logo

XII December AD

Elfajzott látványosság - A naumanchia.

Akárcsak a déli játékokon, a naumachiák küzdelmeiben is elítélteket küldtek egymás ellen, de a harc vízen folyt, és nemcsak kis csapatokat vetettek be, mint a munusok alkalmával, hanem valóságos seregeket: az egyik ilyen látványosságon állítólag tizenkilencezer harcos vett részt.
A hajós csaták — nincs mit kételkedni benne, hiszen a történetírók tanúsítják — olykor az amfiteátrumban mentek végbe, melynek porondját tartályok és csatornák segítségével tetszés szerint eláraszthatták, majd lecsapolhatták a vizet. Ez az, amin Martialis színleg úgy ámuldozik: „Itt az előbb föld volt, egy perce sincs. Nem hiszitek? Várjatok csak, míg a víz levonulása véget vet a harcnak: pillanat műve az egész. Akkor meg majd azt mondjátok: itt az előbb tenger volt, egy perce sincs.”

De a naumachiáknak ez a formája kivétel maradt: az amfiteátrumok feltárói gyakran néztek elárasztó berendezésnek egyszerű vízlevezető csatornákat. S az amfiteátrum egyébként sem tette lehetővé nagyarányú ütközetek rendezését, Caesar, Augustus és Domitianus tehát bent, Rómában, külön e célra medencéket ásatott, melyeket ugyancsak naumachiáknak neveztek: vagyis a szó nemcsak a látványosságot jelezte, hanem a rendezés helyét is.

Az Augustuséhoz huszonkétezer lépés hosszúságú vezetéket kellett építeni: ez vezette Rómába az 552 x 355 méter nagyságú medence feltöltéséhez szükséges vizet. A medencét külön azért készítették, hogy két-háromezer embert mozgató ütközetet rendezhessenek benne, de vizét később kertek öntözésére használták, és végeredményben a városi vízellátás egyik tartaléka lett. Claudius nem akart a szokásos megoldások egyikéhez sem folyamodni, hanem a Fucinus-tavon rendezett naumachiát, melyet - Caesar egy korábbi ötletét felújítva - látványos közmunkákkal a Liris folyóval kötött össze.

romaikor_kep



Mikor ez a fajta látványosság Caesar idején megjelent, a birodalom erejét, küzdőképességét volt hivatva bizonyítani. Igaz, nem volt hosszú életű: az i. sz. I. század után már nem találunk róla említést. Másrészt nem is ismétlődött rendszeresen, mint a munusok — hogyan is ismétlődhetett volna, mikor olyan óriási összegbe került?
Nemcsak megszervezésének bonyolult feladatai, a hajóhad építése és felszerelése, a szó szoros értelmében vett emberi tőke elpazarlása igényelt pénzt (hiszen ebben a rabszolgákon alapuló gazdasági rendben az embereknek is megvolt az áruk): valóságos vagyont költöttek a vízre is, lévén a tenger túl megbízhatatlan, az öblök pedig túl messze ahhoz, hogy ilyen szórakozásra alkalmasak lettek volna.

A naumachiák persze nem voltak színlelt küzdelmek: ott is patakokban folyt a vér, es előfordult, hogy egyetlen harcos sem került ki élve a kavarodásból. Máskor viszont, pl. a Fucinus-tavon rendezett naumachia alkalmával, megkegyelmeztek az életben maradtaknak, ami azonban, úgy lehet, csak elodázta a büntetést, mert az elítélt, törvényes felmentés híján, továbbra is elítélt maradt.
Hogy az embereket egymás leöldösésére kényszerítsék, szükség esetén félelmetes rendfenntartó szervezetet alkalmaztak: Claudius például a Fucinus-tavat körös-körül tutajokkal szegélyezte, s egy-egy manipulus pretorianust vezényelt rájuk, akik a menekülés minden útját elzárták.

Ez a józan könyörtelenség azonban a festőiség és a különlegesség iránti vággyal vegyült. A népnek nyújtott naumachia ugyanis rendszerint valamely híres tengeri csatát igyekezett feleleveníteni. Különösen sokat merítettek a görög történelemből, talán mert Hellasz nyelve és kultúrája Rómában népszerű volt, de talán egyszerűen azért, mert a görög történelem bővelkedett utánozható epizódokban.
Augustus és Nero alatt például kétszer is újra láthatták a rómaiak, hogyan győzték le az athéniak a perzsákat Szalamisznál, továbbá, hogy hogyan verték tönkre a korinthoszi flottát és hogyan végezték ki foglyaikat a korküraiak: Caesar idején viszont a divat azt követelte, hogy az elítéltek egyiptomi zászlót viselő háromevezősoros hajókon hulljanak el.

