XXVI Aprilis MMXVII AD

Az ókori infláció

A rendelet árai maximális árak, vagyis ezeknél magasabb árakat senki sem szabhat és szedhet a birodalomban. A rendelet úgy kívánja, hogy ahol bőség van, és minden olcsó, maradjanak az olcsó árak, másutt azonban még ínség esetén sem szabad a rendeletben megszabott legmagasabb árakat átlépni. Még a távolra szállítás sem lehet ok áremelésre. Így első pillantásra valóban ármaximálásnak látszik a rendelet, de ha mélyebben belenézünk, kiderül, hogy több is, kevesebb is, vagy helyesebben: más, mint egyszerű maximális tarifa.

Annyi mindenesetre első szempillantásra megállapítható, hogy kibocsátásának oka a pénzromlás, tehát a későbbi korokban is oly jól ismert infláció. A római pénz, a denarius, ebben az időben már nem ezüst, hanem réz. Viszont arany- és ezüstpénz ekkor már nincs forgalomban; arany- és ezüstpénzt csak súly szerint adnak és fogadnak el, az egyetlen forgalmi pénz a denarius.
Valamikor a denarius tiszta ezüst volt; Nero óta (54-68) 5-10 százalék vörösrézzel keverték; Hadrianus óta (117-138) 20 százalék, Marcus Aurelius óta (161-180) 30 százalék, Septimius Severus óta pedig (193-211) 50-60 százalék vörösréz került bele. A devalváció oly rohamosan haladt, hogy Diocletianus korában, tehát a rendelet kiadása idején, már mindössze 5 százalék volt a denarius ezüsttartalma.

Mennyit érhetett ez a denarius mai pénzben? Nagyon nehéz erre és általában az ilyen kérdésre felelni, mert a pénz értékét csak a korok szerinti vásárlóerő alapján lehet meghatározni, a vásárlóerő pedig meglehetősen tág és rugalmas fogalom. A rendelet magyarázói egyszerű számítással megállapítják a denarius névértékét, és nem bocsátkoznak következtetésekbe vásárlóerejére vonatkozólag.
Azonban ez a névérték is tájékoztat némiképpen. A denarius névértékét pedig magából a rendeletből is meg tudjuk állapítani: az egyik (elateai) töredék szerint 1 római font, vagyis 327,45 gramm finom arany értéke 50 000 denarius; eszerint 1 denarius értéke 1804-ben 2,137 aranyfillér. Mi átszámításainkban ezt a 2,14 aranyfilléres kulcsot fogjuk használni.

romaikor_kep


Denarius



Ezt a mérhetetlen pénzromlást akarta megállítani a rendelet; valamennyire talán szerette volna fel is tornászni a denarius értékét, amely az ezüst denarius idején, tehát mondjuk 300 évvel Diocletianus előtt, még 1 forintnak felelt meg. Hogy ez volt a főcél, azt elárulja az a tény, hogy a rendelet a közszükségleti cikkeken felül a fényűzési cikkeket is felsorolja. Tehát már itt kiderül, hogy a rendelet nem egyszerű maximálás volt, hanem ennél is messzebb tekintő pénzügy-politikai rendszabály.

Ilyen maximálás addig még nem volt Rómában, holott az elsőrendű élelmiszerek (gabona, bor, hús, olaj) árának maximálása már többször előfordult a császárság alatt (Tiberius, Commodus, Alexander Severus). Aurelianus császár mondta: „Nincs gyönyörűbb látvány, mint a római nép, ha jóllakott.” A jóllakott nép nem fickándozott, nem berzenkedett, nem gondolkozott, így aztán lehetett kormányozni.

De nemcsak a népet kellett tömni, hanem a katonákat is; sőt a császárság negyedik századában már fontosabb volt a jóllakott katona, mint a jóllakott proletár. Négy császár volt azóta, hogy Diocletianus - igen bölcsen - végrehajtotta az óriási birodalom decentralizációját; tehát négy császári székváros is volt: Mediolanum, (Milánó), Treviri (Trier), Sirmium (Mitrovica) és a kisázsiai Nikomedeia (Izmid), a birodalom négy bástyája, mind a négy közel a határokhoz, a folyton nyugtalankodó barbárokhoz. Minden a katonák kezében volt; hűségüktől függött a császár és a birodalom sorsa.

