logo

XXII September AD

Kalózok és a kalózkodás a köztársaság korában

A köztársaság korában a tengerészek számára nem a tengeri vihar, a megbúvó sziklák jelentették a legfőbb veszélyt. Ha a hajó elkerülte a tengerben alattomosan rejtőző zátonyokat, ha átjutott is Scylla és Charybdis rettegett örvényein, ha sikerült is a viharoktól megmenekülnie, nem egykönnyen kerülte el a tengeri kalózok ármányát.
A kalózok régóta garázdálkodtak a Földközi-tengeren, számos, a partok mentén élő nép legfőbb kenyérkeresete a tengeri rablás volt. A kietlen, terméketlen talajon jóformán annyi sem termett meg, amennyiből a családok életüket szűkösen tengethették, és közülük azok, akik a tengert, a hajózást jól ismerték, békés időkben is nekivágtak, hogy áruval teli hajóra vagy éppen emberre vadásszanak. A háborúban pedig a hadban álló felek egyenesen érdemnek tekintették, ha sikerült megcsáklyázni az ellenség hajóit. Róma, bár a Földközi-tengernek csaknem az egész térsége fölött uralkodott, sokáig képtelen volt a tengert a kalózoktól megtisztítani.

A kilikiai, az illyr tengeri rablók gyors járatú vitorlásaikon űzőbe vették a nehézkesebben haladó teherhajókat, azokat megcsáklyázták, a hajókat és terhüket elrabolták, a hajó személyzetét, utasait rabszolgának adták el, vagy váltságdíj fizetése ellenében szabadon bocsátották őket.
Az i. e. II. század dereka óta a földközi-tengeri kalózkodás mind nagyobb méreteket öltött, s meggátolta az élelmiszerszállítást, akadályozta az áruforgalmat, a népek közötti békés kereskedelmet. A római kormány nem bizonyult elég erélyesnek és következetesnek a kalózkodás végleges felszámolására, sőt még azt is eltűrte, hogy maguk a kalózok szállítsák piacra a rabszolgákat, hiszen a nagybirtokosoknak az olcsó munkaerőre egyre nagyobb szüksége volt.

A polgárháborúk, a belvillongások a kalózok malmára hajtották a vizet. A köztársaság legfőbb szervei alig foglalkoztak a kalózkodás leküzdésével, a Forumon folyó népi politika annyira lefoglalta őket, hogy a rómaiak valódi érdekeit szinte szem elől tévesztették. A kalózok vérszemet kaptak, merészségük már nem ismert határt, feldúlták és kirabolták a provinciák part menti városait, mint Knidost, Kolophónt. Kifosztották a tiszteletre méltó, hírneves görög szentélyeket, i. e. 69-ben megsarcolták a rómaiak pártfogolta Delos szigetét, a praetor szeme láttára kifosztották az itáliai Caietát (ma: Gaeta), sőt Ostiát is, miután a kikötőben horgonyzó, a consul parancsnoksága alatt álló hajóhadat előbb elfoglalták!

A rómaiak a tengeri zsiványok ellen több ízben is háborút viseltek, és bár részeredményeket el is értek, a kalózkodást mégsem tudták végleg felszámolni. Mire a római hadigályák a gyanúsnak látszó öbölben horgonyt vetettek, és a legionariusok partra szálltak, a tengerek szegénylegényei már régen eltűntek a hegyes, sziklás partok búvóhelyein, és a katonák bottal üthették a nyomukat.

romaikor_kep



Egy ízben a kalózok magát a fiatal C. Iulius Caesart is elfogták, és csupán magas váltságdíj fizetése ellenében akarták szabadon bocsátani. Az ifjú patrícius a szemükbe nevetett: csak ilyen kevésre értékelik a személyét? És felemeltette a váltságdíj összegét. Míg a pénz megérkezett, Caesar kényelmesen berendezkedett a kalózhajón, a rablókkal pedig úgy kiszolgáltatta magát, mintha rabszolgái lettek volna, jól szórakozott rajtuk, és a kalózok nagy derültségére megígérte, hogy valamennyiükkel végez, ha egyszer kezébe kerülnek.
A váltságdíj egy szép napon megérkezett, Caesart szabadon bocsátották. Az előkelő fiatalember hamarosan néhány hadihajóval a kalózok nyomába szegődött, és elrablóit katonáival elfogatta, és valamennyit az árbocokra feszíttette…

Természetesen, nem mindenütt akadtak caesarok, és a római tengerészeknek minden oka megvolt a rettegésre. Több mint ezer kalózhajó cirkált a Földközi-tengeren, és állandóan nyugtalanították a part menti lakosságot. Itália földjét mind kevésbé kímélték, a Via Appiára is elmerészkedtek, és ott embereket raboltak el.
A római nép torkig volt már a tehetetlen senatussal, az ügyefogyott hadvezérekkel, hiszen a Város gabonaellátása állandóan veszélyben forgott. I. e. 67-ben örömmel választották meg Cn. Pompeiust a kalózok felszámolására indított hadjárat fővezéréül, és erre igen széles hatáskörrel ruházták fel. Pompeius nagy hajórajjal, fedélzetén egész hadsereggel tengerre szállott, és a Földközi-tenger nyugati medencéjét negyvenkilenc nap alatt megtisztította a kalózoktól. Pompeius kegyelmet ígért azoknak, akik megadják magukat, de elpusztíttatta az ellenállókat. 377 kalózhajót zsákmányolt, 1300hajót elégettetett. Így a Földközi-tenger nyugalmát Róma egy időre biztosította.

A tengeri hajózás nyugalma nem tartott sokáig. Caesar meggyilkolása után, a kalózkodást felszámoló Cn. Pompeius fia, Sextus Pompeius, a hatalmat birtokló triumvirek elkeseredett ellensége - mint erre már más összefüggésben rámutattunk - elfoglalta Siciliát, és erről a támaszpontról hajóival állandóan nyugtalanította a kereskedelmi hajókat, hogy Rómában elégedetlenséget keltsen és a triumvireket megbuktassa.
Hosszú ideig folyt a tengeri harc Sex. Pompeius és a triumvirek között, végül is C. Octavianus, a későbbi Augustus került ki a küzdelemből győztesként. Az ellenséges hajókon szolgáló, bátorságukért felszabadulásukat remélő szökött rabszolgákat visszaadta gazdáiknak, hogy büntessék meg őket. Ő maga több ezer gazdátlanná vált rabszolgát keresztre feszíttetett. Később végzett az Adriai-tengeren kalózkodó illyrekkel, ezentúl pedig a Ravennában és Misenumban horgonyzó hajóhad őrködött a Földközi-tengeren. És mindaddig, amíg a császári hatalom ereje teljében volt, valamint a gazdasági viszonyok többé-kevésbé kielégítették a birodalom népeinek szükségleteit, igényeit, a kalózkodás nem ütötte fel a fejét.



Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969