logo

XXIII Maius AD

A kezdetek .

Az emberek százezreit küldték a halálba az ókori Róma amfiteátrumaiban, vagy úgy, hogy egymással kellett megküzdeniük, vagy arra kényszerítették őket, hogy vadállatok támadásainak tegyék ki magukat. Aligha tudjuk elképzelni az elítélt bűnözők és a rabszolgák haláltusáját, akikre vérengző vadállatok támadtak félelmetes fogakkal és körmökkel, és akik összeharapdált és szétszabdalt testét a vérrel átitatott arénán keresztül vonszolták a tetszését hangosan kinyilvánító római tömeg előtt.
Mily kimondhatatlanul szörnyűek lehettek a rab életének utolsó pillanatai, akit korbáccsal és izzó vassal ösztökéltek a harcra, és miután vereséget szenvedett gladiátorellenségétől, várta a végítéletet az üvöltő csőcseléktől, amely az elnöklő tisztségviselővel együtt sorsát a pillanat szeszélyétől függően tartotta a kezében.

A római embereket az egész köztársaságban és a birodalomban küzdelmeikkel szórakoztató gladiátorok a történelem egyik leghíresebb és egyben legmisztikusabb csoportját alkotják. Hírnevüket olyan írásos és képzőművészeti alkotások őrzik, amelyek évszázadok múltán is fennmaradtak. Tetteik számos film elkészítését inspirálták. A klasszikus Spartacustól kezdve egészen a legutóbbi filmeposzig, a díjesőt hozó Gladiátorig terjedően az alkotások azt bizonyítják, hogy ezek a félelmetes férfiak (és nők) még mindig megmozgatják képzeletünket.

A római gladiátorok élete izgalommal és veszéllyel volt teli. A legkeményebb harcosok közé tartoztak, kíméletet nem ismerő felkészítésük tette képessé őket az egymás ellen folytatott emberfeletti küzdelemre. Sokatmondó jel, hogy bár elég sokat tudunk a gladiátoroknak mint csoportnak az életéről, ismereteink igen szegényesek, ha egyéni sorsukról van szó. Talán szükségtelen megjegyezni, hogy egyikük után sem maradt fenn olyan írásos anyag, amely az ő szemszögükből készült volna.
Az információhiány másik oka meglehetősen egyszerű: nagyon kevesen éltek elég hosszú ideig ahhoz, hogy még saját korszakukban híressé válhassanak. A legtöbb gladiátor arra számíthatott, hogy legfeljebb kétszer-háromszor küzd, mielőtt megölik az arénában. Spartacus kivételével senki sem tudott közülük jelentős helyet kivívni magának a történetírásban. Bár tudjuk néhány gladiátor nevét, és fellelhető néhány, a tetteiket leíró passzus a klasszikus irodalomban, egyéni életük tulajdonképpen egyáltalán nem ismert számunkra.

Az ókori Rómában a gladiátorok véres, a sötét és feneketlen mélységet idéző sorsába némi világosságot csak az hozott, hogy olykor tiszteletet vívhattak ki, javakat szerezhettek, magukra irányíthatták a nép figyelmét és magukba bolondíthatták az őket csodáló nőket. A legtöbbjük rangjukat vesztett bűnözőkből, rabszolgákból és hadifoglyokból került ki. Csak nagyon kevés polgár választotta azt, hogy gladiátorként érvényesüljön. A túlélés, pláne a boldogulás esélye hihetetlenül csekély volt.

Rómában az első gladiátorversenyt Kr. e. 264-ben tartották, és azt Decimus Junius Brutus rendezte elhunyt apja tiszteletére. A véres versenyt három rabszolgapár, a bustuariusok (amely a síremléket vagy halottégető máglyát jelentő bustum szóból származik) között a forum boariumban (a kereskedők piacán) tartották.
A versenyt munusnak, vagyis a leszármazottak elhalt ősei előtti „tiszteletadásnak" nevezték, amelynek célja a holtak emlékének fenntartása volt. A versenyek valószínűleg a temetést követő kilencedik napon kezdődtek, a gyászidő leteltének jelzéseként.

romaikor_kep



A Decimus Junius Brutus által tartott munust követő években további munusokra került sor előkelő személyek tiszteletére. Ezeket a megemlékezéseket az elhunyt halálát követően ötévenként megismételték, néhány esetben akár évente is. Az időszámításunk szerinti II. századi tudós, Feustus szerint a gladiátori küzdelmek a korábbi emberáldozatokhoz képest kevésbé kegyetlenek. Ezek az emberáldozatok azt a célt szolgálták, hogy a holtakat az élők vérével táplálják, s ez sok ősi kultúra jellemzője volt. A mai tudósok egyetértenek Feustus-szal, hangsúlyozva, hogy a gladiátorversenyek az emberáldozatok bemutatásához képest előrehaladást jelentettek, mivel legalább a rituálé győztese életben maradt, néha még a vesztes is.

A forum boarium hamarosan a versenyek megszokott színterévé vált. Korábban ez a terület a hentesek és a zöldségtermesztők bódéinak adott helyet. Őket azonban a későbbiekben talpraesettebb kereskedők váltották fel, akik a homlokzatot már Róma helyi ellenségeitől zsákmányolt pajzsokkal díszítették. A piac mozgalmas, forgalmas hely volt, a hőségben és zajban rengeteg egymást lökdöső emberrel.
Délkeleten a Circus Maximus (a nagy harci szekérversenyek színhelye) és a nyugaton a Tiberis által határolt forum boarium háromszögszerű központjában az egyik oldalon két sor üzlet, a másik oldalon pedig a Concord templom állt. Az oltárokkal együtt itt volt a Fortuna és a Mater Matuta ikertemplom is, amely a Kr. e. VI. században épült. Számos emlékmű, köztük Portunus (a kikötők istene) temploma és Hercules kör alakú temploma a későbbiekben épült fel e területen.

