logo

XXIII September AD

A gladiátorjátékok eltűnése

I. és III. Gordianus és Probus rengeteg pénzt felemésztő játékai azt a benyomást kelthetik bennünk, hogy a 3. században birodalomszerte virágkorukat élték a gladiátorjátékok. Ám ennek épp az ellenkezője volt igaz. Habár Róma még kétségbeesetten ragaszkodott a világbirodalom dicső fővárosának nimbuszához, a városon kívül már érzékelhető volt, hogy új idők érkeztek.
A birodalom nyugati felének a barbár népek inváziójával és komoly gazdasági hanyatlással kellett szembenéznie, aminek következtében elkerülhetetlenné vált az egyre szűkösebb anyagi eszközök elosztásának újragondolása. A mai Spanyolország területén, Galliában, Germaniában és Britanniában a császárkultusz papjai és gazdag magánszemélyek, akik eddig rendszeresen rendeztek játékokat, most egyre kevésbé voltak hajlandók erre. Egyszerűen nem volt már pénz gladiátorokra és vadállatokra. A helyi hatóságnak a szórakoztatás olcsóbb lehetőségei után kellett néznie.

Keleten a különböző inváziók kevesebb kárt okoztak a gazdaságban, de itt is jóval kevesebb gladiátorjátékot rendeztek, főleg annak következtében, hogy a kereszténység megjelenésével és térnyerésével, amely a birodalom keleti részén és Észak-Afrikában sok követőre talált, újragondolták a gladiátorviadalok jelenségét. A keresztény ideológia nem volt összeegyeztethető a gladiátorjátékokkal. Az egyházatyák részben azon görög szerzőkhöz csatlakoztak, akik már korábban megfogalmazták ellenvetéseiket a szórakoztatás ezen erőszakos formájával szemben, amelyben saját kultúrájuk fenyegetését látták. Felfoghatatlannak tartották, hogy a közönség miként lelkesedhet ennyire ezekért a játékokért, amelyek alapvetően idegenek voltak a saját felsőbbrendű görög kultúrájuktól. Ezek a gondolatok széles körben ismertek voltak a görög városi elit köreiben, de Rómában sem voltak ismeretlenek.
A keresztény eszmék a görögökéhez hasonlóan, bár teljesen más alapokon, megbélyegezték a tőlük oly távol álló látványosságokkal való azonosulást. A korabeli keresztény szerzők elég világosan fejtették ki erről a véleményüket. Alexandriai Kelemen 200 körül az amfiteátrumot cavea saeviensnek, azaz „őrjöngést kiváltó tribün"-nek nevezte, míg Tertullianus nyíltan hangoztatta a gladiátorjátékok közönségre gyakorolt hatása feletti aggodalmát. Kritikájuk sarkalatos pontja az, hogy a gladiátorok becstelen emberekként képesek a társadalom náluk sokkal magasabb státuszú rétegeit is lenyűgözni.

A keresztényeknek persze más okuk is volt arra, hogy kategorikusan elutasítsák a gladiátorjátékokat. Mivel a közelmúltban számos hittársuk halt mártírhalált az arénában, meglehetősen abszurd lett volna, ha a keresztények ezek után örömüket lelik a műsorban. A keresztény szerzők kritikája alapvetően a gladiátorviadalokra irányult, a vadállathajszákat és a nyilvános kivégzéseket sokkal kevesebb kritikával illették.
Thomas Wiedemann szerint részben abban a tényben kereshetjük ennek az okát, hogy a pogány világban a gladiátor esélyt kapott arra, hogy az arénában bátorságot tanúsítva kieszközölje a császár és a nép kegyelmét. Mindez ellenkezett a keresztény tanítással, amely szerint a szabadulás nem világi hatalomtól, a császártól vagy a néptől függ, hanem kizárólag Istentől, aki szentségei által az örök élet oltalmába fogadja az embert. A keresztény társadalomnak nem volt szüksége a gladiátorjátékokra mint a társadalom tagjai és a kívülállók közti szakadék szimbólumára, illetve mint olyan eszközre, amely lehetőséget biztosít az utóbbiaknak, hogy visszaküzdjék magukat a társadalomba.

