XXVI Aprilis MMXVII AD

Római pénzváltók és bankárok

A római pénzemberek nagy része (közöttük T. Pomponius Atticus is) a saját pénzét adta kölcsön, és azzal igen tevékeny részt vett a birodalom gazdasági életében. Gyakran ezek a pénzemberek látszatra bankárként működtek, holott nem voltak azok. Bankárnak csak az az üzletember nevezhető, aki nem pusztán saját, hanem főként idegen pénzt üzletszerűen, kamat ellenében kölcsön ad.
A bankár sajátos üzleti tevékenysége tehát akkor kezdődik, amikor idegen pénzzel dolgozik. Ehhez pedig úgy jut, hogy üzletfelei készpénztőkéjüket megőrzésre rábízzák, és 5 ezért kamatot térít. Az igénybe vett tőkéért fizetett alacsonyabb kamat és a kölcsönadott tőke után szedett magasabb kamat közötti különbözet a bankár haszna. Azáltal, hogy a bankár magánszemélyek, esetleg terméketlenül heverő pénzét összegyűjti, és azt olyan személynek, aki a tőkét a termelésben vagy a gazdasági élet más területén gyümölcsözően felhasználja, kölcsön adja, fontos gazdasági tevékenységet fejt ki. Aemilius Papinianus, a nagy római jogtudós ezt röviden így fogalmazta meg: „a bankárok tevékenysége hasznos”

Rómában a bankárok aránylag korán, már az i. e. IV. században feltűntek. Noha a római gazdasági élet ez idő tájt még gyermekcipőben járt, a Dél-Itáliából Rómába szivárgó számos görög bankár (trapezita) felismerte azokat a lehetőségeket, amelyeket a Város fejlődő gazdasági élete számukra nyújthat. Ebben az időben Rómában a kereskedelmi forgalom számára alkalmas pénznem még nem létezett, ezért a görög bankárok idegen, külföldi vereteket hoztak magukkal, es azokkal dolgoztak.
A római kereskedőknek szükségük volt az idegen érmékre, hogy a távoli piacokon készpénzért vásárolják meg azokat az árucikkeket, amelyeket csereüzlet alapján nem lehetett megszerezni. A kereskedők üzleti útjukról visszatérve gyakran idegen pénzzel tértek haza, azokat a bankárok a kívánt pénznemre cserélték át. Így alakult ki a bankárok egyik igen lényeges tevékenységi területe, a pénzváltás, amelyet csakhamar a bankár szakképzett alkalmazottai (nummularius) végeztek el.

Később a pénzváltók önállósították magukat, külön pénzváltóüzleteket nyitottak. A fejlődő üzleti forgalom következtében a római pénzpiacon számos külföldi pénznem jelent meg, és ezért szükség volt olyan szakemberekre, akik a különféle veretek között megbízható módon kiismerték magukat. A pénzváltók eme tevékenységükért, a pénzek átváltásáért jutalékot kaptak.
Amikor az i. e. III. században már a római veretek is forgalomba kerültek, a pénzváltók tevékenységére még nagyobb szükség volt. A pénzzel való állandó foglalkozás következtében a nummulariusok pénzt is kölcsönöztek, s pénzt elfogadtak megőrzésre is, tehát most már ők is bankári tevékenységet folytattak. Ekként alakult ki az ókori Rómában a banküzlet.

A pénzváltó asztala (mensa) mögött foglalt helyet, előtte mérleg és kőlap, amelyen a beváltásra átadott érmét megvizsgálták, megpengették, hogy hangja, csengése után megállapítsák valódi vagy hamis-e, utána pedig megmérték a súlyát. Sőt a lelkiismeretes pénzváltó - hiszen ő sem akart hamis pénzt elfogadni - megszemlélte, megtapogatta, megszagolta az eléje tett érmét, és csak ha teljesen kifogástalannak találta, akkor váltotta át a kívánt pénznemre. (Ez a túlzottan nagy szakismeret még nem kívánatos tévutakra is elvezethette az ügyeskedő ókori pénzváltókat.
A Fekete-tenger partján levő Sinope városban egy görög pénzváltó es fia már annyira kiismerték magukat az üzlet minden fortélyában, hogy ők maguk is előállítottak pénzérméket. Ezért egy napon az apát hamis pénz verése miatt letartóztatták, fiának Diogenesnek azonban sikerült egérutat nyernie, és idejében Athénba menekülnie, ahol most már bölcselettel kezdett foglalkozni. Bár művei nem maradtak ránk, neve mégis jól ismert, ő a legjelentősebb képviselője a cinikus filozófiai iskolának.)

