logo

XVIII Novembris AD

Római vámrendszer I.

Vámon ma az állami jövedelemnek azt a nemét értjük, amely a más országból behozott vagy oda kivitt áru után - a vámtarifa alapján - kivetett pénzösszegből a kincstárba befolyik. A római vám (portorium) annyiban különbözött a maitól, hogy magában foglalta az út - és hídvámot, valamint a kikötői illetéket is.

A vámot a rómaiak már régóta ismerték, alkalmazták és az államkincstár egyik legfontosabb bevételi forrása lett. De már a rómaiak előtti korban sem volt ismeretlen, a szervezett államhatalom sehol sem nélkülözhette.
A görög városállamok éppen úgy alkalmazták, mint a közel-keleti monarchiák vagy Egyiptom, s valamennyien állami jövedelmeik növelésére. Egyiptomban különösen a ptolemaiosi-házból származó uralkodók alatt (i. e. 323-30) olyan tökéletesre finomították a vámrendszert, hogy az a gazdasági politika fontos fegyvere lett. Ilyen gazdaságpolitikai jellege a római vámnak soha nem volt. A rómaiak, szinte terjeszkedésük kezdete óta, minden elfoglalt, bekebelezett területet bevontak vámszervezetükbe.

Minthogy a vámok, adók, illetékek beszedésére - akárcsak a görögöknek - hivatalnoki apparátusuk nem volt, a köztársaság árlejtés (versenytárgyalás) útján, a legelőnyösebb ajánlatot tevő vállalkozónak (publicanusnak) rendszerint ötesztendei időtartamra bérbe adta az államkincstárt, az aerariumot megillető jövedelmek behajtását. A vállalkozó publicanus köteles volt meghatározott átalányösszeget fizetni, s az ő gondja maradt, hogy ennél többet szedjen be a tartományok lakosaitól.

Minthogy az idők folyamán, a hódítások következtében mind nagyobb közigazgatási egységek, egész tartományok állami jövedelmeinek beszedését kellett bérbe adni, ez meghaladta egyetlen vállalkozó anyagi képességét. Ezért a publicanusok társaságokat alapítottak, hogy elegendő pénzt adhassanak össze és egy-egy tartomány valamennyi állami jövedelmének behajtását kibérelhessék.
A publicanusok egész hivatalnoki kart képeztek ki (rendszerint felszabadított rabszolgákból vagy éppen rabszolgákból), és ezek a „vámosok”-nak nevezett alkalmazottak kötelességüknek tartották, hogy kíméletet nem ismerve, minél több pénzt szedjenek be a publicanus-társaság részére. Érthető, hogy emiatt a tartományi lakosság gyakran zúgolódott, de a távoli provinciákban élő emberek dühe rendszerint már lelohadt, haragjuk elszállt, mire panaszuk Rómába érkezett.

Itália északi határán, a kikötőkben is szedtek vámot, amit a Város lakossága nehezményezett, mert megdrágította a behozott árukat. I. e. 60-ban Quintus Caecilius Metellus Nepos praetor törvényt alkotott, amely megszüntette az itáliai vámokat. Ezzel volt főparancsnoka, Gnaeus Pompeius Magnus népszerűségét akarta növelni.
A népnek tetszett az intézkedés, de a vámbérletekben érdekelt tőkések rosszallották, mivel jól jövedelmező bevételi forrástól ütötte el őket. A kincstárnak különösebben nem hiányzott ez a jövedelem, mert Pompeius közel-keleti hódításaiból származó kincsek és az új tartományok adói, vámjai kárpótolták érte.

A rómaiak nem sokáig örülhettek az itáliai vámok megszüntetésének, mert másfél évtized sem telt le, és Gaius Iulius Caesar elrendelte a külföldről Itáliába behozott áruk elvámolását. Ezzel egyrészt az egyre fokozódó fényűzést kívánta visszaszorítani, másrészt nem akarta, hogy sok pénz, arany és ezüst áramoljék ki Itáliából haszontalan luxuscikkekért.
Caesar meggyilkolása után a zűrzavaros helyzetben a hatalmat birtokló triumviratus (Octavianus, Antonius és Lepidus) még emelte is ezeket a vámokat, mert sok pénzre, nagyon sok pénzre volt szükségük.

