logo

XVIII December AD

P. Servilius Vatia hadjárata a Dél-Anatóliai kalózok ellen

A VI. Mithridates Eupatór és Róma közötti első háború (i. e. 89 - 85) zűrzavaros időszakában s azt követően ismét fellendült a kalózszervezetek aktivitása a Földközi-tenger keleti medencéjében. M. Antonius Orator hadjáratának (i. e. 102-100) és a kalózok felett tengeri ütközetben aratott győzelmének hatása tehát semmivé vált, a kívánatos folytatás elmaradt. Az Anatóliai-félsziget, elsősorban Kilikia-Trakheia területéről kiinduló kalózok mind távolabbi szigeteket, tengerparti városokat támadnak meg rajtaütésszerűen, szállítóhajókat zsákmányolnak, megbénítják a tengeri kereskedelmet. Új vonás, hogy megindul a váltságdíjért elkövetett emberrablás.
A «nagy fogást» ekkor már nem a nagyszámú, a rabszolgapiacokon tömegesen értékesíthető fogoly jelenti, hanem egy-egy különösen gazdag ember elhurcolása. Ez részben annak a rendelkezésnek a következménye, amely a kalózokat a századfordulótól kitiltotta a Rómával szövetséges államok és városok kikötőiből, nem utolsó sorban a délosi rabszolgapiacról.

1. A fentebb vázolt körülmények között nagyon is érthető, hogy Rómának előbb-utóbb erélyes rendszabályokra kellett elhatároznia magát. így került sor - korábbi félbemaradt kezdeményezéseké után - i. e. 78-ban P. Servilius Vatiának, Q. Metellus Macedonicus unokájának a hadjáratára.
Ennek a vállalkozásnak a során a rómaiak levonták az előző hadjáratnak és következményeinek tanulságait, s a kalózok erejének tengeren való megtörése mellett tervbe vették szárazföldi bázisaik elfoglalását is. A hadjárat szervezésében a tengerhajózás biztonságának a szempontja és a görögországi és kis-ázsiai tartományok partvidékének védelme mellett Mithridatés elleni preventív stratégiai meggondolások is érvényesültek.

A kalózok elleni újabb akció napirendre kerülését elősegítette az a körülmény is, hogy Sulla 79-ben visszavonult a politikai élettől, majd a következő évben meghalt. Ezt követően ismét megerősödött a lovagrend befolyása Rómában; a keleti üzleti-kereskedelmi vállalkozások, az adóbérleti és más pénzügyletek lebonyolítása különben is a római és itáliai lakosság széles tömegei számára biztosított megélhetést, többeknek bizonyos jólétet is. így a figyelem időközben mind fokozottabb mértékben fordult Róma keleti érdekszférájának állandó háborítói, a kalózok felé.

Már 78-ban hadjárat indult P. Servilius Vatia proconsulnak, az előző év consulá,nak vezetésével a «kilikiai» kalózok ellen. - A dél-anatóliai vizekről kiinduló kalózszervezeteknek erős támaszpontjaik voltak a szárazföld belsejében, különösen a Taurus-hegység elágazásaiban. Itt, a hegyek között találtak veszély esetén menedéket, ide húzódtak vissza kedvezőtlen időben, ide hordták össze rablott kincseiket, kiváltásra váró foglyaikat, itt éltek családjaik.
A tengeri közlekedés zavartalanságát tehát a parti vizek megtisztítása Kis-ázsia déli részein önmagában még nem biztosíthatta, ha a kalózok hegyi fellegváraikban továbbra is háborítatlanul megbújhattak. Servilius Vatia hadjáratának ezért kettős célja volt: szét kellett zúznia a kalózok tengeri haderejét, de fel kellett számolnia szárazföldi támaszpontjaikat, búvóhelyeiket is.

