logo

XV December AD

A privilegizált jazigok és a római érdekek a Közép-Duna-vidéken (19-98)

Fel kell hívnunk a figyelmet két jelenség egybeesésére: mind a Domitianusés Nerva-féle háborúk alatt (89-98), mind az Aelius és Nepos idején lezajlott és az Antoninus Pius-féle békéig (136-140) tartó feszültségek idején hiányzik a római írott forrásokból a szarmatákkal szövetkezett szvébek említése. Hadrianus jazigok elleni felvonulása 117-ben egyben bizonyos mértékig a kvádok elleni birodalmi akciót is jelentett. Másrészről a 166-180 közötti markomann háborúk idején a szarmaták a kvádok oldalán mélységesen belebonyolódtak a Róma ellenes háborúba.
A két nép közötti összefonódás már korábban is létezett, amint az Tacitus néhány helyének figyelmes olvasásából kiderül. A Traianus uralkodásának első évében (98-99) írt Germaniában Tacitus arra utal, hogy a markomannoknak és kvádoknak Róma kegyelméből volt királyuk. Ugyancsak Tacitus állítja, hogy a (germán) Tudrusok régi dinasztiáját „idegen” királyok követték. Ez nem később, mint 98-ban történt, amikor Traianus, a frissen trónra került császár, kerülőutat tett a Duna felé, mielőtt visszatért volna Rómába (TAC. Germ. 42.).

Mivel Traianus 98-ban megerősítette vagy talán először alkalmazta a Nerva által megpecsételt békeszerződést Róma és a közép-Duna-vidéki népek között, be kell látnunk, hogy a Tacitus-féle „idegen királyok” nem származhattak a kvádokkal semmiféle kapcsolatban nem lévő csoportból.
A traianusi időszak kvád „idegen királyainak” lehetséges natio-ját nem a többi germán, markomann típusú nép között kell keresnünk, hanem a szarmata jazigok körében. Ismerve a szarmaták dominanciáját a különböző dunai germán népek felett, valamint vezető szerepüket a 98 előtti bellum Germanicum et Sarmaticum-ban, a kvádok új királya, aki Traianustól kapta a hatalmát, jazig kellett hogy legyen. Ezt a benyomást támasztja alá Traianus érdeklődése, amellyel a jazig Sarmatia felé fordult, hiszen ez megfelelően hatékony lovassággal láthatta el a dákok ellen viselt háborúkban (DIO 68. 10.3).

A jazigok nem követelhették volna Hadrianustól 117-ben mindazt, amit követeltek, ha nem lettek volna tudatában annak, mennyire rá van szorulva Róma a szövetségükre. Tény, hogy a Daciához tartozó Bánát egy részét a jazigoknak adták, amikor Hadrianus evakuálta a térséget nem sokkal trónrakerülése után (SHAHadrianus 9.1., EUTROPIUS 8.6.2.).
117-119-ben a jazigok már Dacia nyugati határainál voltak, és meghódították az egész síkságot a Duna és Erdély között (SHA Hadrianus 5.2., EUSEBIUS Chron. 198d, OROSIUS 7, 13.4.), amit nem tehettek volna meg Róma kimondott beleegyezése nélkül.

Róma beleegyezése a Duna és Erdély közötti terület jazig megszállásába, s a Bánát egy részének átengedése időben valószínűleg egybeesett a jazigok római követjárásával 117-ben (DIO 69, 15.2.). A megkötött kliens-szerződés a szarmaták és Róma között kizárta a szvébeket, akiket szintén Hadrianus tört le.
A 117. évi szarmata követjárás Rómában, valamint a szarmaták privilegizált helyzete (amely azonban nem enyhített a római-szarmata kapcsolatok feszültségén) alátámasztja azt a feltételezést, hogy 98-tól szarmata királyok ellenőrizték a kvád natiót. Annak a hipotézisnek az alátámasztásául, hogy a 140. évi Rex Quadis sestertiust azért jellemzi a szarmata divat, mert valójában egy szvéb-szarmata királyt ábrázol, megemlíthetjük, hogy a 140. évi utazás precedensét a 117. évi követjárásban találjuk meg.
Mindkét esetben 117-ben és 140-ben Róma nagyon komoly szarmata-szvéb feszültségeknek vetett véget a Duna mentén. Mindkét esetben úgy tűnik Róma elsőbbséget biztosított a szarmatáknak a tárgyalások során a szvébekkel szemben. Ez a különbségtétel egyszerűen megmagyarázható a kvád eliten belüli szarmatizálódási tendenciával, amely legalábbis 98 óta létezett, amikor Tacitus „idegen királyokat” említ ennél a germán népnél.

