logo

XX Februarius AD

A szünet alatti műsorszám – A kivégzések

Azt várnánk, hogy a nézők délben már nem vágytak további véres erő-szakra, és inkább elhagyták a helyüket, hogy bekapjanak néhány falatot, és megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Jó néhányan valóban így is tettek: elhagyták az arénát, hogy csak az igazi gladiátorviadalok kezdetekor térjenek vissza. De voltak olyanok is, akik a déli műsor egyetlen percéről sem akartak lemaradni. Valaki azért, mert féltette szabadjeggyel megszerzett helyét, míg másokat egyszerűen az izgalom szögezett a székbe, ahogy Claudius császárt is, aki délben csak kivételes esetben hagyta el a páholyát, és szemmel láthatóan élvezetét lelte a bűnözők nyilvános kivégzésében.
A kivégzés előtti éjszaka zsúfolt kocsikon szállították a város minden szegletéből a halálraítélteket a Colosseumba, ahol aztán levitték őket a sötét, bűzös katakombákba. Néhányan közülük kétségbeesésükben nem várták meg a kivégzésüket, hanem inkább önként vetettek véget az életüknek. Seneca elbeszélése szerint egy rabszolga a vele a Colosseumba tartó kocsi egyik kerékének küllői közé dugta a fejét. A feje a felismerhetetlenségig összezúzódott, de legalább nem volt része abban a megaláztatásban, hogy a gúnyolódó tömeg előtt haljon fájdalmas és dicstelen halált. A többiek utolsó éjszakájukat szűk cellákban összezsúfolva töltötték. Miután dél körül kihozták őket az odúikból, két csoportra osztották az elítélteket: a római polgárok kerültek az egyik oldalra, míg a polgárjoggal nem rendelkezők és a rabszolgák a másikra. A rabszolgáknak várniuk kellett, mert legelőször azokat a római polgárokat végezték ki, akiknek valamilyen gyilkosság száradt a lelkén.

A polgárok legalább viszonylag gyors véget értek a kard általi halálnak (ad gladium) köszönhetően, nem úgy, mint a többiek, akiket keresztre feszítésre (crucifixio), tűz általi halálra (crematio ad flammas) vagy a vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítéltek. A nyilvános kivégzéseknek nem csak a kegyetlenkedés volt az alapja. Az elöljárók arra használták fel ezt az alkalmat, hogy még nyomatékosabbá tegyék a társadalomban uralkodó viszonyokat.
Nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy a bűnözők, különösen a rabszolgák, átléptek egy határt, és az általuk elkövetett bűntettel (gyilkosságokat, szentélygyalázásokat és gyújtogatásokat említenek a feljegyzésekben) olyan helyzetbe hozták magukat, amely jóvátételt követelt, és súlyos büntetést vont maga után. A római nép előtt zajló és halállal végződő nyilvános megszégyenítés volt a tettükért fizetendő ár.

A polgárok kivégzése többnyire nagyon egyszerű módon zajlott: a hóhér egyetlen csapást mért rájuk a bárdjával. De egy kivégzés egészen másképpen is történhetett, oly módon, amely jobban illett a Colosseum egy napjának légköréhez. Volt, hogy egyszerre két elítéltet küldtek az arénába, az egyiket egy karddal felfegyverezve, a másikat teljesen fegyvertelenül, csupán ágyékkötőben. Az utóbbi természetesen menekülőre fogta, a karddal rendelkező férfi utána iramodott, és előbb-utóbb halálra sebezte.
Miután elvégezte a feladatát, át kellett adnia a fegyverét az utána következő elítéltnek, aki hasonló módon végzett vele. Ez mindaddig folytatódott, míg csupán egyetlen elítélt maradt, akinek ezután egy venator vagy bestiarius oltotta ki az életét. Néhányszor előfordult az is, hogy római polgárokat rabszolgákkal együtt feszítettek keresztre, ami különösen megalázónak számított. Egy Hispaniában halálra ítélt polgár azzal a panasszal fordult Galba kormányzóhoz, a későbbi császárhoz, hogy római polgárként rabszolgák sorsában kell osztoznia, ám Galbát nem hatotta meg a tiltakozás, és csupán annyi engedményt tett, hogy megparancsolta a hóhéroknak: magasabb keresztre feszítsék fel.

A polgárok kivégzése csupán a polgárjoggal nem rendelkezők és rabszolgák kivégzésének az előjátéka volt. Egy Szmürnából származó márvány dombormű, amely jelenleg az oxfordi Ashmolean Museum-ban található, az arénába tartó halálra ítélt rabszolgák utolsó menetét ábrázolja. Láthatjuk, ahogy a sisakos férfiak egy kötelet tartanak, amely a halálra ítéltek nyakán lévő fémkarikán van áthúzva. A dombormű azt a várakozással teli pillanatot örökíti meg, mielőtt a vadállatok, amelyek szintén szerepelnek a domborművön, az elítéltekre vetik magukat.