A csekély számú és kronológiai tekintetben egymásnak ellentmondó források alapján a hadjárat lefolyása nagy vonalakban az alábbiakban rekonstruálható. A vállalkozás első évének jó része a hadjáratra való felkészüléssel, a hadszíntérre való felvonulással telt el. Még ugyanabban az évben megtörtént, azonban a hadjárat egyik legfontosabb eseménye, a kalózok ellen vívott tengeri ütközet. A csata színhelye Phasélis közelében, a Khelidóniai-szigetek mellett volt. Az ütközetben a római flotta győzelmet aratott a kalózok felett és szétszórta haderejüket (Flor. I 40,4).
A tengeri csata lefolyásától nem ismerünk részleteket, csak arra van támpontunk, hogy a rómaiak oldalán lykiai hajók is részt vettek az összecsapásban. Ez után a győzelem után szállt partra seregével Servilius a lykiai parton. Ezt követően került sor a kilikiai-pamphyliai szárazföldi hadműveletekre.
A hadjáratnak ez a szakasza kitöltötte a 77. évet és még a következő év egy részét is. Ez azzal magyarázható, hogy a zord hegyes vidéken, hegyszorosokban való előrehaladás, az élelmiszer és az ostromgépek szállítása már magában komoly nehézségeket okozott; a terep okozta bajok mellett számolnunk kell az időjárás viszontagságaival, a hegyi rablók rajtaütéseivel, s természetesen magának az ostromműveleteknek a nehézségeivel.

Látjuk tehát, hogy a proconsul valóban igyekezett összekapcsolni a tengeri és szárazföldi hadműveleteket. Csak így lehetett remény a kalózszervezetek teljes, gyökeres megsemmisítésére.

A hadjárat e szakaszában a római sereg több várost és erődítményt elfoglalt. A jelentősebbek voltak Lvkiában Olympos, Korvkos és Phasélis ; később Pamphvliában Attaleia. Az egyik legfontosabb fegyvertény a magát királynak nevező Zeniketés kalózvezér erősségének lerombolása volt az Olympos hegyén (ma Tachtaly Dagh).
Az erőd bevételét elkeseredett ostrom, kemény harc előzte meg. Zeniketés és emberei a végsőkig védekeztek; maga a vezér, amikor már semmi kiutat sem látott, felgyújtotta a várát, és családjával együtt a lángok között lelte halálát.
Zeniketést tehát nem sikerült élve kézre keríteni. Nem egy esetben azonban több szerencséje volt Serviliusnak, és több kalózvezért is fogságba ejtett. Ezek egyikét-másikát név szerint is ismerjük. Ilyen volt pl. a későbbi Ciceró (II in Verr. V 79) által is említett Nico.

2. Lykia és Pamphylia elfoglalása után megnyílt az út a további előrenyomulás előtt északi és keleti irányban. A római vezér Pamphvliát használta fel a további hadműveletek kiinduló pontjául, innen hatolt be a Taurus hegységbe is. Ezt megelőzően - ahogyan gyér forrásaink alapján rekonstruálható, - ostrom alá vette Isaura Vetust.
A várost hosszas, meddő ostrom után csellel vették be a római seregek, mégpedig úgy, hogy elvágták a vízellátást, mire a védők kénytelenek voltak megadni magukat. Sallustius (Hist. II fg. 87. M) mesterséges vízhiány előidézését említi: egestate aquae coacta deditio; Frontinus (Sirat. III 7,1) a szomszédos folyó eltérítését: flumine ex qub hostes aquabantur averso, ad deditionem siti compulsi.
Az elfoglalt várost felgyújtották, lakóit eladták rabszolgának. Az elrettentő célzatú, kemény elbánás hatására az innen tovább északkeletre fekvő Isaura Nova (Dinorna) önként ajánlotta fel a megadást. A rómaiak által megszabott súlyos feltételek azonban mégis a végsőkig folytatott ellenállásra késztették a város fegyverfogásra alkalmas fiatalságát; de a római hadvezetés fölényének így sem tudtak ellenállni.

Problématikus a két említett megerősített település, Isaura Vetus és Isaura Nova lokalizálása. Strabón (XII 6,2-3. p. 568 - 569) közlése alapján hagyományosan azt a települést tekintik Isaura Vetusnak, amelyet 1837-ben tárt fel William Hamilton a Zengibar Kalesi nevű dombtetőn. Nehézséget jelent azonban az a körülmény, hogy e mellett nincsen semmiféle folyó, aminek eltérítésével ki lehetett volna kényszeríteni a város feladását.
A függő helyzet megoldását egy felirat előkerülése látszik elősegíteni. A. Hall 1970-ben a Csarszamba folyó völgyének egy átkelőhelyénél fekvő Bozkir város északnyugati peremén, Zengibar Kalesitől mintegy 10 kilóméterre nyugatra talált egy hatsoros latin nyelvű feliratot, amelynek első fele Isaura Vetusnak Servilius által való elfoglalásáról számol be, a hadvezéri jelentésekben hagyományos ablativus absolutusos formulákkal:

