logo

XIX December AD

Arany tenger, ezüst evezők

(…)

A római történészek magatartása abból is fakadhat, hogy a ciliciai kalózok akkoriban Róma legfőbb politikai ellenfelei voltak. Még azokban az időszakokban is, amikor nem támadtak közvetlenül Róma ellen, támogattak mindenkit, aki a birodalom ellen emelt fegyvert. Támogatták Sertoriust, amikor Spanyolországba menekülve hadsereget szervezett Róma ellen, és ők menekítették el a római csapatok elől utolsó híveivel együtt, a Baleárok csoportjának egyik szigetére.
Amikor Spartacus, a felszabadított rabszolgák csapatával a messinai szoroshoz ért, a cilíciaiak felajánlották, hogy a tengeren biztonságban elszállítják; nagy összegű foglalót is kaptak ezért és máig sem tisztázott, hogy végül is miért nem álltak szavuknak, de sok történész hajlik arra, hogy árulást gyanítson. Crassusnak így sikerült vérbe fojtania a Spartacus vezette felkelést és a Capuától Rómáig vezető út mentén, a fákra felfeszíttetnie az elfogott rabszolgákat. A ciliciai kalózokat azonban kevéssé érdekelte, mit fog mondani róluk a történelem. A rablás, a véres tettek, árulások mérhetetlen gazdagság birtokába juttatták őket.

Időszámításunk első évszázadának első évtizedeiben a Földközi-tenger medencéjének keleti felét gyakran emlegették arany tenger néven; - Appianus és Plutarhhosz leírják orgiába nyúló mulatozásaikat Cilicia menedék-kikötőiben. Olyan gazdagok voltak, hogy hajóikon a vitorlákat valódi bíborral, ezzel a kagylóhéjból készült drága festékkel festették vörösre, az árbocokat aranylapokkal vonták be, evezőik nyelét pedig, ott ahol az a hajótestbe vájt kör alakú nyílásokhoz dörzsölődött, ezüsttel verték ki.

Újabb kori szerzők (Hans Leip például, Bordbuch des Satans - a Sátán- hajónaplója-című, a müncheni List Verlagnál 1959 és 1966-ban megjelent munkájában) érdekes összefüggést találnak a kalózok ezüsttel kivert evezői és az angliai tengerészeti törvényszékek egyik hagyományos szertartása között: egészen a legutóbbi időkig, a kalózok elleni perekben, a bírák asztalán kötelező módon kis ezüst evező feküdt, amelyet aztán az elítélt előtt vittek a bitófához vezető úton. A hagyományokat köztudottan erőteljesen őrző brit igazságszolgáltatásról lévén szó, semmi okunk, hogy ne adjunk hitelt ennek az állításnak...

Eleinte, noha a szenátusban néha elkeseredett viták robbantak ki a kérdés körül, a rómaiak eltűrték a kalózok garázdálkodását a Földközi-tenger keleti partvidékén, hiszen őket ez különösebben nem érintette. Sőt, a ciliciai kalózvezérek Róma fő rabszolgaszállítói voltak.
Délosz szigetén tartották a legnagyobb rabszolgavásárokat. Délosz ugyanis semleges területnek számított: néhány négyzetkilométer felületű gránitszikla, amelyet a régi görögök szent helynek tartottak, mert hitük szerint itt született Apolló és nővére, Artemisz; itt volt egyike a leghíresebb jósdáknak és itt zajlottak le a déloszi játékok, amelyekre egész Görögországból érkeztek a résztvevők.
Déloszon nem kellett vámot fizetni, s így rövidesen átrakodó helye lett a Fekete-tenger es Alexandria között közlekedő áruknak, s az egyik legkeresettebb rabszolgapiac is. Sok görög városban ma is láthatók egy-egy patrícius vagy kereskedő tettét dicsőítő feliratok, akik Déloszon visszavásárolták egy-egy kalózok által elrabolt honfitársukat és visszajuttattak családjaihoz, szülővárosába.

