logo

XIX October AD

A lázadó jazigok és új szövetségkötések Rómával (98-140)

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a II. század elején egy jól megalapozott szövetség létezett a szarmata jazigok és Róma között, ha figyelembe vesszük a contust használó rendszeres segédcsapatok számát Pannonia provinciában. Mind az ala I Ulpia contarium milliaria és az ala I Cannenefatium minden bizonnyal olyan harcosokból állt, akik szarmata módon harcoltak: contus-szal. Ezt a legkülönfélébb Afrikában és Szlovákiában talált sírsztélék bizonyítják, és Antoninus Pius mauritaniai háborúival kapcsolatban is dokumentálták a tényt (BISHOP-COULSTON 1993. 109-112.). Mindenesetre a roxolánokkal együtt a jazigok is úgy döntöttek, hogy 117-ben jött el a megfelelő időpont a Róma ellenes lázadáshoz. A jazigok ellen erőteljesebb intézkedéseket hoztak, tudunk Hadrianusnak egy, a területük ellen irányuló fegyveres beavatkozásáról.
Cassius Dio (DIO 69.9.6.) arról ír, hogy a császár bataviai lovas testőrsége teljes felszerelésben átúsztatott a Dunán, ami a jazigokat borzalommal töltötte el. Bár ebben az időpontban egyéb zavargások is zajlottak a Birodalom különböző pontjain, Hadrianus nem igazán tudott más katonai triumphust megengedni magának 118. évi Rómába vonulásakor, csak a jazig Sarmatia feletti győzelmet megünneplőt. Így a pálmával és koronával ábrázolt szárnyas Victoriát megjelenítő, ebben az évben (118-119) vert érmek, amelyek egyidősek Hadrianus római bevonulásával, utalnak mind a friss, jazigok felett aratott győzelemre, mind pedig azokra az erőfeszítésekre, hogy a császár visszahozza a jazigokat a Rómával kötött előző societas-hoz.

A koronával és pálmával ábrázolt Victoria típusnak amely a római beavatkozásra és a rómaiak és szarmaták közötti régi societas visszahozatalára utal nemcsak 118-119-ben van jelentősége, közvetlenül Hadrianus hatalomra kerülése után (vagy 69-ben, az Otho-féle esetben). Ez az éremtípus Nerva uralkodása alatt még fontosabb, amikor kiemelkedő helyet foglal el a császár más katonai emissioi között. Mivel Nerva rövid, kétéves uralkodása alatt a szvébekkel és különösen a szarmatákkal lezajlott konfliktus volt az egyetlen igazán jelentős háború, nem tévedhetünk túlságosan, ha azt feltételezzük, hogy a fenti típusú, a császár győzelmét hirdető érem 97 októberére és nagyrészt 98-ra keltezhető.

A 89-ben megkezdett (DIO 67.5.2.) és egészen Nerva uralkodásának végéig (97-98) elhúzódó háborúkat nem egészen világos okok hívták életre, ugyanakkor részben összeköthető Rómának Deceballal ugyanebben az évben megkötött szövetségével. Az is lehetséges, hogy a római támogatások hiánya ebben a különösen nehéz periódusban erősen érződött a közép-dunai szarmaták és szvébek körében. Akárhogy is volt, a 89. év konfliktusait nem Róma kereste, ugyanakkor elkerülhetetlennek tűntek a kvádok és szarmaták számára egyaránt.
Erre vonatkozóan Cassius Dio (DIO 67.5.2.) arról ír, milyen súlyosan megbántódtak a szvébek, amikor Domitianus a szomszédos lugiusoknak formális segítséget ajánlott fel 100 lovaskatona formájában. Ennek az lett az eredménye, hogy ugyanebben a 89. évben a szvébek maguk mellé állították a szarmatákat, amikor Róma érdekei ellen léptek fel. (TAC. Hist 1.2.).