A szarmatáknak a kvád királyságban játszott alapvető szerepére mutat Vannius kvád király esete is, akit 19-ben juttatott hatalomhoz Tiberius. Ez a kvád király valószínűleg a mai Észak-Magyarország területén és Szlovákia egy részén letelepedő szarmatáknak köszönhette pozícióját (PLIN. H.N. 4.80.).

Kr.u. 50-ben, nem sokkal elmozdítása előtt ezek a szarmata jazigok Róma kifejezett óhajára erős lovassági kontingenssel látták el (TAC. Ann. 12.29-31.). A szarmaták nem tudták megsegíteni, ennek következtében Vanniust elmozdították a kvád királyi trónról. Így, habár H. Vaday A. hevesen érvelt az ellen, hogy a jazigok római érdekeket szolgáltak volna (VADAY 1990/91. 75-83.), az igazság az, hogy a rómaiak és a szarmaták közötti kliensi viszony valószínűleg kezdettől fogva létezett. És ha elfogadjuk a Róma és a jazigok közötti kliensi viszonyt, amely mind a 19-50 közötti, mind a későbbi évszázadokban létezett, akkor elképzelhető, hogy a bevándorlásuk irányát délről kell elképzelnünk, a Duna-toroktól az Alföld területére.

Elméletileg lehetséges, hogy a szarmata jazigok bevándorlása az Alföldre az északi útvonalon történt, a Kárpátokon keresztül. ugyanezt az útvonalat követték az avarok a VI. században, mint olyat, amely a legjobban megfelel egy hosszadalmas vándorlás esetében, és amelyet H. Vaday A. is előnyben részesít (VADAY 1990/91.). Ugyanakkor a jazigok nem sokkal Kr.u. 19 előtt lezajlott átkelése a Dunán, amelyet a rómaiak engedélyeztek, jobban megmagyarázhatja, miért álltak azonnal készen arra, hogy szövetségre lépjenek Rómával.

A dák területtől északra vagy nyugatra élő szarmatákról azon a területen, ahol a Duna magába fogadva a Drávát délkeletre kanyarodik, a Kr. u. I. század első évtizedeiben egyetlen római forrás sem tesz említést. Ellenkezőleg, több római forrás is megemlékezik olyan rómaiakról, akiknek a Duna partjainál Moesiában volt dolga a szarmatákkal. Strabón szerint (STRAB. 7.3.10.) Aelius Catus moesiai parancsnok 50.000 getát telepített át a Duna jobb partjára Kr.u. 4-ben.
M. Sasel Kos szerint ez a dobrudzsai szarmaták nyomásának következménye (SASEL KOS 2005. 510.). Más részről Cassius Dio (DIO 55.30.4) azt állítja a Kr.u. 6. évvel kapcsolatban, hogy „(Caecina) Severus (Moesia kormányzója DIO 55.29.3.) visszavonult Moesiába (ekkor Sirmium környékén tartózkodott), mivel a dákok és szarmaták ott pusztítottak”.

Ebben az esetben ésszerűbb arra gondolnunk, hogy bizonyos számú szarmata lovast Róma felhasználhatott a jazigok al-dunai veresége után. Róma lehetőségei határaira jutott a pannonillír lázadások és a Maroboduus-féle kliensállam ellenőrzése idején (Kr.u. 6-19) (DOBIÁS 1960. 157.).

17 óta Maroboduus volt a markomannok, a kvádok és a rómaiak közös ellensége. A szarmata jazigok letelepítése abban a régióban, amelyet az ezredforduló táján a dák hatalom ellenőrzött, feltehetőleg nem lett volna kivitelezhető a kvád és a római hatalom hathatós támogatása nélkül. Mindkettő érdekelt volt abban, hogy hatékony lovasság álljon a rendelkezésére, amint ez a közeli jövőben nyilvánvalóan ki is derült. Így aztán a déli irányú bevándorlási útvonal elvileg előnyben részesíthető az északival szemben.

Ha a jazig bevándorlás észak felől történt volna, Róma hatáskörén kívül, akkor nem került volna sor a 107. év feszültségeire, amikor Hadrianus, a jövendőbeli császár, Pannonia Inferior kormányzója volt. Ennek ellenére Hadrianus katonai akciójára, amelyet 107-ben a jazigok ellen indított, éppen amiatt került sor, mivel az új Dacia provincia akadályt jelentett az olténiai és tiszai szarmaták érintkezésében (SHAHadrian. 3.9; DIO 68.10.3.).
A dákok 106. évi legyőzése után a jazigok olténiát követelték cserébe, amit nem tettek volna, ha nem az Al-Dunától vándoroltak volna az Alföldre, hanem a Kárpátokon keresztül törtek volna át saját elhatározásból. Másrészről Róma nem volt abban érdekelve, hogy a jazigok visszatérjenek Olténiába, ezért jobbnak tűnt, ha a Tisza-vidéket ajánlják fel nekik a tárgyalásnál (VADAY 1982/83. 179.).

