logo

XVIII Novembris AD

A halottak elszállítása

A hüvelykjét lefelé fordító tömeg egetverő kiáltozását izgatott véleménycsere kusza moraja követi, amit csak ritkán szakítanak meg hangos szóváltások vagy a győztesre fogadók örömkitörései. Vége a merev figyelemnek: széles taglejtések és általános fészkelődés váltja fel a látványosság hosszan tartó feszültségét. A nyelvek megoldódnak, a lábak mozgolódnak a kopott kövön, ahol a névtelen sarutalpak két kis vályút súroltak ki: a meggémberedett tagokban megint elevenen lüktet a vér. Itt az ideje rendreutasítani azt a kellemetlen alakot a hátsó sorban, aki a küzdelem alatti izgalmában jó mélyen az előtte ülő bordái közé nyomta a térdét (nyomhatta, mert itt, akárcsak Pompejiben, az üléseken nincs támla), vagy elhárítani a bizalmaskodó szomszéd útban levő karját, vállát - hiszen könyöktámasz sincs egyik oldalon sem.

A szünetekben az amfiteátrumban nem folynak olyan gáláns kalandok, intrikák, mint a cirkuszban. Emlékezzünk rá, hogy a nőket eredetileg be sem eresztették a gladiátorlátványosságokra. Később ez a tilalom kikopott a gyakorlatból - akárcsak a fényűzési törvények, melyekkel az előkelő asszonyok mit sem törődtek -, s a kialakult új szokást nem szabályozta semmilyen előírás; afféle édes rendetlenség kapott lábra, Suetonius szavai szerint, „a legteljesebb zűrzavar és gátlástalanság”.
De a közismerten szigorú Augustus itt is, mint másutt, rendet csinált. Egy sor intézkedéssel elválasztotta a katonákat a néptől, a házas plebejusok számára külön lépcsőket jelölt ki, nemkülönben a toga praetextát hordó fiatalok számára is; az ő tanítómestereik céhbeosztásuk szerint a szomszédos szektort foglalhatták el. S mindennek tetejébe a nőket, akik addig a küzdelmeken a férfiakkal összevegyülve vettek részt (a Vesta szüzek között helyet foglalni jogosult magisztrátusfeleségek kivételével), a legfelső lépcsőkre, a harmadik maenianumba száműzte, a terasz alá. A nézők tehát kénytelenek szép szabályosan elrendeződve forgolódni, csevegni a helyükön. Már megfeledkeztek a porond közepén heverő tetemről. Egyik-másik gladiátor úgy nyugszik a vérével szennyezett homokon, mintha egy boldog éjszaka álmát aludná.

romaikor_kep



Az ókorból ránk maradt ábrázolásokon a halott gladiátorok elnyúlva látszanak, kétfelé rándult lábbal; fejük félrecsuklik, egyik karjukat messzire kitárják, mintha még most is jó mélyeket akarnának lélegezni: az egyik kinyílt kézben még ott a kard markolata, a kard pedig - mintha így volna rendjén - az elesett tarkója alatt nyugszik. A másik kar a test mellé simul, és a köpenyére kényes utas mozdulatával ölel át egy felcsavart darab kelmét, a ruha széle kissé ráborul a combra is; a mellkas izmainak tömege, az utolsó lélegzettől még domborúan, a hátrabicsaklott arcél fölé emelkedik, mely a hajzattal egybevegyült dús szakáll keretéből bukkan elő.
Mások, ellenkezőleg, igyekeznek testüket minél zártabb formába összevonni. A test tökéletes íve így holdsarlóra emlékeztet. Az egyik láb előrenyúlik, a lábfej az égnek áll. A másik a hashoz szorul, a lábfej a kinyújtott láb combja alá került. A fej békésen pihen a háromszög alakba hajtott könyökön, s a minden görcsösség nélkül zárt bal kéz az arctól néhány ujjnyira gyermeki védtelenséggel csüng le, a talajt alig érintve. Más holttesteket mintha brutálisan kettétörtek volna: teljes hosszukban elterülve a hátukon hevernek, de domború mellkasuk fölött a fejük hirtelen kitér a test tengelyéből, és hevesen hátravetett karjukat követi, melyen még rajta vannak a földre terült pajzs szíjai. De egyikben sincs nyoma a visszataszító hullaernyedtségnek, és ez talán nem kizárólag a nemesítő művészi ábrázolás érdeme: az izmokba merevedve valami megőrződött abból a méltóságból és nemességből, mellyel a gladiátor a lanista tanítása szerint odatartotta a torkát legyőzőjének.

A győztes díjakkal megrakva eltűnik, és bevonul az arénába egy alak, aki mintha egy etruszk síremlék faláról lépett volna le. Derékba szabott tunika van rajta, és lágy bőrből készült puha, magas lábbeli. Arca nem is emberi: orra, akár a ragadozó madár csőre. Kezében hosszú nyelű fakalapács. Az etruszk Kharón ő, előtte halad társa, Hermész Pszükhopomposz, pirosra izzított caduceust markolva, amelyet majd a legyőzött húsához érint, hogy meggyőződjék róla, csakugyan halott-e, vagy csupán elájult, illetve sebesült. A próba végeztével Kharón birtokába veszi a halottat, s ennek jeléül kalapácsával rácsap.

romaikor_kep



Miközben az Alvilág ősrégi rítus szerint magáévá teszi zsákmányát, a libitinariusok is végeznek a tetemek elhordásának prózaiabb feladatával. A halottakat többnyire hordágyon viszik ki, vagy ló vontatja el őket horgon a porta Libitinaria felé, hosszú barázdát szántva a homokba, melyet tüstént elsimítanak.

A porta Libitinaria az amfiteátrum nagy tengelyébe esik, a vele szemben levő kapun át lépnek a gladiátorok porondra. Nevét Libitina isten-nőről nyerte, a halotti szertartás sehol sem kedvelt védnökéről. Eközben újabb rabszolgacsapat jelenik meg: egyesek, hogy elüljön a por, az oldalukon függő kis tömlőkből vizet szórnak szét, mások megforgatják a vér áztatta homokot, és eltüntetik az előző küzdelem nyomait. Nemsokára megint érintetlenül sima a porond, mintha mi sem történt volna.

A nézők felüdítésére az egész nézőtéren illatosított vizet permeteznek szét; a vizet csőhálózat segítségével a legfelső lépcsőkig fel lehetett nyomni. Csakugyan, a levegő fojtó és poros, ami jórészt a napsugarak elleni védőberendezéseknek köszönhető: a lépcsők napnak kitett részét ugyanis egy velarium vagy velum nevű sátorféle borítja, mely árbocokra erősített háromszögletű ponyvákból áll.
Ahogy a nap fordul, az épület tetején kuporgó matrózok egy csigarendszer segítségével ezeket a ponyvákat is elmozdítják. A finom permet hűvössége enyhet ad a toroknak: íme, megszólalnak a trombiták, s csakhamar a küzdelmeket kísérő zenekar is rázendít.


Forrás:
Roland Auguet: Kegyetlenség és civilizáció. A Római játékok
Fordította: Balkay Bálint
Európa Könyvkiadó Budapest, 1978
ISBN 963 071055 2