Mint a rendelet bevezetésében olvastuk, ezek a katonák könnyű zsákmányai és áldozatai voltak az árdrágítóknak; egyre panaszkodtak, hogy a zsoldjuk s minden egyéb pénzük alig elegendő már valamire. Itt adódott tehát a rendelet második célja: megvédeni a katonákat az árdrágítóktól, olyan rendszabályt hozni, hogy vehessenek is valamit a zsoldjukon s egyéb pénzükön, mégpedig a birodalom minden pontján egyformán.
Hogy ez mily fontos cél volt, mutatja a jegyzékben szereplő rengeteg katonai árucikk: sisak, penge, kardélesítés, kardhüvely, bakancs, lándzsanyél, nyereg, sátorlap, lótakaró, katonaing, katonaköpeny - de legjobban mutatja az, hogy a rendelet hivatalos űrmértékül a tábori vékát (castrensis modius) veszi; ez annyi, mint 17,51 liter, vagyis kétszerese a polgári, úgynevezett itáliai vékának.

Ha igaz, hogy a rendelet egyik fő célja a pénz értékének megszilárdítása, akkor nem hangzik paradoxonnak az a megállapításunk, hogy a rendelet nem annyira az áruk értékének megszabása pénzben, mint inkább a pénz értékének megszabása áruban. Ezt a megállapítást a Diocletianus korabeli gazdasági élet jelenségeinek egész sora fényesen és egyúttal megdöbbentő adatokkal igazolja. Az értéke vesztett pénz lassanként kikerült a forgalomból, és hamarosan az áru lett az egyetlen érték.

Ezt a helyzetet az állam maga is szentesítette, amikor az adókat már csak terményekben fogadta el polgáraitól. Az ekképpen befolyó állami „jövedelmek” tárolására raktárak voltak szükségesek: tudjuk, hogy ilyen raktárak már a III. század közepén is voltak, bár ekkor még inkább csak a hadsereg ellátását szolgálták; most, a IV. század elején már az egész állami gazdálkodás letért a pénzalapról, és valóságos terménygazdálkodássá vált.
Ebben az időben magában Rómában 291 állami raktár működött, s ezekben nemcsak gabonát, bort, olajat s egyéb élelmiszereket, hanem minden mezőgazdasági és ipari cikket tároltak. A polgárok terményekben teljesítették befizetéseiket, és az állami tisztviselők terményekben kapták meg illetményeiket. A raktárakban kötelező volt a pontos könyvvezetés; Diocletianus árjegyzéke volt az igazi kulcsa a raktárakból történő kiutalásoknak.

Ugyanebben az időben volt Rómában 254 állami sütőüzem és 2300 olajárusító bolt. Az állam azonban az elsőrangú élelmiszer cikkeken kívül egyéb árukat is hozott forgalomba, hiszen a raktárakban rengeteg mindenféle árucikk felhalmozódott, de meg maga az állam is tartott fenn üzemeket.
Tudjuk például, hogy a IV. század elején a birodalom területén 17 állami szövetszövő műhely működött, 2 lenvászonszövő műhely, és csak a birodalom nyugati felében 12 bíborfestő műhely. A Diocletianus-jegyzék textiltételeit bizonyára az állami szövőműhelyek vezetői állították össze; erre mutat az is, hogy éppen a textiláruk jegyzéke a legszakszerűbb és a legrészletesebb.

romaikor_kep



Csak gyapjúszövet 84-féle, vászonáru pedig 200-féle szerepel az árjegyzékben, s mindegyik három minőségben (legfinomabb, középfinom, durva), minden minőség három fajtában, s minden fajta öt alfajtában, a birodalom leghíresebb öt műhelye (Szküthopolisz, Tarszosz, Büblosz, Laodikeia, Alexandreia) szerint. A raktárak a „pénzügyminiszter” (comes sacrarum largitionum - a császári kiutalások főnöke) - alá tartoztak.

