logo

XVIII Junius AD

Diocletianus ármaximáló rendelete (I.)

„A fentebbiekben felsoroltak alapján, mivel már maga az emberiesség követelte, joggal és méltán határoztunk úgy, hogy megszabjuk, nem az árucikkek árát - mert azt nem is lehetne helyesen megállapítani, hiszen egyes tartományokban bő volt a termés, és ezek boldogan dicsekedhetnek a kívánatos olcsósággal és a kivételes bőséggel hanem az árak felső határát, hogyha történetesen drágaság ütné fel a fejét valahol - mentsenek meg az Istenek Ilyen csapástól! - akkor az árdrágítást, amelyet a szinte határtalan térségeken nem lehetett megfékezni, most rendeletünk megállítsa és törvényes intézkedéssel megzabolázza.
Elrendeljük tehát, hogy azokat az árakat, amelyeket az alább következő rövid jegyzék feltüntet, egész birodalmunkban gondos figyelemmel tartsák meg, hogy mindenki megértse: ezeknek túllépése tilos! Persze ott, ahol nyilvánvaló árubőség van, hadd érvényesüljön az áldott olcsóság, hiszen épp ez a célunk, a fentebb említett nyerészkedés megfékezésével. Az eladással és vétellel foglalkozó kereskedők pedig, akik rendszeresen járják a kikötőket, és az idegen tartományokat, a jövőben egyetértőleg mérsékeljék magukat; és mivel maguk is jól tudják, hogy a drágulás miatt megszabott árakat tilos emelni, eladáskor vegyék számba mind a helyet, mind a szállítást, mind az egész ügyletet, hogy világosan kitűnjék: a közvetítő kereskedők sehol sem drágítják az árakat.” (De pretiis rerum venalium, praef.)

Diocletianus és Maximianus augustusok, valamint Constantius Chlorus és Galerius caesarok. végén adták ki a birodalom egész területére kiterjedő ármaximáló rendeletüket, amely római gazdaságtörténet egyik legbecsesebb forrása. Célja a „mértéktelen harácsolás” megállítása, amely már a hadsereg fenntartását is veszélybe sodorta; s az egységes birodalomban mindenütt ugyanannak az árszínvonalnak bevezetése. Az eredeti latin, valamint a görög fordítás számos töredéke került elő a keleti tartományokból (legutóbb Aphrodisziaszból és Aizanoiból).
A töredékek első csoportosítását és magyarázatát Theodor Mommsen kísérelte meg. Ő állapította meg, hogy az eredeti rendeletben több mint ezer tétel szerepelt, bár ő még úgy hitte, hogy az csak a Birodalom keleti felére vonatkozott. Az ármaximálás fő oka a pénzromlás volt: valamikor a római denarius tiszta ezüst volt, Nerótól kezdve azonban 10% vörösrézzel keverték, amelynek aránya Hadrianusnál 20, Marcus Aureliusnál 30, Septimius Severus uralkodása alatt pedig 50-60%-ra ment fel. Diocletianus korában, tehát a rendelet kiadása idején, már csak 5% volt a denarius ezüsttartalma. (A rendelet egyik töredéke szerint 1 római font, vagyis 327,45 gramm finom arany értéke 50 ezer denarius.)

A rendelet egyik célja a pénz értékének megállapítása (az aphrodisziaszi lelet egy 301. szept. 1-jén kiadott általános pénzreformrendelet szövegének töredékét is megőrizte számunkra), vagyis nem annyira az árucikkek értékének megszabása pénzben, mint inkább a pénz értékének megszabása árucikkekben.
Az értéktelen pénz ugyanis lassan kikerült a forgalomból, vagyis a 4. század elejére a gazdaság visszasüllyedt a monetáris rendszerből a közvetlen árukereskedelem szintjére. Ez a folyamat már a 3. század közepén odáig jutott, hogy zsúfolásig teletömték az állami raktárakat, ahonnan kiutalásos rendszerben, áruban fizették az állami közalkalmazottakat és mindenekelőtt a hadsereget. Az edictum de pretiis természetesen nem érte – nem érhette - el a kívánt hatást, sőt éppen a kívánatos folyamatok ellenkezője történt: megerősödött a korrupció és a feketekereskedelem, a pénz a „második gazdaságban” tűnt el, mint arról Lactantius „A keresztényüldözők haláláról” című művéből értesülhetünk:
„Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat is végletesen feldarabolta, sok elöljáró, sok hivatal ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városok nyakán is, továbbá sok-sok számvevő, felügyelő és helytartói helynök, akik igen ritkán tárgyaltak polgári pereket, de annál sűrűbben hoztak halálos ítéleteket és rendeltek el proscriptiókat. [...] Miután mindenféle gonosz intézkedésével mérhetetlen drágaságot okozott, törvényekkel igyekezett maximálni az árakat. Ez időben sok vér folyt apró-cseprő dolgok miatt, az emberek félelmükben semmit sem mertek piacra vinni, így hát a drágaság még kegyetlenebbül felszökött, s ez így tartott mindaddig, amíg sokak pusztulása után a szükség hatályon kívül nem helyezte a törvényt.”
(Lact. De mort.7.)

