valamilyen erkölcstelenség állt a háttérben).
Az egymással való kötözködés közben, ami szokás volt az ilyen rendezetlen kisvárosokban, a sértegetések kőhajigálássá fajultak, majd a kardok is előkerültek. Pompeii lakosai voltak jobb formában. Sokan megsebesültek, és a megcsonkított nuceriaiakat a fővárosba vitték. Sok szülőt és gyermeket nagy gyász ért.

A gladiátorok legtöbbje a római társadalom legalsóbb szintjeiről kerültek ki, és az emberek ennek fényében ítélték meg őket. Ha egy bűnözőnek, engedetlen rabszolgának vagy hadifogolynak erős teste és éles esze volt, szerencséjére — vagy szerencsétlenségére — akár tetszett, akár nem, hamar a familia gladiatoriában (gladiátortársulatban) találta magát. Meglepő módon a gladiátorok soraiban néhány szabad ember is megtalálható volt, akik feladták jogaikat, és testüketlelkület eladták a társulat tulajdonosának, a lanistának.

A szenátor és író Petronius (Kr. u. 2766 körül) sokat tudott a gladiátorok toborzásáról. Teljes neve valószínűleg Gaius (vagy Titus) Petronius Niger volt, akit Tacitus Arbitrer Elegantiaeként („az elegancia bírája") említett. Mivel igen jó érzéke volt a luxushoz és az eleganciához, Petronius volt a szórakoztató programok legtöbbjéért felelős Néró udvarában. Ő volt a szerzője a Satyriconnak, amely az időszámításunk szerinti I. század életét mutatja be nem ritkán trágár szóhasználattal — a pikareszk regények első ismert példájaként. Petronius olyan nagy hatást gyakorolt Néróra, hogy kivívta a politikus Gaius Ofonius Tigellinus (meghalt Kr. u. 69-ben) féltékenységét, aki számos hamis váddal illette őt.
Petronius tudta, hogy Néró haragja az ő halálához fog vezetni, ezért öngyilkosságot követett el, miután Néró bűneit egy meglehetősen hosszú műben foglalta össze, és elküldte a császár számára utolsó stilisztikai műremekeként. Petronius szerint az új gladiátorok arra tesznek esküt, hogy „elviselik a megbélyegzést, a láncokat, a fenyítéseket vagy a kard általi halált", hogy kérdés nélkül követik gazdáik rendelkezéseit, és a kapott ételért és italért vérükkel fizetnek. Ha az eskü letételével a szabad ember elvesztette a libertast, rabszolgává vált, a lanista tulajdonává. Ezek valószínűleg a legkeményebb feltételek, bármilyen foglalkozásról is legyen szó — mégis a becslések szerint a köztársaság vége felé (Kr. e. 5531) a gladiátorok mintegy fele önkéntesekből került ki.

Vajon a szabad emberek miért választották ezt a pályát, miért cserélték fel szabadságukat és római polgárként járó jogaikat egy erőszakos és gyötrelmes halál majdhogynem bizonyosságáért? Az egyébként valószínűleg gondok nélküli életükben milyen események kényszeríthették őket arra, hogy úgy döntsenek, nincs más alternatívájuk, mint hogy gladiátorokká legyenek, és vállalják a gladiátorsággal járó szenvedéseket?
Vajon a veszély utáni vágy, a kalandvágy lehetett ennek az oka? Vagy az, hogy pénzre volt szükségük? Talán a mélyen gyökerező és reménytelen vágy arra, hogy felhívják magukra az emberek figyelmét, és színt, értelmet vigyenek egyébként szürke életükbe, még akkor is, ha ez szenvedéssel és halállal jár?
Bármilyen valószínűtlennek tűnik, a gladiátorságnak számos előnye volt. Egyrészt a gladiátorokat az egész köztársaságban elismerték bátorságukért, fegyelmükért és a gazdájuk iránt tanúsított abszolút lojalitásukért. Katonás fegyelmüknek köszönhetően ugyanolyan tisztelet és elismerés vette őket körül, mint magát a római hadsereget.

romaikor_kep



Néhány polgár esetében a gladiátoriskolába való beiratkozást pusztán gazdasági tényezőkre lehetett visszavezetni: néhányan közülük arisztokraták voltak, akik eltékozolták őseik vagyonát, és egyszer csak arra kellett rájönniük, hogy nincs miből tisztességesen megélniük. Gladiátorként naponta háromszor volt részük kiadós étkezésben, orvosi ellátást kaptak, és lehetőségük volt arra is, hogy az arénában való megjelenésükért járó fizetségen felül pénzt és javakat nyerjenek. Ha sikerült elég sokáig életben maradniuk, még az is megtörténhetett, hogy felszabadították őket.
A társadalmi ranglétra felső fokairól visszacsúszott polgárokon kívül voltak olyan jelentkezők is, akiknek nem volt szakmájuk, megélhetési lehetőséget számukra csak a katonaélet, a tanítás, a bűnözővé válás vagy a gladiátorság kínálhatott.

Számukra a gladiátorélet elég vonzó volt, különösen azért, mert a gladiátorok évente legfeljebb csak kétszer-háromszor küzdöttek meg. Ha sikerült elkerülniük a véres és fájdalmas halált, esélyük volt arra, hogy hírnevet és javakat szerezzenek, nem beszélve az érzékiséghez kapcsolódó elismerésekről, amelyekre jó példák a következő pompeii graffitik:

A háromszoros győztes és háromszor megkoronázott Celadus, a trák, a fiatal lányok imádottja.
Crescens, a fiatal lányok éjszakai hálókötője (retiarius).
Thrax minden lány szíve csücske.


A gladiátorok nem csak a „fiatal lányok imádottjai" voltak. A gazdag arisztokrata hölgyek is kitüntették őket szerelmi figyelmükkel. Nem nehéz elképzelni, hogyan alakulhatott ki efféle elfogultság. A magas társadalmi rangú nők állandó társa többé-kevésbé az unalom volt, akik nem ismerték a tömegek által megszokott megpróbáltatásokat és hányattatásokat.
A játékokon megtalálhatták az esetenként annyira óhajtott izgalmat és vérfürdőt, ahogy a gladiátorok egymásra vadásztak a küzdőtéren, miközben izmos testük verítékben és vérben úszott. Lehet, hogy valójában a sebhelyek látványa hozta ezeket a nőket eksztázisba. Mámorító lehetett — vérző sebek, megfeszülő izmok és az erőszakos halál — a tiltott gyümölcs, mivel a gladiátorokat nem tartották többre a prostituáltaknál. A házasságtörés nem túl szép dolog, de házasságtörést követni el egy gladiátorral minden bizonnyal a százszorosára növelte e nők bűnös szenvedélyét.

Az egyik ilyen nagy visszhangot kiváltó szerelmi affért a költő és szatíraíró Iuvenalius örökítette meg, aki művében nem titkolja felháborodását, amikor Eppia, egy szenátor feleség eltévelyedését írja le, aki Egyiptomba szökött gladiátor szerelmével.



Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001