Akárhogy is történt, Róma taktikája a 89-98 közötti háborúkban az volt, hogy először a szarmatákat próbálta legyőzni, azután a szvébeket (JONES 1992. 155.: „Attention was paid first to the Sarmatians and later to the Suebi”).
Mivel a szarmaták mint az várható volt a szvéb-szarmata szövetségi lovasság jelentős részét alkották, úgy tűnik, hogy Róma semlegesíteni akarta a csapatai szempontjából legveszélyesebb ellenséget. A közép-Duna-vidéki római katonai akciónak ez a kétoldalú taktikája olyannyira jó eredményeket hozott az i. század végére, hogy ugyanezt ismételték meg a 130-as években, amikor a kvádok és a szarmaták megint mozgolódni kezdtek.

Amikor L. Aelius Caesart, Hadrianus császári trónjának reménybeli várományosát 136-ban megbízták a két Pannonia kormányzásának rendkívül fontos feladatával, a régióban a helyzet éppen nagyon labilis volt, amit csak a szarmaták okozhattak. Ezt a feltételezést jól alátámasztja egy Aelius által veretett érdekes sestertius, amely Pannonia provincia nevét egy vexillum-mal köti össze.
Az másodlagos jelentőségű, hogy vajon a vexillum egyszerűen a római-pannoniai lovassági csapatokhoz kapcsolódik-e, amelyet azzal bíztak meg, hogy tartsa ellenőrzés alatt a szarmatákat és vágjon vissza szükség esetén, vagy pedig olyan lovas sereg megalakítására utal, amelybe szarmatákat is bevontak.

136-ban Pannonia olyan provincia volt, ahol a „szarmata kérdés” és a lovasság elsőrendű jelentőségű volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az is, hogy az elhunyt Aelius utódja a provincia kormányzásában Ti. Haterius Nepos kivételesen részesült a Rómában 139-ban rendezett ornamenta triumphalia-ban. Sajnálatos módon a dunai ellenség megnevezése, amely ellen harcolt és amelyet legyőzött, hiányzik a CIL XI. 5212. számú, a régióban zajló római akciókat részletező feliratból.
Ugyanakkor annak ismeretében, hogy Róma csak a szarmatákkal vagy a szvébekkel harcolhatott, s tudva azt, hogy hagyományosan előbb az egyikkel, majd a másikkal foglalkozott, arra kell következtetnünk, hogy a feliratban említett ellenség csak szarmata lehetett. 138-ban a szvébeket nem térítették vissza Róma kebelébe, csak 140-ben, amikor az egész régió teljes nyugalomban volt, így Aelius vagy Nepos dunai ellenségei 136-138-ban szarmaták kellett, hogy legyenek.

Míg Aelius sestertiusai az engedetlen szarmaták ellen tett római erőfeszítésekre utalnak, az Antoninus Pius által Rómában 140/144-ben kibocsátott sestertiusok a Rex Quadis Datus hátlapi felirattal közvetlenül a kvádokra utalnak: Róma KözépDuna menti kliens politikájának másik központi kérdésére (GÖBL 1961., ALFÖLDI 1994. 182.),

A Rex Quadis Datus ugyanúgy mint a II. század többi hasonló esete: a Rex Armeniis Datus és a Rex Parthis Datus azt jelenti, hogy „a kvádok királyt kaptak”, de ebben nem foglaltatik benne, hogy a király történetesen kvád származású vagy pedig a kvádok között nevelkedett. Amikor a római pénzverés azt hangsúlyozza, hogy királyt „adtak” (datus) a határon túl élő népnek, akkor gyakran királyi származású túszról van szó, akit megfelelően romanizáltak és erre a szerepre küldtek az adott néphez (BRAUND 1984. 9. skk). Kétségtelen, hogy a Rex Quadis Datus sestertiust azután bocsátották ki Rómában, hogy a király a római fővárosban tartózkodott.