A pénzváltáson kívül azonban volt a bankoknak sokkál lényegesebb tevékenysége is, ami abból állott, hogy letét gyanánt, gyümölcsöztetésre pénzt fogadtak el. Két fajta letétet ismertek, az egyik a „zárt” letét (depositum regulare), a másik a „nyitott” letét (depositum irregulare).
Az előbbi esetben a bankár köteles volt a reá bízott letétet érintetlenül, azonos címletekben, vagy darabokban, ahogy átvette, megbízójának felszólításra visszaadni. E tevékenységéért a bankár őrzési jutalékot kapott, mivel a letétet nem használhatta fel. A másik fajta letétet a bankár szabadon, üzleti céljaira felhasználhatta, és azt csak a megállapodás szerinti időpontban kellett megbízójának visszaszolgáltatnia. A bankár a nyitott letétként átvett összeget ügyfele hallgatólagos beleegyezésével gyümölcsöztethette, és ezért a bankár kamatot térített neki.

Az ókorban a bankok őseinek tulajdonképpeni tevékenysége a letéti üzletből fejlődött ki. A magánosok a kezükben levő értékes ingóságaikat, nemesfém kincseiket, pénzüket otthon nem tudták eléggé nagy biztonságban megőrizni, és ezért ezeket templomokban, szentélyekben vagy királyi kincstárakban helyezték el. Az istenség, a király tisztelete, ezenfelül még a szent helyek, kincstárak őrszemélyzete kellő biztonságot nyújtottak a magánosok számára. A papok, a kincstárosok a kölcsönért hozzájuk forduló magánszemélyeknek a reájuk bízott értékeket kikölcsönözték. A templomi bankok az ókorban igen sokáig működtek.
Midőn L. Sulla i. e. 88-ban Mithridates ellen hadba vonult, üres hadikincstárát a görög szentélyekben őrzött nemesfém kincsekkel töltötte meg, majd azokat beolvasztotta, és pénzt veretett belőlük. (Később az értékeket visszaadta.) Ugyanígy cselekedtek a triumvirek is, hogy a Caesar meggyilkolása után kiürült kincstár helyett fizetni tudják katonáikat. Azt azonban, hogy akár a triumvirek, akár Sulla kamatot fizetett volna az igénybe vett értékekért, mint azt a templomi bankok pénzkezeléssel foglalkozó papjai a magánosoktól megkövetelték, fölötte valószínűtlen.

Az ókorban a kamatszedés jogosultságát különféle erkölcsi vagy bölcseleti elvek szerint ítélték meg. (Az ősi Babiloniában a törvény évi 20%-ban rögzítette az adóskamatot.)
Az ószövetségi szentírás szerint erkölcstelen, ha zsidó a hitsorsosától kamatot követel. Aristotelés a kamatszedés jogtalanságát a pénz terméketlen természetére vezette vissza; minthogy a pénz terméketlen jószág, és nem termelhet újra pénzt, a kamat szedése is természetellenes. A rómaiak ősi hagyománya szerint patrícius patríciustól, majd pedig nobilis nobilistól nem kérhetett kamatot, de nem számított ildomtalannak a megszorult plebeiust, a kisparasztot kiuzsorázni.

A rómaiak az évi 12%-os, azaz a havi egy százalékos kamatot (fenus unciarium) tartották jogosnak, és ezt a kamatlábat a Tizenkét-táblás Törvényben is rögzítették. Minthogy a római pénzpiacon a köztársaság korában a pénzhiány szinte állandó volt, a kamatlábat nehezen lehetett maximálni, a gazdasági helyzet legcsekélyebb megrázkódtatására a pénzpiac érzékenyen válaszolt.
I. e. 62-ben a kamatláb általában12 % körül mozgott, de megbízható adós (bonum nomen) már 6%-ért is kapott kölcsönt, i. e. 54-ben pedig, midőn a magistratusi választásokra nagy vesztegetési összegeket vettek fel a jelöltek a bankokban, a kamatláb 4%-ról a kétszeresére, 8%-ra szökött. Amennyiben nagyobb pénzösszegek érkeztek a Városba, a kamatláb csökkent. Az évi kamatláb tehát Rómában általában évi 6 és 12% között mozgott, a tartományokban persze lényegesen magasabb volt.