A császárság első évtizedeiben a vámbérlet rendszere ugyan megmaradt, de a vállalkozók számára már nem volt olyan kívánatos, mint régen. A császári tisztviselők egyre inkább körmére néztek a publicanusoknak és embereiknek, így nemigen szedhettek be több pénzt, mint amennyit a vámtarifa, az adókulcs megszabott.
Lényegesen megváltoztatta a helyzetet az az intézkedés, amelynek értelmében egyes tartományok mindennemű adóját, vámját, illetékét a kincstárnak közvetlenül kellett beszolgáltatni. Ott, ahol még megmaradt az adóbérlet régi rendszere, császári tisztviselők ellenőrizték az adóbérlők tevékenységét, noha ez mit sem változtatott a publicanusok és alkalmazottaik kíméletlen magatartásán.

Néhány tartományban nem a bérlő társaság felszabadított rabszolgái végezték a vámszedést, hanem a provincia lakosságából választották ki alkalmazottaikat. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Iudaeában zsidó „vámosok” tevékenykedtek. A tartománybeliek megvetették, meggyűlölték őket, mert az ellenséges rómaiak szolgálatában álltak, részükre hajtották be az esedékes adókat, vámokat, illetékeket. A fiatal Nero császár az egész birodalomban meg akarta szüntetni a vámszedést, s ezt az intézkedését „az emberi nem gyönyörűséges ajándékaként” akarta a birodalom népeinek nyújtani (legalább is így fogalmazta meg javaslatát).

Ez idő tájt még hatottak reá nevelője, majd tanácsadója, L. Annaeus Seneca sztoikus eszméi, az emberséges magatartásról szóló tanításai. Kétségtelen, hogy az egész birodalom lakossága fellélegzett volna, ha a vámokat eltörlik.
Minthogy Nero senkivel nem tárgyalta meg és titokban dolgozta ki javaslatát, a megrökönyödött senatorok meggyőzték az ifjú és tapasztalatlan uralkodót, hogy az állam nem nélkülözheti egyik legfontosabb bevételi forrását, a vámokat. Nero kénytelen-kelletlen beadta a derekát. Hogy azonban terve, amely most már egész Rómában ismertté vált, ne enyésszen el teljesen, elrendelte, hogy ezentúl minden, a lakosságot érintő és eddig nyilvánosságra nem hozott adónemet közhírré kell tenni.

A vámtarifákat tehát minden vámházban ki kellett függeszteni, minden utas láthatta és tudhatta, miért és mennyit kell fizetnie. Nero elrendelte még, hogy a visszaéléseket elkövető publicanusok ellen akár Rómában, akár a tartományokban az illetékes tisztségviselő soron kívül eljárást indítson.
Megtiltotta, hogy a vámosok a megállapított vámon kívül egyéb összeget is felszámítsanak. Ugyanis elterjedt az a jogalap nélküli gyakorlat, hogy a vámosok az utasoktól és kereskedőktől a vámon felül külön illetékeket követeltek és az ügykezelés, az áruk megvizsgálása, idegen pénznemek átváltása címén mintegy két százalékot hajtottak be.

Nero vámmentességben részesítette a katonákat, amennyiben nem visznek magukkal árukat kereskedelmi céllal. Ezt a rendelkezését Domitianus császár i. sz. 87-ben a kiszolgált és leszerelt katonákra, a veteranusokra és velük utazó családtagjaikra is kiterjesztette. A vámok addigi rendszerét azonban fenn kellett tartani, a császár nem mondhatott le az egyik legnagyobb állami jövedelemről.
Noha a római birodalom hatalmas gazdasági egységnek számított, mégis több vámterületre osztották fel. A belső vámhatárok többnyire egybeestek a bekebelezett tartomány egykori határaival. A határ menti állomásokon kívül voltak vámosok a fontosabb útkereszteződéseknél, a hidaknál, átkelőhelyeknél is, hogy az utasoktól kövezet- és hídvámot szedjenek. (A belső vámhatárok nem választották el egy-mástól a provinciákat, a vámok kizárólag pénzügyi jellegűek voltak.)

