logo

XXI Quintilis AD

A vandálok fővárosa

Karthágó elestével a római fennhatóság egész Afrika területén megszűnt. Geiserich afrikai vandál királysága Afrika egész nem római lakosságára s a római lakosságnak sem jelentéktelen csoportjaira támaszkodhatott. Katonai sikereit nemcsak a vandál fegyvereknek, hanem a nagybirtokosokkal szemben álló colonusok, kisbirtokos parasztok, idénymunkások és mezőgazdasági rabszolgák rokonszenvének is köszönhette. A vandálok oldalán álltak a katolikus kereszténység ellenfelei is: arianusok, donatisták, circumcelliók.
A vandál uralom tehát megvalósította azoknak a társadalmi csoportoknak az évszázados törekvését, amelyek a római uralommal szemben Afrika önállóságáért küzdöttek. Ezek pedig — mint láttuk — a falusi s a kisvárosi lakosság köréből kerültek ki. Karthágó, amely puszta létével a Földközi-tenger egész medencéjét egyesítő római birodalom fennállásának érdekeihez kapcsolódott, idegen test maradt a vandál birodalmon belül. Abban a történeti pillanatban, amikor a Földközi-tenger medencéjének gazdasági egysége a vandál királyság létrejöttével megszűnt, elvesztette eddigi létalapját.
A Birodalom összeomlásával megkezdődött egyik legfontosabb gazdasági központjának feltartóztathatatlan halódása, s ezt a folyamatot csak lassíthatta, de meg nem fordíthatta az a tény sem, hogy Karthágó az újonnan meg-alakult királyságnak is fővárosa lett.

Geiserich meglepően kis haderővel, kb. 15 000 harcosból álló se-reggel (amely még ostromgépekkel sem rendelkezett) néhány év alatt hódította meg az egész római Africát. Ilyen gyors katonai siker nem lett volna lehetséges, ha a Római Birodalom nincs már a teljes szétesés állapotában, és ha a provincia lakosságának tömegei nem lettek volna immár teljesen közömbösek a kiszipolyozó dominatus sorsával szemben.
A helyi lakosság jelentős részének gyors és viszonylag súrlódásmentes beilleszkedése az újonnan megalakult barbár államba további gyors terjeszkedés számára adott lehetőséget. Karthágóból kiindulva Geiserich előbb egész Észak-Afrikát meghódította (egészen Héraklész oszlopaiig), majd Szicília nagy részét, Szardínia és Korzika szigetét, s a Földközi-tenger több kisebb szigetcsoportját is birodalmához csatolta, 455-ben pedig megszállta és kirabolta Rómát (a vandálok akkori tevékenysége tette közmondásszerűvé a „vandalizmust”), és uralkodásának végén, 468-ban a Karthágói-öbölben megsemmisítette a bizánci birodalomnak ellene küldött óriási hadiflottáját is. A vandál királyság, úgy tűnt, végképp megszilárdult, és földrajzilag — sajátos módon — nagyjából az egykori Karthágó pun birodalmát állította helyre. Karthágó így ismét egy önálló és némi jóakarattal birodalomnak is nevezhető állam fővárosává lett.

A vandál királyság történetének további évtizedei megmutatták ennek a hódítás révén létrejött államalakulatnak a belső, szervi gyengeségét is. A birodalmukon belül gyenge kisebbséget alkotó vandálok támaszát a meghódított lakosságon belül a Róma-ellenes elemek alkották, zömmel a falusi lakosság és vallási tekintetben a nem katolikus csoportok (arianusok, donatisták, manicheusok stb.), akik a harcosan arianus vandálokat szövetségesüknek tekintették. Viszont természetes ellenfeleik voltak a nagyvárosok, elsősorban Karthágó lakói, a provincia területén nagy számban élt katolikusok s általában azok a rétegek (a hajótulajdonos-nagykereskedőktől a rhétorokig), akiknek léte a birodalom egységének fennállásához kapcsolódott.
Ha a vandálok uralmukat stabilizálni akarták, ezeket a hagyományaik alapján „római” elemeket vagy drasztikus módszerekkel kellett elnyomniuk, vagy pedig meg kellett nyerniük az új állam számára. Ennek ára pedig az is volt, hogy rendezett kapcsolatokat teremtsenek a bizánci birodalommal, saját államukon belül pedig a városi lakossággal s a katolikus egyházzal. Ennek a két tendenciának — a drasztikus elnyomásnak és a megbékélésnek — a harca vonult végig a vandál birodalom rövid egy évszázados történetén, és akadályozta meg egy hosszabb távra szólóan egységes kormányzati koncepció kialakítását.