Az árak természetesen nem teljesen egyeztek meg a Birodalom egész területén, hiszen azt az áruk mozgatása és a kereslet is befolyásolta (pl. a viziutak mentén olcsóbb volt minden, mint a szárazföld belsejében). Az egyiptomi papiruszleletek bizonysága szerint még a Birodalom e gazdaságilag alulfejlett tartományának legeldugottabb falucskájában is monetarizált volt a gazdaság - legalábbis a 3. században bekövetkező „nagy gazdasági válságig” -, vagyis az árukért és szolgáltatásokért pénzben kellett fizetni. Ugyancsak a piac meglétére mutat, hogy a kölcsönöket 4-12%-os kamatra adták, e fölé csak nagyon ritkán és főként csak a provinciákban mentek. A 8%-os kamatingadozás mértékét szintén a piac szabta meg. A befektetések és a pénzkölcsönök profitot eredményeztek, ami azt is jelenti, hogy bizonyos tőkepiac is létrejött, bár ez nem hasonlítható a modem bankrendszerhez. A legnagyobb különbség talán, hogy az ókori bankárok (trapezitai; argentarii) a saját pénzüket fektették be.
Bár a bankok ismerték a kétféle letéti típust: a zárt és a nyitott letétet (depositum regulare; depositum irregulare) - az előbbi esetében a bankár köteles volt a letétbe helyezett értéket érintetlenül megőrizni, az utóbbinál a pénzt kamatra kihelyezhette -, mint azt a nevek is mutatják, a nyitott letét lehetett a ritkább eset.

Egy Traianus-kori itáliai földmérés eredményeit rögzítették egy Veleiában fennmaradt feliraton. A dokumentum érdekessége, hogy a földeket magánemberek birtokolták, és azok értékét pénzben adták meg. Az adott régióban a földeknek nagyjából egyforma áruk volt, ami szintén a piacgazdaság meglétére mutat.
Érdekes, hogy még az állam számára központi politikai jelentőséggel bíró római gabonaellátás is piaci alapon szerveződött. (Pedig a császárok számára talán egyszerűbb lett volna a „hadigazdaság” bevezetése, legalábbis ezen a téren.) Róma évi fogyasztása
20-40 millió modius (kb. 150-300 ezer tonna) gabona volt. Ha ezt redisztributív módon osztották volna szét, óriási bürokráciát kellett volna fenntartaniuk, erről viszont nincs tudomásunk. Ráadásul a gabonaszállító flotta sem volt állami tulajdon, sőt az állam a kereskedelem fenntartása érdekében garanciát vállalt az esetleges károkra. (Ezért volt ez nagyon jó üzlet.) Öt éves szerződést kötöttek a naviculariival, akik érdekeik védelmében societasokba tömörültek.

A hiány és az ebből következő áremelkedés esetén a piac korlátozására intervenciót alkalmaztak, ami lehetett állami beavatkozás vagy akár egy magánember mentőakciója is. Hadrianus korában a macedoniai. Létében egy bizonyos M. Salarius Sabinus „jóval a piaci árfolyam alatt” dobott piacra 400 medimnosz búzát, 100 medimnosz árpát és 60 medimnosz babot, valamint 100 métréta bort, ezzel megmentve a lakosságot az éhezéstől.
Állami intervencióra volt szükség az i. sz. 33-ban fellépő likviditási problémák miatt (a kamatlábak nőttek, a hiteleket visszakérték), Tiberius ekkor nagy mennyiségű pénzt dobott piacra, amit 3 éves kamatmentes kölcsönök formájában vehettek fel a mezőgazdasági vállalkozók.

Az a tény, hogy a mezőgazdaságon kívül csak igen csekély lehetőség volt a meggazdagodásra, és a mezőgazdaság fejlődése csak nagyon lassú és korlátozott volt, behatárolta a római felső osztályok döntési lehetőségeit. Finley szerint a római földtulajdonosok nem rendelkeztek olyan mérvű gazdasági ismeretekkel, amelyek lehetővé tették volna a racionális, hosszú távú gazdasági tervezést. Döntéseiket in kább a szokások, semmint a befektetések és hozamok pontos kalkulációja alapján hozták.

Más gazdaságtörténészek ellenben feltételezik, hogy a modern kapitalista vállalkozókhoz hasonlóan az ókori földtulajdonosok is végeztek gazdasági tervezőmunkát. De Neeve az ifjabb Plinius birtokgazdálkodását elemezve meg- különböztette a római gazdaság „kapitalista” és „paraszti” szektorát, és úgy látta, hogy a római arisztokrácia nagyrészt az előbbihez tartozott.

D. Rathbone az úgynevezett Héroninosz-archívum papiruszleletei alapján foglalt állást a gazdasági racionalizmus mellett. Az archívumban egy 3. századi egyiptomi latifundium intézőjének, Aurelius Appianusnak iratai maradtak fenn, amelyek arról tanúskodnak, hogy a vilicus alapos marketingismeretekkel rendelkezett, amelyek birtokában képes volt a gazdaság hosszú távú működését előre tervezni.


Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom