logo

XXII September AD

Vizi csaták.

Az összes gladiátor bemutató közül talán a tengeri csaták megjelenítései, a naumachiák voltak a leglátványosabbak és a legkidolgozottabbak. A naumachia szónak két jelentése volt, az egyik a látványosság jellegére utalt, a másik pedig arra a helyre, ahol az eseményt megtartották; ez lehetett az aréna, vagy egy célirányosan épített helyszín. A naumachiák a legbonyolultabb, legkidolgozottabb és legnépszerűbb programok voltak az ókori Rómában, mivel a csata helyszínét vízzel árasztották el olyan mélységig, hogy a medencék és csatornák rendszerének köszönhetően a hajók lebegni tudjanak a víz színén.
Ezt a hihetetlen mennyiségű vizet ugyanolyan könnyen le is tudták ereszteni ugyanezzel a rendszerrel — ezt az ügyes fogást, meglepetést tettetve, Martialis így kommentálja: „Egy pillanattal ezelőtt még föld volt itt, Nem hiszed? Várd meg, amíg a víz leeresztésével a játékok véget érnek; ez nem telik sok időbe, majd ezt mondod: hiszen egy pillanattal ezelőtt itt még tenger hullámzott."
A naumachiák részvevői elítélt bűnözők voltak, akiket arra kényszerítettek, hogy egy miniatűr tenger felkavart vizén harcoljanak meg egymással. Bár általában két kisebb osztag küzdött egymás ellen, előfordult olyan is, hogy több ezer elítéltből álló egész hadseregek vették fel a harcot. Az ilyen bemutatókra kötelezett szerencsétlen bűnözőket (naumachiarikat) nem képezték ki, és a történészek szerint valójában ezek az események inkább voltak tömeges kivégzések, mint gladiátorversenyek.

Az első naumachiát Julius Caesar rendezte, aki a Campus Martiusban tavat ásatott, és azt vízzel töltette fel. Később a vizet nem csapolták le, és a malária forrásává vált, amíg Augustus le nem csapoltatta és be nem temettette. Ezután saját tavat ásatott a Tiber folyó mellett, és nagy erdőligetekkel vetette körül. Ez volt a „tengeri csaták" első állandó helyszíne. A hatalmas medence közel 600x400 méter területű volt, és 22 000 lépés hosszúságú vízvezeték kiépítésére volt szükség a vízellátás érdekében.
A naumachiák gyakran a történelem híres tengeri csatáit keltették életre, különösen a görög történelem csatáit, és számos bonyolult ötletet valósítottak meg. Talán a legfigyelemreméltóbb közülük egy erőddel felépített mesterséges sziget volt, amely Augustus naumachiájában kapott szerepet.
Bár a munusok szervezése igen drága volt, költségvetésük elhalványul a naumachiák, különösen azok ára mellett, amelyeket külön az e célra épített helyszíneken tartottak, mivel ehhez hatalmas mennyiségű vizet kellett megmozgatni. Megszervezésük a fiatal birodalom önbizalmát és kiapadhatatlan forrásait volt hivatva bizonyítani.

romaikor_kep



Augustus volt az első római császár (Kr. e. 27—Kr. u. 14). Uralkodása az „augustusi korszakként" ismert: békét, jólétet és kulturális sokszínűséget hozott. A Kr. e. 63ban Rómában született, eredetileg Gaius Octaviusnak hívott Augustus Julius Caesar unokaöccse volt.
Caesar Augustust az egyik legfontosabb római papi testületbe, a főpapi kollégiumba jutatta be, amikor Augustus tizenhat éves volt. Amikor Caesart Kr. e. 44-ben megölték, Octavius megtudta, hogy ő Caesar adoptált örököse, és nevét Gaius Julius Caesarra változtatta.
Caesar meggyilkolása és a Marcus Antoniusszal folytatott harc után Octavius találkozott Antoniusszal és Antonius szövetségesével, Marcus Aemilius Lepidus hadvezérrel, és megalakította a Második Triumvirátust Róma és a Róma fennhatósága alá tartozó területek irányítására. A Második Triumvirátus megalakítása azzal járt, hogy a triumvirátus ellenségeit, 500 szenátort és lovagot öltek meg.

Octavius és Antonius ezután üldözőbe vette Caesar gyilkosait, Marcus Junius Brutust és Gaius Cassius Longinust, akik mindketten öngyilkosságot követtek el Kr. e. 42ben. Két évvel később a római világot a triumvirek felosztották maguk között: Octavius kapta a nyugati provinciákat, Antonius a keletieket és Lepidus Észak-Afrikát. A Triumvirátus felbomlott, mivel Octavius kiszorította Lepidust a hatalomból, Antoniust pedig a pártusok elleni hadjárat foglalta el.
Amikor Antonius elvette feleségül Cleopatrát, az egyiptomi királynőt, és Caesariont (Caesartól született fiát) Cleopatra uralkodótársának ismerte el, Octavius Caesar egyetlen fiaként betöltött pozíciója fenyegetetté vált, és háború tört ki. Antonius és Cleopatra serege Kr. e. 31ben Actiumnál vereséget szenvedett egy tengeri csatában, és a pár a következő évben öngyilkosságot követett el. Cleopatra fiát, Caesariont meggyilkolták, és Octavius Kr. e. 29-ben a római világ egyedüli irányítójaként tért vissza Rómába.

A Római Szenátus adományozta Octaviusnak az Augustus címet („felszentelt” vagy „szentséges") sok más olyan címmel és jogkörrel együtt, amelyet a köztársaság idejében különböző tisztségviselők viseltek és gyakoroltak. Lepidus halála után a Pontifex Maximus is ő lett, és így az államvallás is ellenőrzése alatt állt.
Augustus támogatta a művészeteket, és baráti kapcsolatokat ápolt a költő Ovidiusszal, Horatiusszal és Vergiliusszal, valamint a történetíró Liviusszal. Teljesen tisztában volt a gladiátoresemények politikai és szimbolikus jelentőségével, és számos változtatást vezetett be, ahogy arról Suetonius beszámol:

Különleges szabályokat vezetett be annak megakadályozására, hogy a nézők önkényesen és vaktában foglaljanak helyet az ilyen bemutatókon; felháborodását az váltotta ki, hogy egyetlen néző sem ajánlotta fel helyét egy szenátornak, amikor az Puteoliban a zsúfolt színházba érkezett. Az ebből következő szenátori rendelet kimondta, hogy minden nyilvános előadáson, bárhol tartsák is, az első sor ülőhelyeit fenn kell tartani a szenátorok számára. Más szabályokat is hozott, például azt, hogy a katonáknak és a civileknek külön kell ülniük, házas polgároknak külön helyet kell biztosítani, külön helyet a kiskorú fiúknak tanáraikhoz közel, és azt, hogy tilos sötét köpenyben megjelenni, kivéve a hátsó sorokban. Eddig a férfiak és a nők mindig együtt ültek, ám Augustus a nőket a hátsó sorokba száműzte... az egyedüli kivételek a Veszta-szüzek voltak, akiknek külön helyet biztosítottak, szemben a praetor székével.

Augustus megtiltotta azokat a gladiátorversenyeket, amelyeken a legyőzött harcos nem kérhetett kegyelmet a tömegtől és a császártól (munera sine missione). A későbbi rossz császárok általában figyelmen kívül hagyták ezt a tiltást, és azt is, hogy nem szabad a győztes gladiátort arra kényszeríteni, hogy rögtön egy másik ellenféllel (akit suppositicusnak, helyettesnek hívtak) harcoljon meg. A több gladiátor részvételével folytatott csaták (a páros „mérkőzésekkel" ellentétben), amelyek a Gregatim néven voltak ismertek, szintén a rossz császárok nevével nőttek össze.
Augustust már életében is istenítették, és ő emelte a tengeri bemutatókat igazi rangjukra. Mintegy negyven évvel később Claudius császár úgy döntött, hogy elődje nyomába lép, és a Fucine tavon tengeri csatát szervezett a szicíliaiak és a rodosziak között, amelyben 19 000 elítélt vett részt. Miután az összes néző elfoglalta a helyét, egy ezüst triton emelkedett ki a tó vizéből, és megadta a jelet a csata megkezdésére.

A látványt és a rettenetes öldöklést a történetíró Tacitus meséli el nekünk:
A part, a lejtők és a dombtetők egy színházhoz hasonlóan teltek meg számolhatatlanul sok nézővel, akik a szomszédos városokból, még Rómából is azért jöttek, hogy lássák a bemutatót és kifejezzék tiszteletüket a császár iránt. Claudius egy katonaköpenyben elnökölt, Agrippina öltözéke arannyal volt díszítve... A Fucinetó és a Liris folyó közötti hegyi vezeték most készült el. A tengeri csatát azért szervezték meg magán a tavon, hogy a tömeg megtekinthesse ezt a csodát, ugyanúgy, amikor Augustus játékot rendezett a Tiberhez csatlakozó mestersége tavon, bár akkor a hajók és a harcosok száma kevesebb volt. Claudius csatahajói tizenkilencezer harcossal háborúztak, hajóhidakkal körülvéve, hogy meg ne szökhessenek. Középen azonban elég hely maradt az erőteljes evezésre, az ügyes kormányzásra, a rohamozásra, és mindarra, ami egy tengeri csatához kell. A hidakon a gárda és más egységek menetszázadai állomásoztak sáncok mögött, ahonnan hajítógéppel és parittyával tudtak lőni. A tó többi részét a tengerészet hajói foglalták el.