Ezek a belső vámterületek hol nagyok, hol egészen kicsinyek voltak. Önálló vámterületnek számított Sicilia, Róma első tartománya, Hispania (az egész Ibériai-félsziget), de Gallia három, közigazgatásilag külön provinciája és Észak-Afrika ugyancsak három tartománya is. Önálló vámterület volt Britannia, azután Asia provincia és a pénzügyileg mindig kitűnően megszervezett Egyiptom.
A birodalom legnagyobb vámterületének az Illyricum számított, amely többek közt Pannoniát is magában foglalta. Központi vámigazgatósága Poetovióban (Pettau, Ptuj) székelt, innen ellenőrizték, irányították a birodalom Duna menti tartományait, a mai Észak-Olaszországot, Dél-Ausztriát és Jugoszláviát is egybe foglaló vámterületet.
A mai Magyarországon, a dunántúli részen, a határon és a Duna átkelőhelyein voltak vámállomások, így Brigetióban (Öszőny), Aquincumban, Intercisában (Dunaújváros), Altinumban (Mohács) és a borostyánkő út mentén, Savariában (Szombathely) is.

Az i. sz. I. század végén, a II. század elején a publicanus társaságok működése szinte teljesen megszűnt. Nemcsak azért, mert a tartományok lakossága meggyűlölte a publicanusokat és túlbuzgó alkalmazottaikat, hanem azért is, mert a császári kormányzat nem szívesen látta, ha Rómában nagy, tőkeerős kereskedelmi társaságok uralkodnak a pénzpiacon és esetleg keresztezik a birodalmi politikai elgondolásokat.
A császár felügyelete alá tartozó tartományok vámbevételeinek beszedését egyes személyek, conductorok bérelték, akik megfelelő anyagi bázissal és képzett személyzettel is rendelkeztek. (A későbbiek során a conductorok tevékenységi köre kiszélesedett.)

Az utas számára mindegy volt, akárhogyan nevezték a vámost, publicanusnak vagy conductornak, a vámot meg kellett fizetnie. Vámmentességet pedig alig élvezett valaki, még a tartományába utazó helytartónak is kellett vámot fizetnie. A császár természetesen nem fizetett és a császári vagyontárgyak is vámmentesek voltak. A császárok egyes személyeknek kiemelkedő szolgálatukért csak nagy ritkán adományoztak vámmentességet.

Az utas egy napon belül több alkalommal is találkozott vámosokkal, akik nemcsak a vámot szedték be, hanem a birodalom határain azt is ellenőrizték, hogy az utasember vagy az utazó kereskedő nem visz-e magával nagy tételben fegyvert, nyers- vagy feldolgozott vasat (hiszen ebből fegyvert lehet kovácsolni), bort, olajat, gabonát, sőt és - aranyat! Mindezek kivitelét megtiltották.

A birodalom határain, különösen a közel-keleti határokon, gondosan megvizsgálták az utasok poggyászát, málháit, mert egyes árucikkekre, mint a Keletről behozott fűszerekre, illatszerekre, ópiumtermékekre vagy ezek alapanyagára, továbbá prémekre, gyapotból szőtt kelmékre, selyemfonalra vagy selyemszövetre, más szövetekre, rabszolgákra, amphitheatrumi vadállatokra nagy vámot vetettek ki, mégpedig értékük huszonöt százalékát, hogy e fényűzésre szolgáló áruk behozatalát csökkentsék. Nagyon sok pénz, sok arany áramlott ki a birodalomból, hogy a kereskedelem a luxusigényeket kielégíthesse.
Az idősebb Gaius Plinius Secundus, a természettudós szerint évente mintegy százmillió sestertiust vittek át a közel-keleti határokon, s ennek az összegnek a fele Indiába, Kínába és Arábiába (gyöngyökért) vándorolt. „Ennyibe kerültek az élvezeteink és az asszonyok!” -- sóhajtott fel az idős tudós.

A római birodalom belső határain fizetendő vám általában az áru értékének két és fél százaléka volt, és csak a IV. században a teljesen leromlott gazdasági helyzet miatt kellett tizenkét százalékban megállapítani.
A vámállomásokon dolgozó alkalmazottak, valamint az összegyűjtött pénz biztonságára vigyázni kellett. A köztársaság korában felfegyverzett, izmos rabszolgákat helyeztek el a vámház közvetlen közelében, a császárkorban pedig ugyancsak a közelben vagy kis távolságra katonai alakulat táborozott, amelynek parancsnoka időnként meglátogatta a vámosokat, hogy ellenőrizze őket. Erre szükség is volt, mert akadtak buzgó, sőt túlbuzgó vámosok, akik nem riadtak vissza a túlkapásoktól, s persze az utasok sem átallottak csempészni.

