logo

XVII December AD

A pénzeken megjelenő zsákmány (spolia) és a római protektorátusok

Az idegen lovasság fontossága



Victoria a pálmával csak egyike azoknak az ábrázolásoknak, amelyek a katonai győzelmet jelentik a római éremsorozatokon. Azok az ábrázolások, ahol Victoria jelenik meg a zsákmánnyal vagy csak önmagában a spolia, a győzedelmes Róma ikonográfiái nyelvezetének ugyancsak nagyon kedvelt típusai. A kétféle ikonográfia között különbség van: Victoria a pálmával vagy az önmagában álló pálma úgy tűnik már a késő köztársaság kortól a rómaiaknak a szövetségeseik felett aratott győzelmét jelezték. Ugyanakkor a zsákmány és a foglyok valószínűleg arra utalnak, hogy Róma egy lázadó tartomány vagy protektorátus ellen lépett fel.
A szarmaták első kétségbevonhatatlan említése a római pénzverésben 175-re tehető (De Sarmatiis), ami egybeesik Marcus Aurelius arra irányuló tervével, hogy „szarmata” provinciát hozzon létre a Közép-Dunánál. Ennek a veretnek a típusa és felirata párhuzamban áll a De Germaniis feliratú korabeli sorozattal. Ez utóbbi a markomannokra utal, arra a népre, amellyel kapcsolatban Marcus Aureliusnak ugyancsak szándékában állt egy új tartomány a „markomann” létrehozása (DIO 71, 20-1., BIRLEY 1966. 251., 285-286.).

Marcusnak ez a két verettípusa, a De Sarmatiis és a De Germaniis arra utal, hogy mind a szarmata jazigokat, mind a germán markomannokat a római hatásszférán belülinek tekintették, s mint ilyet alkalmasnak tartották arra, hogy egy római provincia keretein belül létezzenek. A szóban forgó hátlapok ikonográfiai kompozíciója erőteljesen emlékeztet
Septimius Severus és Caracalla Victoriae Britannicae vagy Vespasianus Judea Capta típusú vereteire.
A két említett terület ugyanakkor Hadrianus veretsorain nem úgy jelenik meg, mint a többi szokásos provincia, pl. Hispania vagy Syria. Ebben a vonatkozásban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a Kr.u. I. században Róma sajátos területnek tekintette Judeát. Ami a legyőzött Britanniát illeti, amelyről Septimius Severus érmei emlékeztek meg, itt nem a közép-angliai és Temze völgyi békés római Britanniáról van szó, hanem a Hadrianus-faltól északra fekvő Britanniáról, azaz a Rómától független ősi Kaledóniáról, a mai Skóciáról. Vagyis abban az időpontban, amikor ezeket az érmeket verték, sem Vespasianus lázadó és egy ideig kormányzás nélküli Judeáját, sem Septimius Severus kaledóniai Britanniáját nem tekintették szokványos, teljes jogú római provinciának. Mindkét régió mindenekelőtt római megszállás alatt lévő területnek számított.

AIV században megjelenő Francia, Alamania, Gothia vagy Sarmatia feliratokat ugyanúgy kell értelmeznünk, mint az I. századi, az első felkelés utáni (66-70) Iudea vagy a III. századi Britannia feliratot. A római rendszer teljesen bekebelezhette volna őket, mégis inkább tekintették őket protektorátusoknak, semmint a birodalmi adminisztratív rendszerbe integrált provinciáknak. E tekintetben fontos megemlítenünk, hogy csak 175-ben került arra sor, hogy a császárok közül elsőként Marcus Aurelius Sarmaticusnak nyilvánította magát a Bellum Sarmaticum után. Vagyis a Sarmaticus cím 175. évi felvétele inkább arra utal, hogy a dunai szarmaták egy római protektorátus, s nem provincia lakói voltak.

A választ arra, hogy miért nem jött létre a szarmata római provincia, három auktornál találjuk meg: Appianosnál (APPIAN. Praef. 7.), Pseudo-Aurelius Victornál (PSEUDO-AURELIUS VICTOR 15.3.) és Pausaniasnál (PAUSANIAS 8.3.4.). Mindhárman azt állítják, hogy a provincia létrehozása Róma számára mind financiálisan, mind munkaigényét tekintve sokkal többe került volna, mint a határain kívül fekvő protektorátusok és vazallus királyságok létrehozása (RÉMY 2005. 243-244.).
Felette vonzó volt a vazallus királyságok fenntartása, amelyek rendkívüli adókkal fizettek legutóbbi vereségükért. Így, miután 175-ben Marcus Aurelius a Sarmaticus címet adományozta magának, azt követelte ellenfelétől, a szarmata Zanticus királytól, hogy adjon neki 8000 lovast, akik közül 5500-at azonnal Britanniába küldtek a római hadsereg segédcsapataiként (DIO 72.16.).
Az, hogy a rómaiak lovascsapatokat követeltek a legyőzött ellenségtől, nem csak hogy tipikus római viselkedésnek tekinthető, hanem mindenekelőtt arra a végső okra is rámutat, hogy miért nem alakították római provinciává a meghódított területet. Hiszen például mióta 83-ban Domitianus a Germanicus címet adományozta magának a rajnai chattusok legyőzése után, egyes éremsorozatok a legyőzött Germaniát az új győzelmi Germanicus jelzővel együtt jelenítették meg, amelyet ugyanabban az évben kapott meg a császár (KIENAST 1990. 83.)

Domitianus esete jól példázza, hogy Róma mekkora nyereségre tudott szert tenni a rajnai hadjáratokból, ami megmagyarázza, miért nem szerveztek a legyőzött chattusok területéből római provinciát. Az, hogy a legyőzött Germaniát hatszögű pajzzsal ábrázolták, nem csak a lovas ellenség legyőzésére és a spolia Rómában történt felvonultatására utalt.
Ezzel a hátlap típussal Domitianus leginkább azokra a nehéz fegyverzetű segédcsapatokra célzott, amelyeket a chattusok voltak kénytelenek Rómának szolgáltatni. A tapasztalt szarmata lovasok kikövetelése, akiket Róma a határ felügyeletére szánt, a római hatóságok számára úgy tűnik évszázadokon keresztül komoly szempont volt.

A 294-300. közötti ezüstpénzeken a Victoria Sarmatica felirat castellum ábrázolással kísérve jól mutatja, hogy Róma nem szívesen nélkülözte volna határai felügyeleténél a szarmata lovasság potenciálját. Bár ezt az egyenlőtlen katonai szövetséget csak 175-ben intézményesítették, amikor Marcus Aurelius a dunai szarmatákat római protektorátusba szorította, az ilyen típusú viszony első dokumentálható bizonyítéka 67/68-ra és 69-re tehető.


Forrás: Fernando López Sánchez Római éremkibocsátás és a szarmata szövetségesek (68–175) Fordította: Kulcsár Valéria