SERVEILIVS • C. F. • IMPERATOR
HOSTIBVS • VICTEIS • ISAVRA • VETERE
CAPTA • CAPTIVEIS • VENVM • DATEIS

A lelet alapján Hall arra következtet, hogy Isaura Vetusnak a közelben, a Csarsamba partján kellett feküdnie ; a Zengibar Kalesi dombján feltárt település pedig Isaura Nova lehet. A zavart a hézagos illetőleg pontatlan forráshagyomány okozta. Kétségtelen, hogy így mindkét település lokalizálására van támpontunk. Az igazán megnyugtató és végleges megoldásnak tekinthető tény azonban az lenne, ha előkerülnének a feliratban említett városnak valamiféle további maradványai.

A teljesség kedvéért idézzük a felirat másik felét is:

SEI • DEVS • SEIVE • DEAST • QVOIVS • IN
TVTELA • OPPIDVM • VETVS • ISAVRA FVIT (6-8 betűhiány)
VOTVM • SOLVIT

Hall ebből arra következtet, hogy az ostrom során valami evocatio-hoz hasonló szertartást végeztek el, s amennyiben ez valóban egy evocatio volt, akkor ez cáfolja Wissowának Latte által is elfogadott véleményét, hogy ezt a szertartást Itália határain kívül sohasem végezték el. Megítélésünk szerint a szöveg nem evocatio-ra, hanem egyszerűen egy korábbi - a közelebbről Servilius által sem ismert helyi isteneknek tett - votum teljesítésére vonatkozik. Erre utalnak a votum solvit szavak. Az evocatio értelmezést kizárja a fűit perfectum alak.

A hadjárat utolsó szakasza a Kilikia Trakheia és a hozzá hasonlóan zord hegyes vidék, Isauria elleni hadművelet volt. Ennek a területnek a lakóit különben még évszázadok múltán is úgy emlegetik az egykorú források, mint mindenre elszánt, vad hegyi rablókat.

Érdekességként megemlíthetjük, hogy a hadjáratnak néhány résztvevőjét név szerint ismerjük. Ezek sorában találjuk L. Valerius Flaccust, akit később (59-ben) Cicero és Hortensius közösen igyekeztek tisztázni az Asia helytartójaként elkövetett visszaélések vádja alól. Flaccus tribunus militum minőségben vett részt a harcokban több éven át. Egyik társa volt az a T. Labienus, aki később (63-ban) C. Rabirius perében mint néptribunus állt szemben Ciceróval.
A legnevezetesebb személy Servilius Vatia kíséretében az ifjú C. Iulius Caesar volt, aki Sulla dictatúrája miatt távozott Rómából; a dictator halálának hírére azonban hamarosan visszatért a városba. Ezt követő újabb keleti útja során több szempontból is igen jellemző kalandban volt része.

Mikor 75-ben Rhodosra igyekezett, Milétos közelében, Pharmakussa szigeténél elfogták a kalózok, és természetesen váltságdíjat követeltek az előkelő ifjútól. Ennek reményében viszonylag jól bántak foglyukkal. Caesar szolgái egy hónap leforgása alatt össze is gyűjtötték a környéken a kívánt 50 talentumot, s ennek fejében a kalózok szabadon engedték az ifjú rómait, ő azonban nem érte be ezzel, hanem Milétosban hajóókat szerzett, rajtaütött a kalózokon, jó néhány emberüket elfogta és Bihynia helytartójához, M. Iuncushoz vitte, hogy az a törvényes előírásoknak megfelelően végeztesse ki őket.
Iuncus azonban kapzsi ember volt, jó pénzért rabszolgának akarta eladni az elfogott kalózokat; ezért húzta-halasztotta az ítélet kimondását és végrehajtását. Caesar végül is megunta a huzavonát, és maga végeztette ki az elfogott rablókat. A kalózok számos hasonló esetben tettek szert búsás váltságdíjra, de csak keveseknek sikerült a visszavágás úgy, mint Caesarnak.