A jazigoknak ezek a követelései az egész II. század folyamán rendre visszatértek. Cassius Dio (71.19.1-2.) szerint Marcus Aurelius megengedte a jazigoknak, hogy kapcsolatot tartsanak fenn a roxolánokkal Dacia területén keresztül.
A Daciától nyugatra és keletre élő szarmaták által indított frontális támadást Róma ellen 117-ben minden bizonnyal a római subsidiumok hiánya indokolta. Ugyanakkor függetlenül az utóbbitól a két törzsnek az együttes akciója közös érdekre mutat, amely kétségtelenül abban állt, hogy kommunikálni tudjanak egymással azután is, hogy Dacia provinciát közéjük ékelték.

Ha a jazigok vissza akartak volna térni Olténiába 107-ben, 117-ben és a 170-es években, az újabb bizonyítékul szolgálna arra, hogy a rómaiak abban voltak érdekeltek: legyenek jó jazig lovasaik az Alföldön, egy olyan régióban, amely döntő geostratégiai jelentőséggel rendelkezik Közép-Európában.
Rasparaganus roxolán király Polába, a Duna-Tisza közéhez közeli városba telepítése az egyszerű száműzetésnél valamivel többre utalhat. Akként is értelmezhetjük, hogy Róma a roxolánoknak engedményt tett, amelynek keretében feljogosította őket, hogy a korábban már Közép-Európába került és keletre vissza nem térő szarmaták feletti vezetést gyakorolják.

Róma szarmaták iránti érdeklődését tükrözi a cataphractarius egység első említése, amelyet éppen Hadrianus alakított meg, s az a tény, hogy pannoniai összetevőit Galliában találták meg. Bár Dacia nem volt római terület a Kr.u. I. században, a dák királyságnak Rómával fenntartott jó kapcsolatai arra engednek következtetni, hogy a szarmata jazigok a század elején római engedéllyel használhatták ezt az útvonalat. Még 92 májusában is, a Deceballal megkötött megegyezésnek köszönhetően a rómaiaknak megengedték, hogy átvonuljanak Dacián „Decebal királyságán keresztül” (ILS 9200.), és hátba támadják a lázadó szarmata jazigokat.
Másrészt a roxolánok helyettesítették a jazigokat, akik, Mithridates szövetségeseiként gyakran csaptak össze ugyanebben a régióban M. Terentius Varro Lucullusszal Kr.e. 71-ben. Ugyanezek a jazigok Mithridates zsoldosai a Fekete-tenger partvidéki régióban harcoltak a Róma-barát Vannius kvád királyért a Dunakanyar vidékén Kr.u. 50-ben. Azt sem zárhatjuk ki, hogy hatalomra emelkedését szarmata támogatásnak köszönhette Kr.u. 19-ben.

Augustus utolsó és Tiberius első éveiben Róma komoly nehézségeket élt át Közép-Európa egészében, s ezzel együtt a Fekete-tenger partvidékén is. Erre az időszakra esett a mai Csehország területén létrejött Maroboduus-féle ellenséges királyság konszolidációja, a veszélyes dalmata lázadás, a clades Variana a Kalkriese-Niewedder Senke-i csatahelyen és a rajnai lázadás. Ez az az időszak, amelyről Cassius Dio (DIO 55.31.2.) kifejezetten azt írja, hogy Róma számára rendkívüli nehézséget jelentett az erre a címre érdemes lovasságot fenntartania. Ezek azok az évek, amikor Nyugaton a batáv lovasság nélkülözhetetlenné vált a Julius-Claudius dinasztia számára.

A Középés AlDuna-vidék története sokkal kevésbé ismert, mint a Rajna-vidéké. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk meg róla, hogy a Kr.u. 14-ben frissen hatalomra jutott Tiberius nagy fontosságot tulajdonított az Odrys-ház legitimációjának a Bosporuson és Trakiában. Egy ilyen esemény nem tűnhetett kevésbé fontosnak, amikor 19-től kezdődően folyamatosan beszámolnak szarmata lovasokról a Tisza vidékén, akik vagy Rómát támogatták vagy a birodalom ellen harcoltak.


Forrás: Fernando López Sánchez Római éremkibocsátás és a szarmata szövetségesek (68–175) Fordította: Kulcsár Valéria