A feladatot bonyolultabbá tette az is, hogy a csupán nemzetségi hagyományokkal rendelkező „barbár” vandálok kénytelenek voltak átvenni a Római Birodalom kései korának kialakult intézményeit, ehhez pedig igénybe kellett venni a lakosság írástudó és törvénytudó, az állami adminisztrációt intézni képes csoportjait is.
Szinte jelképes jelentőségű az, hogy Karthágó elfoglalása után Geiserich, nyilván propagandisztikus célokból is, nyilvánosan és ünnepélyesen elégette a római adólajstromokat — de néhány év múlva új adólisták készültek. A colonusok továbbra is a fél évezredes római Lex Manciana alapján teljesítették szolgáltatásaikat, s a számukra nyilván nem túlságosan lényeges különbség csak abban állt, hogy a római császárok földjeit a vandál királyok örökölték, és római nagybirtokos uraik helyébe a vandál arisztokrácia tagjai léptek.
A vandál királyok politikáját jellemző ellentmondó törekvések harca sajátos módon kedvezett a fővárosnak, Karthágónak. A város kiszakadt az addig egységes mediterrán piacból, viszont kárpótlást nyújtott számára a vandál királyok törekvése, hogy fővárosuk fényét és tekintélyét növeljék.

Karthágóban állították fel a vandál királyság központi pénzverdéjét, amely ezüst- és bronzpénzeket bocsátott ki. Ide szállította Geiserich a Róma kirablásakor szerzett rengeteg műkincset. A Rómában zsákmányolt szobrok az új vandál főváros utcáit és tereit ékesítették. Kereskedelmi szerepe sem enyészett el teljesen: a királyságon belüli tengeri kereskedelemnek (főként olajszállításnak) továbbra is a fő kikötője volt, s a vandál királyság, Bizánc és a nyugati germán államok közötti (mennyiségre természetesen nem túlságosan nagy) árucsere fő átrakási kikötője maradt.

A főváros lett továbbá központja az újonnan kialakult vandál nagybirtokos arisztokráciának is, amelynek tagjai földjeik jövedelmét a fővárosban költötték el, és roppant gyorsan átvették a nagyvárosi élet minden kényelmét és fényűzését. Kortársi leírások arra vallanak, hogy a vandál uralom alatt sem szűntek meg a circusi lóversenyek, továbbra is működtek a közfürdők, s időnként még színházi előadásokra is sor került. Folytatódott tehát a késő római időkre jellemző életmód.
A szellemi élet sem sorvadt el teljesen. A megbékélés politikájának legtudatosabb képviselője, Thrasamund király (496-523) fővárosa és udvara fényének növelésére korának afrikai latin költőit (jobbára csak afféle versfaragókat) maga köré gyűjtötte, s ezek megfelelő adományok fejében most már a vandál királyok dicsőségét zengték. Kialakult egy vallási tárgyú prózai irodalom is.
A Karthágóban élő katolikus és arianus püspökök azokban az években, amikor a katolikusok üldözése enyhült, nyílt hitvitákat folytathattak, s egymás tanításait írásban is cáfolni próbálták. Ha azonban valamely katolikus hitvitázó túlságosan messzire ment az érvelésben, száműzetés lehetett a sorsa, mint például Karthágó ekkor élt legnagyobb püspökének, Fuigentiusnak.

A vandál korszak végén a bizánci történetíró, Prokopiosz már ugyanúgy kárhoztathatta a fővárosban élő vandál nemesség fényűzését és elpuhultságát, mint egy évszázaddal korábban a vandálok pártján álló Salvianus a római arisztokráciáét.
Geiserich halála után a vandál birodalom terjeszkedése megakadt. A kormányzat, amely átvette a római dominatus politikai intézményeit, ezzel a régi társadalmi ellentéteket is örökölte. Nem sikerült tartós megbékélést teremtenie a nem római lakossággal sem; az állam vezetését a különböző vandál nemesi csoportoknak egymással s a királyi hatalommal vívott harcai bénították meg, s az alapító 477-ben bekövetkezett halála után a királyság tekintélye is gyorsan hanyatlott.

Már az V. század végén újra megkezdődtek délről és nyugatról a tevés-nomád mór és berber törzsek rabló hadjáratai, és hódításaik a már eddig is összeszűkült mezőgazdasági területből újabb meg újabb darabokat hasítottak le.

Az 508-ban megindított mór támadás során elpusztult a városok egész sora, köztük olyan jelentősek is, mint Thamugadi és Theveste. Egy évszázados uralom után a vandál királyság ugyanolyan tehetetlennek bizonyult saját területének megvédésére, mint a szétesőben levő Római Birodalom.

Ilyen körülmények között érte 533-ban a vandál királyságot Ius-tinianusnak, a bizánci birodalmat a hatalom új magaslataira emelő császárnak a támadása. Űrügyül a vandál királyi családon belüli viszályokat s a birodalomban élő katolikusok üldöztetését használta fel. Támadása, amelyet legtehetségesebb hadvezére, Belisarius (Belizár) vezetett, éppoly gyors sikert hozott, mint egy évszázada Geiseriché. Egy év után elesett Karthágó (534), s egy további évtized alatt egész Észak-Afrika s a vandál királyság többi birtoka a bizánci állam uralma alá került.


Forrás: Hahn István - Máté György: Karthágó (Corvina Kiadó 1972) ISBN 963 13 1609 2