Első ízben 325-ben avatkozott be a hatóság a gladiátorjátékok megrendezésébe. Ez év október 1-jén Constantinus császár, aki az előző években már tanúbizonyságot tett arról, hogy szimpatizál a keresztényekkel és gondolkodásmódjukkal, hivatalosan is Maximushoz, a keleti provinciák egy részének kormányzójához fordult. Rendeletének szövege a következőképpen hangzik:

„Most, hogy béke honol mindenütt, s helyreállt a belső rend, ne gyönyörködtessenek bennünket tovább a véres játékok. Mostantól megtiltjuk tehát, hogy gladiátorokat képezzenek ki. Ügyelj arra, hogy azokat, akiket eddig bűneik miatt arra ítéltek, hogy gladiátorként éljenek, küldjék a bányákba, ahol véráldozat nélkül bűnhődhetnek tetteikért."

Nehéz megmondani, hogy valóban Constantinus ezen rendelete adta-e meg az első lökést a gladiátorjátékok felszámolásához, mert hosszú távon nem érződött a hatása. Talán nem volt több egy rendszabálynál, mellyel a krónikus munkaerőhiányban szenvedő kőbányákat segítették munkaerőhöz, mivel három évvel később, 328-ban Antiochiában már újra rendeztek gladiátorjátékokat anélkül, hogy Constantinus ezt egy szóval is kifogásolta volna. Utódai sem éltek semmilyen ellenvetéssel, amikor a birodalom keleti területein más városok is gladiátorjátékokkal szolgáltak. A városok püspökei azonban megtiltották a hívőknek, hogy akár a legcsekélyebb közük is legyen a gladiátorjátékok szervezéséhez, a gladiátoroktól pedig megtagadták a keresztséget.

Itália kapcsán nem beszélhetünk a gladiátorjátékok megszüntetésére irányuló tudatos politikáról. Egyik Constantinus után uralkodó keresztény császárnak sem volt ilyen irányú terve. 333 és 337 között néhány közép-itáliai város Constantinus fiától még hivatalos engedélyt kapott gladiátorjátékok rendezésére. Ebből az időből származik a Galleria Borghese vadászjeleneteket és gladiátorviadalokat ábrázoló híres mozaikja is, amely eredetileg a Colosseum közelében fekvő Villa Labicana egyik gazdag villájában volt található. Úgy tűnik, hogy az ezt követő években alig vagy szinte semmi sem változott Rómában, hiszen Philocalus naptárában a 345-ös évre tíz napot gladiátorjátékokra jegyeztek elő.
367-ben I. Valentinianus hivatalosan is megtiltotta, hogy keresztényeket arénában végrehajtandó halálra ítéljék, de nem keresztényekre továbbra is érvényben maradt ez a fajta büntetés. Habár nem hoztak a játékok berekesztésére irányuló politikai rendeletet, a 4. század második felétől Rómát illetően joggal beszélhetünk a gladiátorküzdelmek fokozatos hanyatlásáról. A rómaiak egyre nagyobb számban tértek át a keresztény hitre, és a császárok évról évre egyre kevésbé érezték szükségét annak, hogy nagyszabású játékokkal édesgessék magukhoz a népet.

A 4. század utolsó két évtizedében meglehetősen zavaros lehetett a helyzet, hiszen a forrásaink ellentmondanak egymásnak, vagy egészen homályosan fogalmaznak. Egy dolog tűnik biztosnak: I. Theodosius császár mindent megtett annak érdekében, hogy betiltsa a pogány ünnepeket. 393-ban Symmachus szenátor mégis minden további nélkül hatalmas gladiátorviadalt rendezhetett. Ma már nem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani, de úgy tűnik, hogy Theodosius fia és utódja, Honorius 399-ben betiltotta a gladiátoriskolákat, ami azzal a közvetett hatással járt, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő számú képzett gladiátor.
Honoriusnak nem állt szándékában, hogy véglegesen betiltsa a gladiátorjátékokat, amint azt többen állítják. E szerint a tilalom egy különleges eset kapcsán, 404-ben lépett életbe.
Egy Telemachus nevezetű szerzetes kizárólag azzal a szándékkal érkezett Kis-Ázsiából Rómába, hogy a gladiátorjátékok ellen tiltakozzon. Egy előadás közben a nézőtérről a küzdőtérre rohant, ahol megpróbálta mindkét gladiátort visszatartani a harctól. A nézők erre dühükben őrjöngeni kezdtek, a szerzetesre vetették magukat, és darabokra tépték. Honorius tűrhetetlennek tartotta a közönség reakcióját, s az eset után állítólag örök időkre kitiltotta a gladiátorjátékokat a városból. Mindez azonban nem több legendánál, amely a keresztények gladiátorviadalokkal szembeni ellenszenvét hivatott alátámasztani. Honorius döntése feltehetőleg ideiglenes büntetőintézkedés lehetett, amely csak Rómára vonatkozott, mert a következő években több különböző forrás szerint is még javában rendeztek gladiátorjátékokat.
Valószínű, hogy hivatalosan sohasem tiltották be a gladiátorjátékokat, hanem lassan maguktól megszűntek. Theodosius 393-ban államvallássá tette a kereszténységet, amit sok keresztény a pogányok elleni kemény fellépés legitimizálására használt fel.