romaikor_kep



Bár kezdetben nagyon vonakodva kezdtek harcolni, hamar elkapta őket a hév, jól és bátran küzdöttek — olyan bátran, hogy az elítélteket az azonnali kivégzés alóli mentesüléssel jutalmazták. Ám Claudius túlbecsülte saját erejét, és Tacitus így folytatja a történetet:

A bemutató után megnyitották a vízi utat. Azonban a gondatlan építés nyilvánvalóvá vált. A vezeték nem süllyedt le a tó fenekére, még csak a mélység felét sem érte el. Ezért időt kellett hagyni a csatorna kimélyüléséhez. Újabb tömeg gyúlt össze, ők már a gladiátoroknak a pontonokon folytatott gyalogsági harcát akarták látni. Ám a tó lecsapoló nyílásánál lakomázók rémületére a kiáramló víz ereje mindent elsöpört a közelben — a robaj és a morajlás ínég jóval távolabb is rémületet okozott.

Claudius utódja, Néró az athéniak és a perzsák között tengeri csatát elevenítette fel új amfiteátrumának megnyitásakor időszámításunk szerint 57-ben; érdekes, hogy a csata után a vizet elvezették, majd gladiátor bemutatót tartottak a szárazföldön.
A naumachia által kínált látványt csak az a gyorsaság tudta felülmúlni, amellyel az arénát el tudták árasztani vízzel, majd a vizet el tudták onnan vezetni, a nézők csodálkozó szeme előtt alakítva át teljesen a színteret. Talán Néró mutatta fel e mérnöki rugalmasság legkifinomultabb példáját — vadászatot rendezett az arénában, majd elárasztatta vízzel naumachia céljából, délután a vizet elvezettette, hogy gladiátorküzdelmeket lehessen tartani, majd újból elárasztotta az arénát, hogy lakomát adjon a nézők számára egy hajó fedélzetén.

A víz alkalmazása sokáig népszerű maradt. Amikor a Colosseumot időszámításunk szerint 80ban ünnepélyesen megnyitották, Titus árasztatta el az arénát; az ott lévő összes állatnak meg kellett tanulnia úszni. Majd a korküraiak és a korinthosziak közötti tengeri csata következett. Más alkalommal Titus az athéniakat kényszerítette küzdelemre a szirakuzaiakkal, mindkettőben a peloponnészoszi háború csatáit rekonstruálták.

Titus utódja, Domitianus szintén szerette volna elérni Augustus sikereit, és — ahogy Suetonius írja — „parancsára egy tavat ástak a Tiberhez közel, ülőhelyekkel vették körbe, és csaknem mindenre kiterjedő tengeri csatákat rendeztek rajta, amelyeket még zuhogó esőben is végignéztünk". Néha az általa szervezett naumachiák sem sikerültek jól. Egy hirtelen jött vihar miatt a legtöbb részvevő elvesztette életét abban a naumachiában, amelyet Domitianus a Circusban tartott a germánok felett aratott egyik diadalt ünnepelve meg.

Naumachiákat nem tartottak olyan gyakran, mint inunusokat, és az időszámításunk szerinti I. század után már nem tesz róluk említést a klasszikus irodalom. Valószínű, hogy a nagy költségek miatt — óriási ember és anyagigény — tettek le róluk.
Bármilyen látványos is volt, a naumachia csak a gladiátorküzdelmek kibővítését jelentette. Az I. századi Róma plebejusai már nem elégedtek meg a vérükben haldokló gladiátorok jajkiáltásával: valami többre vágytak, ami a vérontást érdekesebbé teszi.

A megcsömörlött nézők körében egy másik harci forma is nagyon népszerűvé vált, egy olyan küzdelem, amelyben nem egy harcos áll ki egy másik ellen többé-kevésbé egyenlő feltételek mellett. Ezekben a csatákban a férfiember nem egy másik férfival került szembe, hanem vadállatokkal.



Forrás: Alen Baker A Gladiátor JLX kiadó 2001