A déli kivégzésekről több információ áll rendelkezésünkre, mint a tényleges gladiátorviadalokról, ami elsősorban a keresztény szerzők beszámolóinak köszönhető. E szerzők nagy átéléssel írnak hittársaik kivégzéseiről — akiket azért ítéltek el, mert nem voltak hajlandóak istenként imádni a császárt —, vagy saját, arra irányuló vágyukról, hogy ők is az egyik római arénában halhassanak mártírhalált. Az egyik leghíresebb mártír az antiochiai Ignatiosz volt.

A 2. század elején Rómába vitték, hogy ott a vadállatok elé vessék. A római keresztény közösséghez írott levelében leírja a közelgő halállal kapcsolatos érzéseit, és megrendítően beszél a Colosseumban rá váró kínzásokról:

„Szíriától Rómáig, éjjel-nappal, szárazon és vízen vadállatokkal kell megküzdenem — láncra verve tartanak, tíz leopárd — katonák — körülöttem. Ha kedves vagy hozzájuk, csak még vadabbak lesznek. De ha szenvedek is tőlük, csak nő az elszántságom, hogy [Krisztus] követője legyek; de ettől még nem igazulok meg«. Azt kérem, leljek örömöt a nekem szánt vadállatokban, s imádkozom, hogy támadjanak rám minél hevesebben. Arra buzdítom őket, hogy faljanak fel minél gyorsabban, s ne bánjanak velem úgy, mint némelyekkel, akiktől tartanak, és hozzájuk sem nyúlnak. Ha nem támadnak, én ösztökélem majd őket. Bocsássatok meg nekem; tudom, mi válik javamra. Csak most kezdem valóban követni Őt. Senki, sem látható, sem láthatatlan lény nem akadályozhat meg irigységében abban, hogy Jézus Krisztust kövessem. Jöjjön a tűz vagy a kereszt; küldjék rám a vadállatok légióit; szaggassanak szét, törjék össze a csontjaimat, tépjék le a tagjaimat, zúzzák porrá az egész testemet; szenvedjem el az ördög legkegyetlenebb kínzásait, csak követhessem Jézus Krisztust."

A mártírhalál utáni vágy újra meg újra visszaköszön a keresztény irodalomban. A mártíroknak és hittársaiknak mindegy volt, hogy vadállatok tépik szét, keresztre feszítik őket vagy a tűz martalékává válnak, mivel biztosak voltak benne, hogy a mennyei királyságba jutnak.

A rómaiak olykor kombinálták egymással a különböző halálbüntetési módokat: az elítéltet felszegezték a keresztre, majd utána felgyújtották, vagy úgy feszítették meg, hogy a vadállatok hozzáférjenek és széttéphessék. Különböző mozaikokon megfigyelhető, hogyan láthattak munkához.
A Zliteni Mozaikon egy felügyelő egy oszlophoz kötözött áldozatot vonszol a vadállatokhoz egy hosszú fogantyúval rendelkező kétkerekű kocsin. A tunéziai El Jemben található Domus Sollertiana mozaikján hasonló jelenetet látunk: két mezítlábas rabot, hátul összekötözött kezekkel, amint éppen rájuk ugranak a vadállatok. Egyikük fejét félig eltakarja az egyik leopárd, amely már az arcát marcangolja; a másik tágra nyitott szemében az állat magasra nyújtott mancsaitól való rettegés tükröződik.
Szívszaggató jelenetet ábrázol egy ugyancsak Észak-Afrikából származó kisméretű terrakottakép. Egy nő szétvetett lábakkal ül egy bikán. Teljesen meztelen, csupán egy ágyékkötő van rajta, kezei hátrakötözve. A bika négykézlábra ereszkedett, egy leopárd pedig éppen a nő mellkasába mar.