A Colosseum és a gladiátorjátékok a legyőzött pogányság szimbólumává és a támadások kedvelt célpontjává váltak. Theodosiusnak és Honoriusnak nem kellett a gladiátorviadalokat szigorú tilalom alá vetnie: keresztény alattvalóik önként gondoskodtak arról, hogy az irántuk való lelkesedés magától kihunyjon. Idővel már csak nagyon kevesen tartottak arra igényt, hogy saját szemükkel lássák, ahogy egy náluk alacsonyabb rendű gladiátor bátorságáról tanúságot téve tükröt tart a római társadalom elé. Emellett az is közrejátszott, hogy az egyre romló gazdasági helyzetben különösen nehézzé vált megfelelő számú gladiátort toborozni. A szegényes program még azokat is távol tartotta, akik egyébként hajlottak volna a viadalok látogatására.
Nem tudni, hogy pontosan mikor zajlott le az utolsó összecsapás, de az bizonyos, hogy 440 előtt, mert abban az évben indította meg Salvianus püspök a nyilvános műsorok elleni támadását, amely során a vadállathajszákra, színházi előadásokra és kocsihajtásra zúdított össztüzet. Pamfletjében nem szerepeltek a gladiátorjátékok, amiből arra következtethetünk, hogy eddigre vagy teljesen eltűntek a közéletből, vagy egészen marginális jelenséggé váltak.

A vadállatok legyilkolásának viszont, úgy tűnik, ekkor még nem parancsoltak megálljt. A vadállatok ellen irányuló erőszakra nyilván a keresztények is másként tekintettek, ahogy az emberek és állatok közti küzdelemre is, amelyek tovább folytatódtak. Ez igaz volt még Rómára is, pedig az 5. században többször is kifosztották a várost, és földrengések is pusztítottak, aminek következtében sokan elhagyták lakóhelyüket. A lakosok számának drasztikus csökkenése miatt a potenciális nézők száma is megcsappant. Az egyik utolsó állatviadalra 519-ben került sor.
Theoderik gót király, aki személyesen nem rajongott a Colosseumban rendezett népünnepélyekért, megengedte vejének, Cilicának, hogy méltó műsorral ünnepelje meg konzuli kinevezését. Cassiodorus, Theoderik kamarásának beszámolójából, melyben nyíltan kifejti, hogy a közönséget mennyire lenyűgözték és megdöbbentették az Afrikából érkezett vadállatok, arra következtethetünk, hogy a nézőknek bizonyára hosszan nélkülözniük kellett az ilyen jellegű műsorokat.

Időközben Konstantinápoly vette át Róma szerepét, és nemcsak politikai értelemben lett központtá, hanem a római népszórakoztatás különböző formáinak új helyszínévé is vált. Itt a rendkívül népszerű kocsihajtás mellett a vadállathajszák és ember és állat közti küzdelmek is műsoron maradtak, habár az új Rómában egyre többen megkérdőjelezték ezek létjogosultságát. Kihalásuk azonban csak nagyon lassan következett be.

A 6. század elején betiltották az ember és állat közti küzdelmeket, de hajszákat továbbra is rendeztek. Justinianus császár 536-ben még megbízást adott egy nagyszabású állatvadászat megrendezésére. Nem sokkal ezután azonban, úgy tűnik, a római gladiátorjátékok ezen része is lassan eltűnt a történelem színpadáról.



Forrás: Fick Meijer - Gladiátorok Gondolat Kiadó 2009