logo

XXI Quintilis AD

A gladiátorjátékok elleni kifogások

Néhányan anélkül emelték fel a hangjukat az aréna népszerűsége ellen, hogy teljesen be akarták volna szüntetni a gladiátorjátékokat. Ha a morális kifogásokat felhozó kritikusok után kutatunk, az intellektuális elit kulcsfiguráinak tekinthető Ciceróba és Senecába ütközünk, akik elhatárolták magukat az arénától, és nem rejtették véka alá az arénában zajló mészárlás és emberölés iránti ellenszenvüket. Azonban ha a gladiátorjátékok különböző részeiről alkotott véleményeiket közelebbről megvizsgáljuk, már nem is tűnik olyan mélynek ez az ellenszenv. Habár kritikával illetik a küzdelmeket, olyan megjegyzéseket is hallunk tőlük, amelyekből a vitézségükről és bátorságukról tanúságot tevő harcosok iránti határozott megbecsülés cseng ki.
A gladiátorok természetesen becstelenek a szemükben, hiszen az emberi méltóság iránti minden jogukat eljátszották, de bizonyos értelemben épp ezért olyan csodálatra méltó a fellépésük. Ha ők, a társadalomból teljesen kirekesztettek is morális tartásnak adják tanújelét, akkor ezt mindenki mástól is meg kell követelnünk. Cicero világosan megfogalmazza ezt a gondolatot a Tusculumi beszélgetések című művében. Miután kifejtette, hogy a bátorság megnyilvánulásának legfőbb helyszíne az aréna, a következőképpen hozza ezt kapcsolatba a hétköznapi társadalommal:

„Erre képes egy »hitvány samniumi, aki méltó ahhoz a tájhoz«. Hát akkor egy dicsőségre született férfi lelkének lehet-e olyan gyenge oldala, amelyet ne tudna megerősíteni előkészülettel és átgondolással? Sokan embertelennek és könyörtelennek tartják a gladiátori játékokat, és nem merném állítani, hogy jelenlegi alakjukban nem azok. De amikor bűnösök küzdöttek fegyverrel életre-halálra, a füleket talán sok minden, de a szemeket semmi sem edzhette meg jobban a fájdalom ellen."

Cicero szerint az arénában tanúsított bátorság mindenképpen követésre méltó, ennyiben tehát a gladiátorjátékok is hordoznak magukban pedagógiai értéket: a társadalom leginkább megvetett tagjai úgyszólván tükröt tartanak a többiek elé. De ezzel véget is ér a pozitív kritika; ezt leszámítva Cicero negatívan értékel mindent, aminek köze van a gladiátorjátékokhoz.

Kr. e. 55-ben, röviddel azután, hogy Pompeius költséges játékokat rendezett, egy barátjához írt levelében kifejti: nem tudja megérteni, hogy egy jóravaló, művelt ember örömét lelheti a gladiátorviadalokban. Hogyan képes valaki olyan játékok iránt lelkesedni, amelyek során öt napon keresztül állathajszákat rendeznek, ahol vérszomjas fenevadak védtelen embereket tépnek szét, vagy a vadászok csodás állatokat nyársalnak fel dárdáikra?
Cicero szerint maga Pompeius is elismerte, hogy lényegében idő- és pénzpazarlás volt az egész; olcsó siker, amely gyorsan elszáll. Cicerónak azonban valamennyire mégis meg kellett értenie Pompeius álláspontját, hiszen Sestius előtt Kr. e. 57-ben mondott védőbeszédében maga is kitér arra, hogy három alkalommal lehet a nép véleményét és kívánságait kipuhatolni a népgyűléseken, a választások idején és az arénában zajló küzdelmek után. Ezután kifejti, hogyan működik a nép politikai barométerként a gladiátorjátékok alatt, miként éljenez az egyik politikusnak, és hogyan fütyüli ki a másikat.

Seneca osztozik Cicero gladiátorjátékokkal kapcsolatos ellenérzéseiben. Ő is csodálja a gladiátorok, a társadalom legalján lévők erényeit, de Ciceróhoz hasonlóan nem rejti véka alá a gladiátorjátékokhoz tartozó jelenségekkel szembeni rosszallását. F)leg a közönséget ítéli el, az esztelen tömeget, amely kritikátlanul lelkesedik a játékok bármely típusa iránt.
Seneca szerint az értelmiségnek messze el kellene kerülnie az arénát, ahol a plebs órákon át jól szórakozik egy sor vérre menő küzdelmen. Szerinte főként a játékok azon részeit kellene elkerülni, amelyek az ember legprimitívebb gyönyörérzetére próbálnak hatni. Seneca Luciliushoz írt levelében semmi kétséget sem hagy afelől, hogy pontosan mire gondol: a déli kivégzésekre. Minden jó erkölcsöt sért, ami ott történik:

„Kérded, mi az, amit különösképpen el kellene kerülnöd. A tömeg. Még nem bízhatod magad rá veszélytelenül. Én legalábbis beismerem esendőségemet: sohasem azzal a jellemmel térek haza, amellyel otthonról elindultam. Valami felkavarodik abban, amit már rendbe szedtem, valami visszalopakodik abból, amitől elfutottam. Úgy vagyunk mi is, ha lelkünk hosszadalmas bajából felépül, mint a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet őket ártalom nélkül kivinni. A nagy tömegben forgolódni káros — tudtunkon kívül egytől egyig mindenki kedvet csinál valamilyen vétekhez, megbélyegez vele vagy ránk akasztja. Kétségtelen: minél nagyobb csődületbe keveredünk, annál nagyobb ez a veszély. Semmi sem oly káros a jó erkölcsökre, mint elüldögélni a színielőadások mellett, akkor ugyanis a gyönyörködés könnyű utat nyit a becsusszanó bűnöknek. Mit akarok ezzel mondani? Fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül és embertelenebbül, mert emberek között voltam.
Véletlenül elvetődtem egy déli előadásra, játékosságot, szellemeskedést s valami megkönnyebbülést remélve, amely megpihenteti az emberek szemét az embervér után — s éppen ellenkezőleg! Minden korábbi csatározás könyörületesség volt csupán. Most felhagytak a bohóságokkal, puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak, és sohasem emelik fel kezüket hiába. Ezt legtöbben jobban kedvelik a szabályos párviadaloknál és a személy szerint kívánt harcosok összecsapásainál. Miért is ne kedvelnék jobban? Sem pajzsról, sem sisakról nem pattan itt vissza a vas. Minek a védőfegyver? Minek az ügyesség? Mindez csak a halál késleltetésére jó. Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják magukat oda parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgukat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.
»De valaki rablást követett el, megölt egy embert.« Hát aztán? Ölt, így rászolgált, hogy ezt elszenvedje: te mivel szolgáltál rá, szerencsétlen, hogy végignézd? »Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!« Félbeszakad a látványosság: »Öldössenek le közben embereket, hogy valamivel teljen az óra."

Seneca a fenti idézetben csak a déli kivégzéseket említi, a gladiátor-küzdelmekről más írásaihoz hasonlóan itt sem fejti ki véleményét. A viadalokkal kapcsolatban nem fogalmaz meg egyértelmű kritikát, csupán néhány szűkszavú megjegyzést fűz hozzájuk, leginkább azok szórakoztató jellegéhez. Éppen mert csupán burkolt kritikával szolgál, nehéz megállapítani, hogy alapjaiban bírálja-e a gladiátorviadalokat vagy sem.
Azt nyugodtan állíthatjuk, hogy nem volt lelkes rajongójuk, de nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy ugyanolyan ellenségesen tekintett rájuk, mint a fenti, Luciliushoz írt levél alapján a kivégzésekre. Seneca sem képez tehát kivételt az 1. század írói között. A korabeli szerzőkhöz hasonlóan ő sem becsülte sokra a nép legalantasabb érzéseire hatni próbáló gladiátorjátékokat, ugyanakkor kifejezésre juttatja a gladiátorok hősies fellépése iránti csodálatát.

Igazán negatív véleményt egyedül a történetíró Tacitus képviselt. E pesszimista szemléletű szerző szerint, aki saját korát is meglehetős szarkazmussal szemlélte, a történetírásnak jelentős dolgokról kell szólnia, nem pedig olyan lényegtelen kérdésekről, mint a gladiátorjátékok — amelyekről írásaiban hiába is keresnénk bárminemű eszmefuttatást. Egyetlen esetben — amikor azt szeretné érzékeltetni, hogy Róma milyen messzire tévedt a hagyományos értékektől és a művészetek gyakorlásától — nem állja meg, hogy ne szóljon a népünnepélyekről.
Mindenkitől undorodik, akinek valami köze is van a gladiátorjátékokhoz. A magukat önként megalázó és gladiátorként a küzdőtérre lépő szenátoroktól és lovagoktól kezdve senkit sem kímél; negatív ítélete alól még az arénában meggyilkolt harcosok és bűnözők sem mentesülnek, ők sem tudnak részvétet ébreszteni benne. A gladiátor „értéktelen vér" (vilis sanguis), hatalmas szégyen a leszármazottjának lenni, híján van minden fegyelemnek, röviden szólva hitvány alak. A viadalok semmivel sem járulnak hozzá a társadalmi értékekhez, csak megrontják az ifjúságot.



Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009