Seneca a kivégzéseket minden művésziességet nélkülöző, sine arte vérfürdőknek nevezte, amivel tulajdonképpen a felett érzett értetlenségét akarta kifejezni, hogy miért nyűgöz le ilyen sokakat ez a szünet alatti műsorszám, mely nem volt több puszta öldöklésnél. Egy idő után nyilván a közönség is kezdte egyhangúnak, minden változatosságot nélkülözőnek találni a kivégzéseket, így rávették a rendezőket, hogy a kivégzések egy részét valamilyen mitológiai kontextusba helyezzék.
A halálraítéltek így olyan színjáték szereplőivé váltak, mely kíváncsivá tette a nézőket a kivégzés formája iránt. A déli kivégzések izgalmasabbá tételének egyik kedvelt eszköze volt a valamelyik főhős halálával végződő mitológiai történetek színrevitele. Az előadások a színpadi hatásnak köszönhetően hosszabb ideig lekötötték a nézők figyelmét. De az így megrendezett kivégzéseknél az a megfontolás is közrejátszhatott, hogy ezzel a normális és az abnormális közti határt szimbolizálhatják. Azáltal, hogy a halálraítéltekkel egy sorsmítosz főszerepét játszatták el, a császár újfent szemléltethette az élet és halál feletti mindenhatóságát.

A dalnok Orpheusz „kivégzése", aki énekével és zenéjével elbűvölte az embereket és az állatokat, állandóan visszatérő műsorszám volt. Orpheusz szerelme, Eurüdiké halála után leszállt az alvilágba, ahol Hadésztől engedélyt kapott arra, hogy visszavigye kedvesét az élők világába, akit mégis elveszített, mert ígéretével ellentétben visszanézett rá. Orpheusz ezután a fájdalomtól lesújtva és minden nőt elutasítva visszavonult a világból. Végül trák nők szaggatták szét. Így elszenvedett halálát jelenítették meg a Colosseumban, csak éppen az őrjöngő nők helyett vadállatok voltak a gyilkosai, amelyek az amfiteátrumban a sziklára kötözött Orpheuszra rontottak. Martialig a következőket írja az előadásról:

„Hogy láthatta a thrák Rhodope hegye egykoron Orpheust?
Caesar, épp az imént tárta eléd a porond.
Másztak a sziklák és lépdelt a csodálatos erdő
— csak nem a Hesperisek kertje került elibénk? —,
s mindenféle vadak jöttek, keveredve szelíddel,
s szállt a seregnyi madár egyre a dalnok után.
Ő maga már széttépve feküdt: hálátlan a medve!
Hát ez utóbbi dolog már regeellenes ám."


Ugyancsak Martialistól tudjuk, hogy Pasziphaé és a bika története volt az előadások másik kedvelt tárgya. Minósz, Kréta királya egy bikát kapott ajándékba Poszeidón istentől. Mikor Minósz ahelyett, hogy feláldozta volna a bikát, a csordájához csatolta, Poszeidón bosszúból szerelemre lobbantotta a király feleségét, Pasziphaét az állat iránt. A bika viszonozta Pasziphaé szerelmét, amelynek gyümölcseként született a félig ember, félig bika Minótaurosz.
Az arénában egy női fogolyra bikabőrt aggattak, vagináját pedig egy párzó tehén vérével kenték be. Martialis nem fejti ki az erőszakos párzás részleteit, de elképzelhetjük, hogy a nőt milyen kegyetlenül megcsonkították, mielőtt erőszakkal kioltották volna az életét.
Olykor az elítéltek úgy jelenítettek meg mitológiai alakokat, hogy a hozzájuk kapcsolódó mítosz történetét pontosan követték volna. Daidalosz története például számos találékony értelmezésre adott lehetőséget, mivel a Labirintus építőjéről nem tudtak többet, mint hogy szárnyakat készített magának és a fiának, Ikarosznak, és a levegőben menekült el Krétáról. Martialis szavaiból — miszerint mikor egy medve megölte Daidaloszt, akkor is az őt Krétáról biztonságban kijuttató szárnyai után sóhajtozott — arra következtethetünk, hogy az áldozat az előadás elején még szárnyakat viselt, amelyeket a végén levettek róla, azután pedig egy emelőszerkezet segítségével leeresztették a medve ketrecébe.

Néha arra kényszerítették a bűnösöket, hogy híres gonosztevők bőrébe bújjanak, akiknek a büntetését ugyancsak egy mitológiai történetbe ágyazták. Az egyik legismertebb ezek közül Laureolus története volt. Laureolust egy sor gaztett elkövetése után kegyetlen módon gyilkolták meg az arénában. Halálát számtalanszor újra eljátszották, ám mindannyiszor különböző körülményeket teremtettek. Martialis is elmesél egy ilyen előadást:

„Egy kaukázusi sziklához kikötözve, Prometheus
újranövő máját tépte a saskeselyű.
Most kaledón medvét látunk: darabokra harapja
itt a bitón lógó Laureolust, a latort.
Méltán bűnhődött. Mindenkire áll az itélet,
hogyha a gazdáját vagy szüleit megöli,
vagy ha a templomból aranyat rabol esztelenül, vagy
vad fáklyával akar rontani, Róma, terád.
Mennyi lakolt meg a tettéért! De legyőzi az összest
ez: vele bűnhődés lett ma a régi mese."