Ám a kalózok évről évre erőszakosabbak lettek, nem hajókat, hanem kikötőket és egész parti tartományokat fosztogattak, kikötöttek Szicíliában és Itáliában is; gazdag római lakosokat és tisztviselőket raboltak el, akikért nagy váltságdíjakat reméltek. Még Ostiában, Róma kikötőjében is megjelentek, ahonnan elhurcolták a lehorgonyzott hajókat. Ez már meghaladta a rómaiak türelmét is és i.e. 100-ban kiadták a híres kalózok elleni körlevelűket, amelyet rhodoszi hajók juttattak el a birodalom egész területére - Ciprusba, Egyiptomba, Szíriába.
A körlevél, amelyben elsősorban a cilíciaiakat nevezték meg, határozott hangnemben hívta fel a közigazgatással megbízott hatúságokat, hogy ne fogadjanak kikötőikben kalózokat, ne engedjék útjukra a kalózkodással gyanúsított hajókat.

A körlevél nem zavarta különösebben a kalózokat. Ostiába egyre kevesebb kereskedő hajó érkezett, Rómában pedig a búza ára folyvást nőtt. Mindennek ellenére, a belpolitikai harcok miatt, meg két évtized telik el, amíg a római szenátus határozatot hoz egy olyan flotta felszerelésére, amely véget vethet a kalózok rablóportyáinak. Ezt a flottát Marcus Antonius parancsnoksága alá helyezték, akit azonban a krétaiak legyőztek.
A szenátus akkor Metellust küldte oda, és ő meg is bosszulta a szégyenteljes vereséget, később pedig Servilius konzult, aki néhány helyi sikert ért el - szétverte Zeniketesz király flottáját és lerombolta várat az Antalüai öbölben.

Mindez azonban csak igen kis részben oldotta meg azokat a súlyos problémákat, amelyeket a kalózok tevékenysége Rómának okozott. Döntő fordulatra végül csak i.e. 67-ben került sor, amikor Gneius Pompeius vette át a szárazföldi csapatok és a tengeri flottaparancsnokságát, azzal a megbízatással, hogy rombolja le a kalózhajókat, bárhol is legyenek azok. Megkezdődött hát az újabb kalózháború; - a nép nagy lelkesedéssel fogadta, inert a gabonaárak azonnal csökkentek.

Említést kell tennünk arról is, hogy ezt az elhatározást sokan ellenezték, és nem egy szónok figyelmeztetett arra, ahogy veszélyes az egész hatalmat egyetlen ember kezébe letenni, de végül is a szükséget szenvedő nép követelései kerekedtek felül. Így tehát a cilíciai kalózok áldatlan tevékenysége végül is mély politikai átalakulásokhoz vezetett magában a római birodalom szívében; ha csak korlátozott időre is, de bevezették a katonai diktatúrát.

Noha sikerült rövid idő alatt összetoboroznia ötszáz, az akkori időkben valóban legtökéletesebbnek számító hajót, amelyet a rhodoszi, massiliai (ma Marseille) és más római kormányzók bocsátottak rendelkezésére, Pompeius mégis nehéz feladat előtt állt, mert a kalózoknak rendkívül gyors hajóik voltak, és a legtökéletesebben uralták a tengeri csaták technikáját.
Dio Cassius római történész azt írja; hogy aki a tengeren támadta meg őket, ha legyőzték, biztos halál várt rá, ha pedig győzött, aligha tudott elfogni egyetlen kalózt is, mert azoknak sikerült gyorsan elhajózniuk. A kalózok nagy ereje abban is rejlett, hogy minden tengeren baráti kapcsolatban állottak egymással és pénzzel, támiogatással segítették egymást meg akkor is, ha egyébként nem voltak kapcsolatban.

