logo

XXI Quintilis AD

Az arab hódítás

Iustinianus utódai alatt a nagy áldozatokkal meghódított területek sorra leszakadtak a Birodalom testéről. Előbb a langobardok hódításával elveszett Észak-Itália, majd a keleti határszélen a Szászánidák újperzsa birodalmával keveredett Bizánc hosszan tartó háborúkba.

A VII. század elején súlyos kudarcok és fényes sikerek váltogatták egymást. De ekkor a bizánci birodalom látókörében már megjelentek az arab hódítók.

Mohammed az arab törzsek között elért sikereinek csúcsán felszólította korának valamennyi uralkodóját, köztük a bizánci császárt is, Allahnak, az egyetlen istennek és az b legnagyobb prófétájának el-ismerésére.
A felszólítást a bizánci udvarban gúnykacaj fogadta. De a civilizált világ mezsgyéjén váratlanul felbukkant nomád arab törzsekkel szemben a fölény érzése ijesztő gyorsasággal omlott össze. Mohammed második utódjának, Omár kalifának az uralkodása idején (634-646) Bizánc számára elveszett Szíria és Mezopotámia.

Az arab seregek csapásai alatt összeomlott az a Szászánida birodalom, amellyel addig évszázados eredménytelen harcokat vívott Róma és Bizánc. Omár egyik alvezére, Amr ibn el-Ászí félig-meddig egyéni vállalkozás keretében, szinte fél kézzel hódította meg Egyiptomot, és indult további nyugati hódításokra. Vállalkozását nem Bizánc katonai ereje, hanem a kalifa túlzott óvatossága állította meg.
A század közepén az arab seregek már Karthágó közelében álltak, és további előrenyomulásuknak csupán a berber törzsek elkeseredett ellenállása állta útját. Az arab terjeszkedést azonban csak időlegesen lehetett feltartóztatni. Omár kalifa utóda, Oszmán alatt, a 660 körüli években (a pontos évszámot krónikáink nem közlik) az arab seregek az ókori Sufetula, arab nevén Szbeitla mellett döntő győzelmet arattak, s a Karthágótól keletre fekvő egész afrikai birtokállományt elfoglalták. Karthágó, Afrika utolsó megerősített városa még néhány évtizedig tartotta magát.

A legközelebbi arab támadás már eredményesnek bizonyult. 692-ben Haszán ibn Numán nehéz ostrom után elfoglalta a bizánci Afrika utolsó nagy központját. A helyőrség az exarkhész vezetésével csak a görög-római lakosság hajóra szállását és Szicília irányában, tengeri úton való menekülését tudta biztosítani.
Az utóharcok még jó néhány évig eltartottak. Egy bizánci ellentámadás rövid időre Karthágót is kiragadta az arabok kezéből. Amikor azonban 697-ben a berber törzsek utolsó nagy ellentámadását is szétzúzták, Afrika egész északi partvidéke nyitva állt az arab hódítók előtt. 704-ben az arab hadak elfoglalták Tingist, a klasszikus Afrika nyugati határvárosát, és szabad szemmel jól láthatták már Gibraltárt, azt a sziklát, amely a nagy arab hadvezér, Tarik nevét örökítette meg.

Afrika távoli nyugati területeinek, a Maghrebnek elfoglalása és pacifikálása a berber lakosság szívós ellenállása miatt még hosszan tartó harcokba került. De az antik Karthágó története a VII. század végével s a görög-római lakosság kitelepülésével véget ért. A vandál harcok óta többszörösen gazdát cserélt és sokszor elpusztított városban csak kevés számú, túlnyomóan szegény lakosság maradt.

Az Afrikában berendezkedő arab uralom új központokat alakított ki a Bizánctól átvett régi és vagy elnéptelenedett, vagy megbízhatatlan lakosságú városi központok helyett. Az Omajjáda kalifák észak-afrikai helytartóságának új fővárosa az újonnan alapított Qairuán lett.
A karthágói térség számára már Haszan ibn Numán, a város meghódítója új helytartói székhelyet választott ki: a Karthágótól csak néhány kilométer távolságra fekvő Tuniszt, a régi libüai-föníciai kisvárost. Az új katonai jellegű települést csatorna kötötte össze a tengerrel — s így átvehette a karthágói kikötő funkcióit is.

Tunisz árnyékában Karthágó kicsiny, szegény és jelentéktelen településként tengette életét. Önállóságát elvesztette, Tunisz elővárosává lett. Kikötői berendezéseit ellepte a homok, pompás épületeivel végzett a gondozatlanság, az idő múlása. A gazdátlanná vált, összeomló épületek építőanyagát az új helytartói székhely mecsetjeinek és palotáinak építésére használták fel.

A XI. században egy arab utazó, Al-Bakri, még csodálattal szemlélte a tiátar (az egykori amphitheatrum), a thermák, a márványpaloták romjaikban is hatalmas méreteit. Azután lassanként ezeknek köveit is széthordták. Amiként a lerombolt pun város köveiből épült a római colonia, úgy élt tovább a bizánci Karthágó az arab Tunisz épületeiben.
Az egymást követő ókori birodalmak fővárosának nevét és létének eszmei folytonosságát csak a katolikus egyház tartotta fenn: Karthágó már több mint egy évezrede nem áll többé, de „in partibus infidelium”, a hitetlenek által elfoglalt területekre szóló érvénnyel még napjainkban is adományozhatja a pápa Karthágó püspökének címét. Az egykor élő, harcoló, munkálkodó és tevékeny lakosságú város épületeit azonban belepte a homok.


Forrás: Hahn István - Máté György: Karthágó (Corvina Kiadó 1972) ISBN 963 13 1609 2