logo

IX December AD

Pompeius a kalózok ellen

Az illür és makedón háborúk egy időre az lón-tengerről északra, az Adriai-tengerre szorították a kalózokat. A Kr. e. I. század elején a legnagyobb fenyegetést a ciliciai kalózok jelentették. Cilicia zord partvidéke és hátországa távoli támaszpontokat és jó rejtekhelyeket nyújtott a kalózok számára. Róma - lényegében a kalózellenes hadműveletek bázisául - létrehozta Cilicia provinciát. Az intézkedésnek jellegzetesen katonai, nem pedig haditengerészeti célja volt. A stratégia alapját az képezte, hogy a szárazföldön, az ellenséges kikötők elfoglalásával nyerjék meg a tengeri háborút. A Földközi-tenger más vidékein - például Krétán - a helyzet még tarthatatlanabb volt.

Kr. e. 67-ben az egyre bizonytalanabbá váló tengeri utánpótlás következtében fellépő itáliai gabonahiány előtérbe helyezte a kalózkodás problémáját. Gabinius néptribunus indítványa nyomán Pompeius széleskörű hatalmat kapott e fenyegetés leküzdésére. Erre az időszakra - részben Mithridatész támogatása jóvoltából - a kalózvállalkozások magas fokú szervezettséget és egységet értek el. Az evezősök nemcsak tengeri, hanem bizonyos mértékig szárazföldi hatalommá is váltak.
Adót szedtek a tengerparti városoktól, világító- és őrtornyokat építettek azokon a partszakaszokon, amelyeken fegyverraktáraik és kikötőik feküdtek, képzett kormányosokat alkalmaztak, vezetőik pedig olyan emberek voltak, akik korábban üzleteket irányítottak és értettek a vezetéshez. A titkosnak éppen nem nevezhető szervezetüket feltűnő hősködés jellemezte. Plutarkhosz ezüstborítású evezőket, aranyozott árbocokat és bíborszínű vitorlákat említ, az általuk ellenőrzött partvidéken zenével, tánccal és mulatozással eltöltött pihenőkről nem is szólva. Sokan közülük az egyre népszerűbb keleti vallás, a Mithras-kultusz hívei voltak, ami azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy kirabolják a hagyományosabb istenek és istennők templomait.
Az itáliai partvidék sem kerülte el figyelmüket. Egy alkalommal tisztikarukkal és teljes kíséretükkel együtt elfogtak két római praetort is. Egy másik rajtaütés során elrabolták és váltságdíjért fogva tartották egy híres római parancsnok lányát. Pompeius kinevezésekor Plutarkhosz szerint a kalózoknak 1 000 hajójuk volt, és 400 város állt az uralmuk alatt.

Pompeius a kinevezésével hatalmat kapott a Hercules oszlopain belül (vagyis Gibraltártól keletre) fekvő minden tengerek, és 50 mérföldes (80 km) mélységben a partszakaszok fölött is. Felhatalmazták arra is, hogy 24, közvetlenül az ő irányítása alatt álló, praetori rangú legatust (tisztet) nevezhessen ki. 125 000 ember és 500 hadihajó felállítására kapott lehetőséget, és a megszavazott hatalmas pénzügyi források is bőven elegendőnek bizonyultak a vállalkozás költségeinek fedezésére. Pompeius fel sem használta a rendelkezésére álló teljes pénzkeretet, és ki sem töltve a különleges felhatalmazással járó hároméves megbízatás idejét, már hónapok múltán bejelenthette feladata sikeres megoldását.
Feladatát nagyon körültekintően hajtotta végre. Először a Földközi-tenger nyugati medencéjét tisztították meg a kalózoktól, aminek során mind a 13 haditengerészeti alakulata külön hadműveleti zónában működött. Pompeius ezután 60 legjobb hajójával keletre, a fő ellenséges bázisok ellen vonult. A Földközi-tenger nyugati medencéjét mindössze 40 nap alatt tisztították meg, a keleti kalózbázisok elfoglalásához három hónapra volt szükség. Az ellenséges flotta jelentős részét egy nagyobb tengeri ütközetben semmisítették meg. Azokat a kalózokat, akik családjaikkal együtt a szárazföldi erődökben kerestek menedéket, ostrom alá fogták és foglyul ejtették. A foglyok száma 20 000-re rúgott. A zsákmányul ejtett hajók között volt 90 teljesen felszerelt hadihajó is.

Ha Pompeius valamikor megérdemelte a Magnus („Nagy”) jelzőt, akkor az most volt. Eltekintett attól, hogy összes foglyát egyszerűen megfeszítse - ami abban a helyzetben normális reakció lett volna -, Pompeius ugyanis felismerte, hogy a kalózveszély a társadalmi fejlődés eredménye, és nem egyszerű katonai kihívás volt.
A kalózok elszánt emberek voltak, akiknek nem volt vesztenivalójuk, és akiket a kegyetlen háborúk és a véres politika otthontalanná és földönfutóvá tett. Ilyen körülmények között a csatatéren való halál jobb alternatíva volt az éhhalálnál, és még a megfeszítés kockázatát is megérte. Könyörületet gyakorolva foglyaival szemben, Pompeius amnesztiát ajánlott a még mindig szabadlábon lévőknek. A kalózok erre tömegesen adták meg magukat. Őket és családjaikat a Földközi-tenger keleti medencéjében gondosan kiválasztott pontokon (pl. Pompeiopolis, Adana) földművelő közösségekbe telepítette le.

Pompeius nagy győzelmét sajnos egy igazgatási összetűzés beárnyékolta. Az már a kezdettől fogva sejthető volt, hogy egy ilyen nehezen megfogható és nagyon mozgékony ellenség ellen vívott háború során Pompeiusnak a parti zónákra is kiterjedő fennhatósága valószínűleg kiélezi majd az ellentétet a tartományok korábban kinevezett, az egész szárazföldért felelős római helytartóival.
Quintus Caecilius Metellus (Creticus), Creta helytartója ugyanis könyörtelenül kivégeztetett minden kalózt, köztük sok olyat is, aki Pompeius amnesztiájának lehetőségét szerette volna kihasználni. Pompeius egyik - egy csapattesttel Krétára küldött - tisztje a kalózokkal szövetségben, Metellus ellen harcolva esett el. Metellus megmenekült ugyan Pompeius haragjától, de élete végéig ellenségének tekintette.


Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete Fordította: Dezső Tamás