Egyszer egy római hölgy négyszáz darab igazgyöngyöt akart a határon - természetesen a vám megfizetése nélkül - átvinni, és az értékes csomagot a keblébe rejtette. A vámos valahogy megtudta, hogy gyöngyöket akar átcsempészni, de nem tehetett semmit, mert asszonyt tilos volt testi motozás alá vetni. Ezt persze a nő is jól tudta, és biztatta a vámost, hogy vizsgálja csak meg nyugodtan őt. A vámos azonban tisztában volt azzal, hogy ez a tevékenysége kifogásolható, ezért eltekintett a motozástól. A hölgy tehát továbbmehetett, de amikor távolabbra került, a vámos utolérte, megállította és követelte, hogy adja át a gyöngyöket. Most már nem lévén a vámház területén, megkísérelhette ezt a módszert.

Amikor az utas - akár kereskedő, akár tisztviselő, esetleg turista - elérkezett a vámállomáshoz, köteles volt vámnyilatkozatot készíteni, azon feltüntetni a magával vitt árukat, értéküket, illetve vételárukat. (A kocsit húzó vagy a málhákat hordozó állatok és a legszűkebb értelemben vett személyes használatra szolgáló tárgyak nem voltak vámkötelesek.)
A vámnyilatkozat alapján a vámos átkutathatta az utas poggyászát, málháit, a férfiakat meg is motozhatta, sőt az írásokba, levelekbe is betekinthetett, nincs-e bennük elrejtve valamilyen vámköteles áru. Tévesen kiállított vámnyilatkozat esetében az utasnak a vám kétszeresét kellett megfizetnie, ha valamit kihagyott belőle, azt a vámos elkobozhatta. Tőle azután az utas magasabb áron visszavásárolhatta, amin a vámosok igen jól kerestek. (A vámelőírások, jogszabályok nem ismerése nem szolgálhatott mentségül.)

Amennyiben az utasembernek nem volt annyi pénze, hogy a vámilletéket kiegyenlíthesse, a vámosok az árut letétbe helyezték és zálogként kezelték. Ha valaki rabszolgáját (mert a rabszolgák is vámköteles árunak számítottak) furfangosan szabad embernek, esetleg római polgárnak mondta, hogy vámot ne kelljen érte fizetnie, és a rabszolga a vámosnak elárulta a valódi helyzetet, a vámosnak jogában állott őt helyben felszabadítani, és tulajdonosa nem kaphatta vissza.
Ha viszont valamely áruért a vámos több taksát számított a kelleténél, a különbözetet vissza lehetett téríttetni vele. (Az utas természetesen nyugtát kapott a kifizetett illetékről.) Akadtak persze utazók, akik óvakodva kerülték ki a vámházakat, és úttalan utakon, csapásokon, gázlókon át gyalogolva lépték át a vámhatárt. Ha ilyen csempészt elfogtak, áruját elkobozták, sőt a kései császárkorban halállal is büntették.

A vámállomás több helyiségből álló épület volt (Savariában padlófűtéssel ellátva), s ebben lakott a több emberből álló vámszemélyzet. Az irodahelyiségben függesztették ki jól látható helyen a vámilleték-jegyzéket, hogy az utas könnyebben készíthesse el a vámnyilatkozatot.

Mulatságos történetet jegyeztek fel a tyanai Apollonios vámkalandjáról. Ez a csodákat is művelő vándor filozófus fiatal korában elhatározta, hogy elvándorol Babylonba és a távoli Indiába is, hogy az ottani bölcselők tanait megismerhesse. Utazása során a római birodalom határán fekvő Zeugma városának vámállomásához érkezett, hogy onnan Mezopotámiába utazzék. A vámos bevezette a vámépületbe, megmutatta neki a vámilleték-jegyzéket, és feltette a kérdést:
mit visz magával? Apollonios öntudatosan így felelt: „A Mértékletességet, Igazságot, Erényt, önmegtartóztatást, Bátorságot és Béketűrést.”

Ezeket a görög nyelvben nőnemű szavakat a vámos félreértette, s azt hitte, hogy rabnők. Ezért csak a „maga hasznát tartva szem előtt”, felszólította Apolloniost, készítsen vámnyilatkozatot, és tüntesse fel azon valamennyi rabszolgáját. A filozófus erre sejtelmesen mosolyogva így válaszolt: „Ez nem megy. Ezek nem rabszolgáim, hanem úrnőim.” (Philostrat. Apoll. I. 20.)

Nem minden utas volt azonban olyan szellemes és béketűrő, mint a tyanai Apollonios, és bizony sokan morogtak, zsörtölődtek a vámosok okozta kényelmetlenségek miatt.


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979