Hogy ez a veszedelmes átcsúszás a pénzgazdálkodásból a terménygazdálkodásba már jóval Diocletianus előtt megkezdődött, mutatja az az értesülésünk, hogy már III. Gordianus császár idején (238-244) zsúfoltak voltak az állami raktárak; minden nagyobb város raktárában volt egy évre való gabona, szalonna, takarmány és ecet, de a kisebb helyeken is voltak készletek két hétre, egy hónapra, két hónapra. Ez elsősorban a katonaság céljait szolgálta. Hogy hogyan működtek az állami raktárak, s hogyan történtek a kiutalások, arra nézve egy Valerianus császár korából (253-260) ránk maradt okirat ad igen érdekesen felvilágosítást. Ennél az utalványnál érdekesebb írás alig maradt ránk az ókorból.

Az utalvány Zosimióhoz szól, Szíria kormányzójához, az V. légió újonnan kinevezett parancsnokának, Claudius ezredesnek illetményei ügyében. Hadd beszéljen maga a császári rendelet, vagyis utalvány:
„Kineveztük a vitéz V. légió parancsnokává hűséges és derék hívünket, az illíriai Claudiust, és elrendeljük, hogy a a következő illetményeket folyósítsd neki árukészleteinkből: évente 3000 mérő (castrensis modius) búzát, 6000 mérő árpát, 2000 font sózott húst, 3500 sextarius (a sextarius 0,547 liter) óbort, 150 sextarius finom olajt, 600 sextarius másodrendű olajat, 20 mérő sót, 150 font (a font 327,45 gramm) viaszt.

Szénát, ocsút, ecetet, főzeléket és zöldséget, amennyi kell. Továbbá: 30 tucat (3000 darab) sátorbőrt, 6 öszvért, 3 lovat, 10 tevét, 9 öszvérkancát, 50 font rúdezüstöt, évente az uralkodásunk idején vert 150 darab aranyat, újévkor 47 darabot, 11 fontnyi ezüstedényt, 4 katonai egyenruhát, 2 köpenyt.
Mindezt évente egyszer add. Ezenfelül egyszer s mindenkorra 2 aranyozott ezüstcsatot, 1 aranycsatot ciprusi tűvel, 1 aranyozott ezüst kardkötőt, egy uncia súlyú (27 gramm) kétköves gyűrűt, hét uncia súlyú karkötőt, egy font súlyú nyakláncot, 1 darab aranyozott sisakot, 2 darab aranysávos pajzsot, 1 páncélt (ezt majd vissza kell adnia), 2 herculanumi lándzsát, 2 hajítódárdát, 2 sarlót, 2 kaszát.

Továbbá: egy szakácsot, egy öszvérhajcsárt, azzal a teltétellel, hogy annak idején mind a kettőt visszaadja, aztán két dolgos rabszolgalányt a hadifoglyok közül, egy bíborszegélyes félselyem palástot, egy mór bíbordíszes rövid köpenyt, egy titkárt, egy asztalterítő mestert (mind a kettőt vissza kell majd adnia), 2 pár ciprusi párnát, 2 egyszerű alsóruhát, egy széles szegélyű tógát; ezt mind vissza kell majd adnia.
Személyes szolgálatára két vadászt, egy bognárt, egy sátorfelügyelőt, egy vízhordót, egy halászt, egy cukrászt. Naponta ezer font fát, ha van készlet; különben akkor, mikor szükség van rá; naponta négy lapát faszenet, fát a fürdőmelegítéshez és fürdőmestert. Ha ezekből valami hiányzik, a nyilvános fürdőt kell használnia.
Minden egyéb kisebb dolgot, aminek a felsorolása hosszadalmas volna, utalj ki neki elegendő mennyiségben, azonban pénzt semmit sem szabad kiadnod; ha valami a felsoroltakból nincs raktáron, az nem is jár neki, s az ilyesmiért sem szabad pénzbeli ellenértékét kiutalnod.”