A 140. év szvéb királya ismeretlen, de az bizonyos, hogy sem a sestertiuson ábrázolt ruhája, sem a szakálla nem tekinthető jellemzően szvébnek. II. Demetrius szeleukida király (Kr.e. 146-140) néhány évet töltött fogolyként Perzsiában mielőtt másodszorra is hatalomra jutott Kr.e. 129-125-ben. E második alkalommal Demetrius már nem ábrázoltatta magát az érmeken simára borotválva, hanem tudatosan átvette a tipikus perzsa hosszú és hegyes szakállt.
Az az időpont, amikor Marcus Aurelius és Lucius Verus átvette ezt a szakálltípust, egybeesik parthus hadjárataikkal. A császár kinézetének ilyenfajta tüntető jellegét nem tekinthetjük anekdotaszerűnek. A kvád király szakálla és általános stílusa lehet kvád, de sokkal jobban emlékeztet a keleti vagy orientalizáló vezető tipikus stílusára.
164-ben Lucius Verus Róma-barát jelöltje az armeniai trónra egy Sohaemus nevű arsakida herceg volt, akit a Rex Armeniis Datus sorozaton római katonaként jelenítettek meg (BIRLEY 1966. 175.).

140/144-ben Antoninus Pius Lucius Verus sorozatához hasonló érmein nagyon hasonló módon ábrázoltatja az armeniai trónra szánt jelöltjét (nem tudjuk, kiről van szó: vagy egy bizonyos Sohaemusról vagy egy Pacorus nevű férfiről) (RÉMY 2005. 248., 368., 104. lj.,
SYDENHAM 1930. 110. N 619.). Mindkét esetben a két jelöltet római tábornokként ábrázolják.
Ugyanez a helyzet Traianus 117. évi Rex Parthis Datus feliratú vereteivel, amelyek a térdelő Parthiát nemzeti viseletben ábrázolják, de amely egy álló perzsa királyt (Phartemaspates) is ábrázolt római mellvértben éspaludamentum-mal (BERGE 1877. 187. kiválóan leírja és kontextusba helyezi ezt az éremtípust).
Ugyanakkor szemben a fenti példákkal a 140. év kvád királyát a római császárral csaknem azonos szinten álló uralkodóként ábrázolják. Csaknem összecsapja a kezét (dextrarum iunctio), miközben átveszi a hatalmi regáliákat, ráadásul a király kvád ruhában jelenik meg, nem pedig egy római tábornokéban.

Az a nagy várakozás, amelyet az új szvéb király kijelölése idézett elő Rómában 140-ben, és a tény, hogy a királyt nemzeti ruházatában jelenítették meg az Antoninus-féle sestertiuson, arra utalhat, hogy Róma nem akart részt venni a régió katonai fenntartásában.

Az Antoninus-féle sestertiuson jól látható a kvád király bal halántékán a tincs (18 b. kép), amelyet Tacitus a szvéb harcosok egyik legtipikusabb jellemzőjeként írt le. Ugyanakkor az ilyen típusú hajviseletet nem tekinthetjük kizárólag szvébnek. Még csak arról sincs szó, hogy eredetileg ennek az etnikai csoportnak volt a jellemzője.
Jelentős ebben a vonatkozásban, hogy az iberiai Armaziszchevi temetőben (Mcheta, Grúzia) talált, II. századra datált gemmán Aszparuh szarmata-alán királyt (nem érdektelen e tekintetben, hogy alánul az aspar lovat, a ruh pedig királyt jelent) fején csomóba fogott hajjal ábrázolják, az Antoninus-féle sestertiushoz nagyon hasonló módon.
A szvéb tincs divatja amelyet Tacitus alapján csak Európa csehországi területére lokalizálhatunk Germania más régióiban is elterjedhetett a szarmata lovasság hatásaként, amely legalább Kr.u. 19 óta (amikor Tiberius a trónra helyezte Vannius királyt) ott állandóan jelen volt.


Forrás: Fernando López Sánchez Római éremkibocsátás és a szarmata szövetségesek (68–175) Fordította: Kulcsár Valéria