A korai gladiátorküzdelmek eléggé kezdetleges és primitív harcok voltak, még nem viselték magukon a kifinomult kegyetlenség jegyeit, amelyek Róma, illetve más városok és helységek amfiteátrumaiban a későbbiekben megszokottá váltak. Eredeti formájukban a küzdelmeket valójában nagyon kevés néző kísérte figyelemmel, akiknek tolakodniuk kellett, egymást kiszorítaniuk, lökdösődve és lábujjhegyre állva nyakukat nyújtogatniuk, ha látni akarták az előttük folytatott véres küzdelmet.
E bárdolatlan gyülekezetekben — ahová a nézők gyorsan betelepedtek, ha jó rálátást biztosító helyet tudtak találni — gyökereztek a későbbi évek nagy látványosságai. A küzdelmek a harc primitív bemutatói voltak, s ennél többet nem kínáltak — nem voltak még olyan előkészítettek és színpadképesek, mint ahogy az a későbbiekben szokásossá vált. Ekkor még a munusokat kizárólag csak vallási ünnepségként tekintették meg, és valószínűleg ezt az érzést erősítette az a nagyon kis távolság is, amelyről az eseményeket követték. Nők nem látogathatták a küzdelmeket.

Nem sokkal később azonban már ülőhelyeket biztosítottak és adtak bérbe a nézők számára, akik így már kényelmesebben szemlélhették a gladiátor párok harcait. Ekkor már mindegyikük ugyanazon a módon volt felfegyverezve: a délitáliai vad hegyi emberek, a samnisok szokásai szerint, akiket Róma a Kr. e. IV században igázott le. Mindegyik gladiátornak egy hosszú, háromszög alakú pajzsa (a scutum), egy egyenes kardja (a gladius — ebből a szóból származik a gladiátor elnevezés), valamint egy sisakja és egy lábvértje (lábszárpáncélja) volt.
Bár nem tudjuk pontosan, hogy ezeket a küzdelmeket hogyan szervezték meg, nem kétséges, hogy a részvevő párok száma a gladiátori munusok első évszázadában folyamatosan nőtt, mégpedig háromról huszonöt-hatvanra. A küzdelmekben részt vevő gladiátorok számának növekedése azonban nem jelenti azt, hogy maguk a küzdelmek mindennaposak voltak ebben az időszakban. Éppen ellenkezőleg, még mindig csak kivételes alkalmaknak számítottak.

Maguk a ceremóniák eredete még a rómaiak számára is misztikus volt, bár valószínűleg a munus, a holtak előtti tiszteletadás, vagy pontosabban a szent temetési ünnepségek együttes rituális megtartása abból a szokásból ered, hogy rabszolgákat vagy hadifoglyokat áldoztak fel az elhunyt előkelőségek emlékére.
A legenda szerint mindez Campaniából ered (amely később a gladiátorképzés nagy központjává vált), ahol a régi isteneket tisztelték meg ezzel, akik közül néhányról azt állították, hogy még mindig valahol a Földközi-tenger környékén élnek. Mint minden legendát, ezt is óvatosan kell kezelni: a fenti teóriát alátámasztani látszó korai írásos emlékek keresztény propagandisták tollából származnak, akik a pogányság ellen küzdöttek.

A történetíró Feustus szerint: „Szokás volt rabokat feláldozni a hős katonák síremlékein, s akkor határozták el, hogy gladiátorokat kényszerítenek harcra a síremlékek előtt, amikor e szokás kegyetlensége nyilvánvalóvá vált." S bár e szerencsétlen emberek elhalálozási módja már egy kissé más volt, a cél nem változott: vérüket ontották, hogy kiengeszteljék a holt lelkeket.
A rómaiak, akiknek a túlvilágról alkotott elképzelései a görög és az etruszk birodalomból származtak, félték és tisztelték a holtakat, nagyon sok más ősi néphez hasonlóan. Hittek abban, hogy alkalomadtán a holtak bebocsátást nyernek az élők birodalmába, és ott mindenféle bajt okoznak, beleértve azt, hogy elviszik magukkal az élőket a túlvilágba. Ezeket a félelmeket nagyban mérsékelték a különböző nyilvános és magánünnepségek, amelyek célja azt volt, hogy korlátozzák a holtak hatalmát, és a Földre való visszatértüket csak bizonyos napokra szorítsák.

Bár a rómaiak féltek a holtaktól és tisztelték őket, az ókori Róma vallásában nem tekintették őket eredendően veszélyesnek vagy agresszívnek. Rosszindulatukat csak akkor keltették fel, ha nem megfelelően adták meg számukra a tiszteletet. A rómaiak a holtat anyagtól megfosztott árnynak, „hiánynak" tartották. A holt átmenetileg visszakapta létét, amikor emberi vért, az élet nélkülözhetetlen folyadékát áldozták fel számára, és így kibékítették. Azonban az évek múlásával a vallási rítusokkal való összefonódás halványulni kezdett, míg végül a gladiátorküzdelmeket már csak a küzdelem kedvéért látogatták.
A munusokra ritkán került sor a többi olyan ludihoz (játékokhoz) képest, mint a harci szekerek versenye, és ez igencsak nagy szerepet játszott hatalmas népszerűségükben. Róma politikai életében elfoglalt helyük is jelentős mértékben megerősödött, különösen a köztársaság idejében, amikor a Szenátus szigorú ellenőrzés alatt tartotta a nyilvános események minden formáját, kivéve a gladiátorküzdelmeket. Az elöljárók ellenőrzésével minden más esemény napját előre rögzítették az erre szolgáló naptárban.



Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001