Bármelyik történetet is választották, és bármennyire ötletesen is volt kigondolva a történet kibontása, mindig kérdéses maradt, hogy a vad-állatok készek lesznek-e együttműködni a produkcióban. Az állatok megbetegedhettek, lebéníthatta őket a hangzavar, vagy egyszerűen nem volt étvágyuk. Ezáltal kellemetlen helyzetbe kerülhetett a darab kiötlője, főként, ha egy szeszélyes természetű császár vagy az elégedetlen közönség hangot adott nemtetszésének. Pogány szerzők az ilyen eseteket egyszerűen elintézik a „bármikor előfordulhat" fordulattal, míg egy keresztény szerző egyértelműen a mártírok ártatlanságának bizonyítékát látta bennük. Tertullianus Szent Perpetua és Felicitas szenvedéséről szólva lejegyezi, hogy Perpetua egyik társát, Saturust Karthágó arénájában egy vaddisznóhoz kötözték, de mégsem következett be az, amire a közönség annyira várt. Bár a vaddisznó magával vonszolta zsákmányát, fogait már nem volt hajlandó belemélyeszteni. Helyette a kísérő bestiariusra támadt, aki nem élte túl a támadást.
A szervezők magukon kívül voltak a dühtől. Szegény Saturust egy állványzathoz kötözték, és egy medvét uszítottak rá. Ám az állat vonakodott előjönni a ketrecéből. Csak harmadik próbálkozásra sikerült Sa-turust megölni: végül egy leopárd szaggatta szét. A közönség annyira feldühödött, hogy azt követelte: a halott torkát nyilvánosan, mindenki szeme láttára vágják át, és ne várjanak vele addig, amíg a holttestet az erre a célra szolgáló helyre viszik.

Egy alkalommal, feltehetően az egyik Augustus által szervezett játékon ugyancsak különös dolog történt. Androclust, egy Dáciából származó elítélt rabszolgát az aréna közepére vittek, majd felvonták a ketrec ajtaját, ahonnan egy oroszlán rontott ki. Ám az oroszlán ahelyett, hogy rávetette volna magát a szegény rabszolgára, csóválni kezdte a farkát, odadörgölődzött az elítélthez, és a lábait nyaldosta. A játékok szervezője nagyon dühös lett, és egy leopárdot is az arénába küldött.
Az oroszlán azon nyomban a leopárd ellen fordult és megölte. Ekkor a játékok szervezője magához hívatta a rabszolgát, aki elmesélte, hogy hajdanán kegyetlen ura, Afrika kormányzója elől menekülve az ország belsejében, egy félreeső barlangban húzta meg magát. Egyik nap egy oroszlán jelent meg a barlangban. Androclus ekkor azt hitte, hogy elérkezett az utolsó órája, de az oroszlán csak nyüszített, majd megmutatta sebes mancsát, amely egy hatalmas tüske miatt be volt gyulladva. Androclus kihúzta a tüskét, és ellátta a sebet. Az oroszlán hálából minden nap hozott neki húst. Így sikerült egy darabig elrejtőznie és életben maradnia, de végül a kormányzó katonái rátaláltak.
Az ura vadállatok általi halálra ítélte, és itt az arénában ugyanazzal az oroszlánnal találkozott, amelyiknek annak idején ellátta a sebét — az oroszlánt ugyanis időközben befogták, és a Colosseumba szállították. A történet jó véget ért: mind Androclust, mind pedig az oroszlánt szabadon engedték.

A kivégzések zárása mitológiai dramaturgia szerint zajlott, legalábbis ha hihetünk informátorunknak, Tertullianusnak. Egy roppant feltűnő szerzet jelent meg az arénában. Az orra emberi orr helyett egy madár csőrére hasonlított. Szorosan testhez simuló ruházatot és hegyes bőrcipőt viselt, s egy hosszú nyelű méretes kalapácsot tartott a kezében.
Charont, a révészt jelenítette meg, aki a Styx folyón keresztül az alvilágba szállította a halottakat. Az etruszk halálisten, Charun alapján mintázták, és Mercuriusszal, a lelkek kísérőjével együtt jelent meg itt. Mercurius, hogy biztos legyen abban, hogy az illető meghalt, botjának égő végével a halott testébe döfött. Ezután Charon birtokba vette a halottat, és kalapácsával lesújtott rá. A szertartás után a Colosseum személyzete hatalmas kampókra akasztva húzta ki az arénából a holttesteket.



Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009