Gneius Pompeius tizenhárom övezetben osztotta el hajóit, elzárva az összes tengerszorosokat. Saját parancsnoksága alatt megtartotta tartaléknak a hatvan leggyorsabb hajót. A tengerek megtisztítási hadművelete nyugatról kelet felé haladt. A kalózok először megpróbáltak észak-afrikai, spanyol és galliai kikötőkbe menekülni. Onnan kiűzve, az Adrián akartak menedéket találni, az illír partok régi rejtekhelyein, de itt is Pompeius hajói várták őket.
Néhány rendkívül gyors kalózhajónak sikerült kelet felé, Szicília és Észak-Afrika között átcsúsznia, de legtöbbjük, a Földközi-tenger nyugati felében elszigetelve, pánikba esett és megadta magát.

Ekkor a mediterrán-medence keleti felére került sor. Pompeius egyetlen napot sem késlekedett, Kréta felé tartott, ahol Metellus mar megtépázta a kalózokat, gyengítette erejüket. Ugyanakkor Terentius Varro, az Adriát lezáró flotta parancsnoka Rhodosz és Athén felé indult. A kalózok egymás után adták meg magukat, kegyelemért könyörögve a győztesektől. Az utolsó, döntő csatára Korakeszionnál (a mai Alajánál) került sor és ez a kalózok végleges vereségével végződött.
A második kalóz háború mérlege önmagáért beszél: tízezer kalózt megőltek, húszezret fogságba hurcolták, a csaták során százhúsz kikötőt és várost romboltak le. A cilíciai Soli város, ahová a Pompeius döntésére váró foglyok nagy részét gyűjtötték, a Pompeiopolisz nevet kapta
Gneius Pompeius most bebizonyította, hogy kiváló katonai képességei az államférfi jó tulajdonságaival párosulnak. Miután a kalózok foglyait elengedte és hozzásegítette őket, hogy visszatérjenek családjaikhoz, megkegyelmezett a húszezer fogolynak. Ezek között sok volt a tehetséges katona és kipróbált tengerész, akikkel betelepítette az utóbbi évek háborúskodásai során elnéptelenedett városokat.

Közben a krétai kalózok, akiket Metellus nagy elszántsággal és kegyetlenséggel üldözött, küldötteket indítottak Pompeiushoz, felajánlva, hogy átadják minden városukat. Pompeius elfogadta az ajánlatot, és parancsot küldött Metellusnak, hogy vessen véget a harcoknak. Ő azonban visszautasította a parancsot, és Krétában újabb háború kezdődött, ezúttal Metellus és Pompeius csapatai között, amely csak azért ért véget, mert Pompeiusnak sürgősen Kis-Ázsába kellett utaznia, ahol a római légiók főparancsnoksága várta, egy sokkal fontosabb háborúban, a Pontoszi Mitridatész elleniben.

A földközi-tengeri kalózok portyái tehát súlyosan kihatottak az akkori idők legnagyobb hatalmának, Rómának politikai életére. Először is ez volt a fő ok, amiért Gneius Pompeiusnak, aki addig konzul volt, megadták a teljhatalmat, s ez meg a kalózháború után sok évvel is a birodalom leghatalmasabb emberévé tette. Az ő parancsnoksága alatt állottak Gibraltár és Szíria között az összes csapatok, hajók, fegyverraktárak, tartalékok, valamint a parti területek, ötven kilométer mélységben.
Másodsorban pedig ez a háború a római hadseregben szakadáshoz, véres összeütközésekhez vezetett, amelyek - ha közbe nem jön a kisázsiai háború - katasztrofális következményekkel járhattak volna, mivel Metellusnak számos híve volt a római szenátusban.

Az időszámításunk előtti ötödik évtizedben két tragikus esemény rázza meg Rónát: i.e. 48-ban Gneius Pompeius, majd 44-ben Caius lulius Caesar meggyilkolása. A Földközi-tenger kalózait kiirtó Pompeius utódaiban a történelem különös tréfát űz Rómával: fia, Sextus Pompeius lesz az elkövetkező idők legnagyobb kalózvállalkozásainak kezdeményezője és vezetője, nem egyszer ténylegesen veszélyeztetve a birodalom politikai és katonai helyzetét, amelynek megszilárdításáért apja oly eredményesen fáradozott.



Forrás:
Horia Matei: Évezredek kalózkrónikája