3. Servilius Vatia hadjáratának összegezéseképpen megállapíthatjuk, hogy a római vezér kettős feladatát csak részben tudta megoldani. Elfoglalta ugyan Kis-ázsia déli partvidékének jelentős szakaszát, tekintélyes sikereket ért el a szárazföld belsejében, azonban a kalózflotta felett aratott győzelme ellenére sem tudta tartósan biztosítani a tenger feletti ellenőrzést Róma számára. A kalózok ugyanis pamphyliai-kilikiai támaszpontjaik átmeneti elvesztése következtében nyugatabbra húzódtak, s Kréta szigetén rendezték be egy időre központjukat.
Servilius sikerei ennek ellenére is kétségkívül döntő fontosságúak lehettek volna a kalózveszedelem leküzdésében, ha a következő évek eseményei, mindenek előtt a Mithridatés elleni harc újabb fejezete nem hiúsítja meg a hadműveletek folytatását, egy a tengeren és szárazföldön egyidejűleg megindított offenzívát. Mindamellett a proconsul eredményei önmagukban véve is jelentőseknek tekinthetők.

A már említett tengeri és szárazföldi győzelmek során nagyszámú foglyot ejtett és hatalmas zsákmányt szerzett. Sikerei fejében diadalmenetet tarthatott (74-ben), s megtiszteltetésül megkapta az «Isauricus» melléknevet.
Talán fölösleges is megemlíteni, hogy az eseményeket ezúttal is csak római szempontból, római megvilágításban ismerjük, az audiatur et altera pars lehetősége nélkül. Minden esetre elgondolkodtató az a körülmény, hogy hadjárata elismeréseként P. Servilius diadalmenetet tarthatott, ami különben csak iustus hostis-nak elismert ellenség fölötti diadal esetében volt szokásos, «latrones» esetében, aminek a kalózokat is tekintették, nem volt helyénvaló.

A korabeli római közhangulatra jellemző volt Servilius diadalmenetének népszerűsége, amit Ciceró megemlékezéséből ismerünk. Lehet, hogy szónokunk előadása kissé túlzó, polemikus célzattal sarkít, annyi azonban bízvást feltételezhető, hogy Itália és Róma népe valóban izgatott kíváncsisággal vegyes elégtétellel szemlélte végig a felvonultatott fogoly kalózokat és vezéreiket : «Emlékeztek az általános szokásra» - írja Ciceró -, «hogy aki elfogta a kalózokat vagy az ellenség egy vezérét, milyen szívesen mutogatta nyilvánosan mindenki szeme láttára». «Publius Servilius egymaga több kalózvezért ejtett foglyul élve, mint mások előzőleg együttvéve.
Ugyan már, megfosztott-e valaha bárkit is attól a gyönyörűségtől, hogy láthassa az elfogott kalózokat? Épp ellenkezőleg: amerre csak elvonult, mindenkit részesített az elfogott s bilincsbe vert ellenség örömteli látványában. így aztán csődültek is erre mindenfelől úgy, hogy nemcsak azoknak a városoknak a népe gyűlt össze bámészkodni, amerre végighurcolták ezeket, hanem a szomszédosoké is. Maga a diadalmenet pedig miért volt a római nép számára a legkedvesebb és a legörömtelibb minden diadalmenet közül? Azért, mert a legédesebb érzés a győzelemé, a győzelemnek pedig legbiztosabb tanújele az, ha látjuk, amint azokat, akiktől olyan sokat rettegtünk, bilincsben vezetik a vesztőhelyre.

Mindamellett Róma a kalózok teljes megsemmisítését e hadjárat révén távolról sem érte el, sőt, még csak lényegesnek mondható javulás sem következett be a helyzetben. Az erélyes rendszabályok közvetlen folytatása ugyanis elmaradt, s emiatt P. Servilius sikerei csak helyi és átmeneti jelentőségűeknek bizonyultak. A kalózok akciói továbbra is töretlenül folytatódtak, sőt fő támaszpontjaiknak nyugat felé való időleges áttolása azt eredményezte, hogy jelenlétük Itáliában is egyre észrevehetőbbé vált.
Tevékenységük hatókörének kiterjedését mi sem jellemzi szembetűnőbben, mint az, hogy C. Aurelius Cotta consul nem sokkal Servilius hadjáratát követően hivatalosan is kénytelen volt bejelenteni a senatusban : közvetlen veszély fenyegeti magának Itáliának a partjait is, nem kevésbé, mint a tartományokét, az élelmezést biztosító hajók száma pedig megfogyatkozott.

A korábbinál átfogóbb rendszabályokra volt tehát szükség. Ilyennek készült M. Antonius praetornak, a 102. évben indult hadjárat vezetője fiának a későbbi triumvir apjának imperium infinitum birtokában megindított hadjárata, amely azonban teljes kudarcba fulladt, s a végső megoldás még egy ideig váratott magára.



Maróti Egon