A bankárok - mint eddig elmondtuk - pénzváltással, letéti üzlettel és kölcsönök nyújtásával foglalkoztak. De kialakultak még más fontos bankári tevékenységek is. Az ügyfél rendelkezésére a bankár a gondjaira bízott letétből átutalt, jóváírt bizonyos megjelölt összeget valamely harmadik személynek (de mensa solvere).
Ez a tevékenység abban az időben, amikor az utazás nem volt éppen biztonságos, a szükséges pénzösszeg szállítása nagy terhet jelentett (már súlyánál fogva is). Ezt a bankári műveletet tovább fejlesztették olyan esetekben, midőn az ügyfél távoli városokba akart utazni, és pénzt nem kívánt magával vinni.

Minden nevesebb bankárnak volt olyan bankárismerőse a birodalom nagyobb városaiban, akik egymásnak kölcsönösen hitelt nyújtottak. A római bankár tehát ügyfelének írásos kifizetési megbízást adott át, amely a másik városban működő bankárnak szólt es neki teljesítenie kellett a kifizetési megbízást (pecuniam relegare ab argentario; ma hitellevélnek nevezik).
Az ügyfél tehát bankja levelével jelentkezett a bankárnál, és igazolta magát (például pecsétgyűrűje lenyomatával), hogy a pénzt megkaphassa. A városok közötti forgalomban ez a fizetési módozat igen jól bevált. Így jött létre a készpénz nélküli fizetési forgalom, amely a készpénzhiánnyal küzdő köztársaságkori római pénzgazdaságnak jelentős segítséget nyújtott.

A császárkorban a készpénzhiány csökkent, viszont a gazdasági élet jelentősen megnőtt, és ezért az átutalási, hitellevél-forgalomnak a szerepe korántsem volt jelentéktelen. Már az előzőkben rámutattunk arra, hogy a római gazdasági életben nagy szerepet játszott az auctio, amelynek lebonyolítását rendszerint a bankári tevékenységgel kötötték össze (ez volt az argentarius coactor munkája).
A mozgékony, sokoldalú római üzletember azonnal felismerte azokat a lehetőségeket, amelyekkel a közönséget kiszolgálhatja, és ezért- ha kellett - elfordult a hagyományos bankári üzlettől. Kapcsolatai megerősödtek, üzletköre kiszélesedett, s újabb ügyfeleket szerezhetett. Még olyan esetekben is ügyfele rendelkezésére állott, amikor tevékenysége már a jó erkölcs, sőt a törvény határát is súrolta (az ízlésről nem is szólva).

A római bankárok magukra vállalták a köztársasági korban károsan elharapózó választási veszteségek technikai lebonyolítását is. Az előkelő ügyfél, a magistratúrát megpályázó nobilis nem akart a vesztegetés piszkos munkájával foglalkozni, mivel az veszéllyel is járt. A választási visszaélést (ambitus) számos törvény tiltotta és büntetéssel sújtotta.
A választási vesztegetés lebonyolítását a köztársaság utolsó évtizedeiben már egészen pontosan megszervezték. Bizonyos személyek elvállalták, hogy előre meghatározott összeg ellenében a szükséges szavazatokat biztosítják.

A vesztegetést a divisorok bonyolították le. Minden divisor egy választókerület (tribus) megfelelő számú szavazatát „szállította” a választás napján. A megtörtént választás után a divisor kifizette a szegény sorban élő választóknak a megállapodás szerinti választási pénzt. Tehát a divisor mind a jelölt, mind a szavazó polgár számára egyfajta bizalmi személy volt.
A vesztegetésekre szánt összegek olykor óriásiak voltak, i. e. 54-ben tízmillió sestertiusra rúgtak. Nos, ilyen divisori munkát római bankárok is elvállaltak. Suetonius szerint Gaius Octavius, a későbbi Augustus apja is foglalkozott ilyen kétes tisztaságú ügyletekkel, amin a történetíró nem győz eleget csodálkozni...
Hogy efféle tevékenységért a bankárok milyen jutalékot kaptak megbízóiktól nem tudjuk, de valószínű az, hogy jól megfizettették magukat, ami annál is valószínűbb, mert i. e. 55-ben az ilyen cselekmények elkövetőit üldöző törvény lépett hatályba (lex Licinia de sodaliciis).



Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969