A képzelet ilyesféle játékai persze bonyolult rendezést igényeltek így az Augustus által ásatott naumachia közepén szigetet képeztek ki és erődöt építettek rá, amelyet a siracusaiakat legyőző athéniak a nézők szeme láttára rohammal vettek be; a Fucinus-tavon a vízből triton merült fel, hogy jelt adjon a küzdelemre.
Az a néhány részlet, melyet Tacitus közöl, arra vall, hogy a történeti hűséget túlzásba vitték: a harcnak a tengeri ütközetek szokásos menete szerint kellett lefolynia, oly módon, hogy ami fokozhatta az ütközet érdekességét, az mind szerephez juthasson benne: a kormányosok művészete és az evezősök ereje éppúgy, mint a különféle hajótípusok adta lehetőségek, vagy a hajítógépek játéka — mert a tavat körbefogó tutajok köré, az ott épített párkányokon hajítógépeket is felállítottak.

romaikor_kep



A történelmi élőképeknek ez a divatja nem korlátozódott a naumachiákra. A köztársaság vége felé már a diadalmenetek vallási és egyszersmind politikai szertartásai is puszta látványosságok voltak csupán; céljuk, hogy elkápráztassák a tömeget s egyben a kíváncsiságát is kielégítsék. Az ellenségtől elvett, olykor igen dús zsákmányon kívül képeket is cipeltek a Capitoliumra, melyek a diadalmenettel ünnepelt hadvezér hadjáratának leglátványosabb jeleneteit ábrázolták.
Claudius ugyanebből az ötletből kiindulva, még továbbment: Róma területén, „természetben” mutatta be, milyen egy város elfoglalása és kifosztása, s hogyan igázták le a breton királyokat. Azt mondhatnánk, hogy a római nép, amely nem bízott képzelőerejében, ily módon fejezte ki vonzalmát a folytatásos történelmi elbeszélések iránt.
Van azonban egy részlet, mely ennek a különös elképzelésnek egészen más értelmet ad: Claudius e látványosságon nem úgy elnökölt, ahogy a játékokon szokás, hanem ahogy egy város elfoglalása, illetve meghódoltatása, vagy egy király leigázása esetében a parancsnokló hadvezér szokott: vezéri köpenyben.

Az a képtelenség, hogy az uralkodó, mondhatni, „diadalmaskodjék” egy színházi előadás alkalmával, nem írható egyedül és minden további nélkül az elmezavar rovására: nemsokára vissza kell térnünk ehhez a furcsa vonzalomhoz, amit a rómaiak a valóság újrajátszása iránt éreztek, s ami a császárság idején a látványosságok egyik jellemző összetevője lett. Az ilyen bonyolító tényezőktől eltekintve a naumachia alapjában véve afféle „monstre produkció” volt, ahol a sorozatos öldöklések izgalma egyesült a tiszta színjáték élvezetével.

A rómaiaknak kellett valami, ami fűszerezi a vérontást. Ezt a fűszert a gladiátorok küzdelmében a fegyverforgatás művészete jelentette, az az izgalom, melyet a sokáig bizonytalan kimenetelű küzdelem váltott ki; itt a díszleteknek és a képzeletnek jutott hasonló szerep. De az utóbbi elem a naumachiában csak ritkán vált uralkodóvá: egyetlen esetet ismerünk csupán, amikor az amfiteátrum elárasztása után megelégedtek halak es „tengeri szörnyek” bemutatásával.

Bármilyen szenvedélyesen vonzódott is ez a nép a vízhez - elég idejükbe került, amíg tengerre szoktak -, a víz sohasem feledtethette a vérontás iránti vonzalmat, melynek az összes felsorolható naumachia hordozta valamilyen nyomát: példa rá az az agyafúrtság, hogy a gladiátorokat vízen emelt fahidakon állították küzdelembe, vagy az, hogy a medencévé átalakított Flaminius cirkuszban egy napon vagy harminc krokodilt döftek le.

Egyetlen élvezet volt, amelyet nem szennyezett be vérontás, mégis hozzátartozott az effajta látványosságokhoz: az, amit a rómaiak (hála az amfiteátrumok előbb említett berendezéseinek) a díszletek hirtelen változásában leltek.
Elég gyakran megtörtént, hogy a tengeri csata után néhány perccel már gladiátorokat küldtek a megszáradt homokra. Nero pedig - egyetlen nap leforgása alatt! - előbb vadászatot rendezett az arénában, aztán elárasztotta vízzel egy tengeri csata számára, majd újra lecsapolta és gladiátorviadalt rendezett; végül megint elárasztotta a porondot, hogy a népnek bárkákon adjon lakomát.

A díszletváltozásoknak és a bonyolult hatásoknak ebben az élvezetében könnyű felismerni egy barokk ízlésre való hajlam kezdetleges, megformálatlan elemeit: ennek a hajlamnak fő jelképe az ezüst tritón, melyet egy szellemes gépezet emelt a tó közepén a víz fölé, hogy jelt adhasson az ütközetre.


Forrás:
Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2