logo

XXI September AD

A dzsungelharc körülményes utánzás

A párharcba hajszolt állatok közül a csökönyös orrszarvú nevettette meg leginkább a közönséget. Csökönyösségben csak az elefánt múlta felül, az még neki is túl vastagbőrű volt; konok nemtörődömségéért viszont kárpótlást nyújtottak furcsaságai: sokáig kellett ingerelni-ösztökélni, amíg elszánta magát a támadásra. Ez a feladat a már említett tunikás alkalmazottakra hárult, akik mögéje kerülve, időnként óvatosan feléje szúrtak a lándzsájukkal — nem mindig eredményesen: gyakran előfordult, hogy az állat az első lándzsaroham után mérgesen, tétován tovább szemlélődött, vagy a podiumhoz vonult, és hanyagul böködni kezdte a márványfalat szarvával. A nézősereg már le is tett róla, hogy az ígért küzdelemből lesz valami.
A félelemtől zöld magisztereknek újra közbe kellett lépniük. De ha egyszer méregbe jött az állat, egyetlen állatkolosszus sem állhatott neki ellen: a bikákat kócbabaként belezte ki, a medvéket közönséges pudli kutyaként röpítette a levegőbe.

Úgy látszik, az ilyen párbajt, ahol mindkét fél a maga módján harcolt, többre tartották, mint az olyat, ahol egyazon fajtához tartozó két vadállat került szembe. Voltak bizonyos párosítások, melyek eleve heves indulatokat keltettek a nézőkben, hiszen a kevéssé ismert fajták harcának kimenetele teljesen bizonytalan volt. De elég hamar kialakultak bizonyos állandó összetételek. A bikák például nemcsak az orrszarvú előtt nem tudtak megállni, hanem az elefánt, sőt a medve előtt sem.
A medvék szívesen akaszkodtak a bikák orrába vagy szarvába, a megvadult bika összevissza szántotta a porondot, és gyorsan elfáradt a kellemetlen vendég súlya alatt. Klasszikus harc volt az oroszlán viadala tigrissel, bikával, sőt vadkannal: a vaddisznónak akkoriban több fajtája volt ismeretes, mint manapság.

Az oroszlán és a vadkan, Claudianus szavával élve, „Héraklész karját fárasztotta”, és a látvány - ahogy egy homéroszi kihívás paródiájaként egyik a sörényét, másik a sörtéit borzolta - kétségkívül zavaros mitológiai emlékeket ébresztett még a félművelt rómaiban is. Az oroszlán, ha hinni lehet az emlékeknek, győztesen került ki az összecsapásból: láthatjuk, amint fogai közé kapta áldozata nyakát, hogy ráncot vetett rajta a bőr, es teljes súlyával a félig földre terített ellenfél gerincére nehezedett.
Más küzdelmek a szadizmus kiélésére adtak lehetőséget: amikor kutyafalkát vagy oroszlánokat uszítottak szarvasokra, a harc kimeneteléhez nem fért kétség, akár egy elnyújtott akadályfutásban, melynek előbb vagy utóbb a halál borzalmai vetettek véget. A rendezők persze igyekeztek megtörni a jobbára azonos kimenetelű jelenetek egyhangúságát, s ehhez — nemsokára látni fogjuk — a római állatseregletek tarka és bőséges állománya meg is adta a lehetőséget.

romaikor_kep



A császárkorban a már említetteken kívül felléptettek vízilovat, krokodilt, hiénát, bölényt, fókát, Kelet vagy Afrika mindenfajta párducát. Egyedül a tigris számított ritkaságnak, az is csak egy ideig. Olykor sohasem látott párosításokhoz folyamodtak, amelyek alkalmasak voltak a látványosság iránti érdeklődés felszítására: a történetírók emlegette klasszikus párokon kívül az emlékek óriáskígyóval viaskodó medvét, krokodillal küzdő oroszlánt, fókával birkózó medvét stb. is ábrázolnak.

Mindenekelőtt azonban új fogásokkal igyekeztek az érdeklődést fokozni. Fennmaradt egy ilyennek a leírása Senecánál: hosszú pányva két végére bikát es párducot láncoltak. Mindkét állat szabadulni akart: ezen összemarakodtak, de mivel mozgásukat akadályozta a pányva, amely nem engedte, hogy a komoly összecsapáshoz elegendő lendületet vegyenek, ott helyben4pránként szétszaggatták egymást.
A harc végén a győztesen ugyanúgy nem lehetett már segíteni, mint a legyőzöttön : fegyveres szolgák, az úgynevezett confectorok adták meg mindkettőnek a kegyelemdöfést.


Forrás:

Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2