logo

XXIII Januarius AD

A keresztény közösség vonzereje

Gyakori és széles körben hangoztatott érv, hogy a pogányok kereszténnyé válásának egyik fő oka a közösség vonzerejében rejlett. A városok pogány kultuszai nem alkottak valódi közösségeket. Alakalomadtán rendeztek nyilvános ünnepségeket és szertartásokat, de heti rendszerességű találkozók, szervezett beszélgetések, önreflexió, és a problémák megbeszélése hiányzott, és szorosabb kötelékek sem alakulhattak ki a tagok között.
Ez a keresztényeknél másként működött. A zsidókhoz hasonlóan ahonnan ők maguk is elindultak a keresztény közösségek is heti találkozókat szerveztek. A kereszténységre való áttérés nem elszigetelt, egyéni ügy volt, amit mindenki a saját spirituális magányában élt meg. A hívő szó szerint részévé vált az egyháznak. Templomokról ekkor még nem beszélhetünk az első ilyen célból emelt épületek, jelenlegi ismereteink szerint, csak a 3. század közepén jelentek meg. Azelőtt, és még vélhetően utána is egy jó ideig, a legtöbb egyházközösség privát lakóházakban és szabadtéri helyszíneken, például temetőkben gyűlt össze.
Az egyház tehát nem konkrét helyszínt jelentett, hanem közösséget méghozzá szorosan összetartó közösséget. Akár családnak is nevezhetnénk. Sőt, ami azt illeti a keresztényeket gyakran biztatták arra, hogy hagyják el a családjukat, és az új közösséghez csatlakozva, annak tagjaként éljék életüket. Az egyházközösség alapítója vagy vezetője volt az „atya”, a hívek pedig „fivéreknek”, „nővéreknek” szólították egymást. Tudatosan a kölcsönös szeretetre és tiszteletre alapozták a csoport létezését. Mindenkinek, aki hozzájuk szegődött, erkölcsi támogatást nyújtottak.

Legalábbis ezt állították magukról azok, akik az egyházról írtak. Hogy mindez mennyire volt igaz, az már más kérdés. Abban azonban a legtöbb kutató egyetért, hogy a közösségek vonzereje beszippantotta a kívülállókat, akiknek megtetszettek a csatlakozással járó hatalmas társadalmi előnyök. E. R. Dodds, történész egy ízben azt állította, hogy a keresztény közösség természete „volt a legfőbb, meglehet, az egyetlen oka a kereszténység elterjedésének.”
A 4. század második felében uralkodó Iulianus császár egy megjegyzése szintén ezt a nézetett látszik alátámasztani. Öt az utókor „Apostata”, azaz „Hitehagyott" Iulianus néven ismeri, mivel elhagyta a keresztény hitet, és a hagyományos pogány vallásokat hirdette. Constantinus után ő volt az egyetlen pogány császár, 19 hónapig, 361-től 363-ig uralkodott. Constantinus unokaöccse volt, és ő maga is egy egyházi közösségben nevelkedett, azonban trónra lépésekor fellázadt és elhatározta, hogy visszatéríti birodalmát a pogány vallásokra. Ezzel a 9. fejezetben részletesen is foglalkozunk.
Iulianus egyik levelében a keresztény egyház sikere miatt kesereg, és azt a keresztények jótéteményeinek tulajdonítja. Kifejezi továbbá, hogy azt kívánja, bárcsak a pogány vallások is követnék a közösségépítés és a jótékonyság keresztény példáját. Az alábbi szövegrészletben ateistának mivei az istenek többségét nem tisztelték és galileaiaknak is nevezi a keresztényeket:

„Miért nem látjuk hát, hogy az idegeneknek tett jótékonyságuk, a halottak sírjainak gondozása, és az életük látszólagos szentsége az, amivel a legtöbbet tették az ateizmus terjesztéséért? (...) Gyalázat, hogy míg a zsidóknak soha nem kell koldulniuk, az istentelen galileaiak pedig nem csak a saját szegényeiket támogatják, de a mieinket is, addig mi szégyenszemre képtelenek vagyunk segíteni a saját népünkön.”

Ezek alapján jogosnak tűnhet, hogy a keresztény közösségi élet vonzereje lehetett a kulcs a hívek toborzásában. Van azonban néhány probléma ezzel a nézettel. Fiatalon maga Iulianus is aktívan kivette a részét az egyház dolgaiból, így belülről láthatta annak működését. Nem kívülállóként formált róla véleményt. Hihette, hogy a jótékonyság vonzotta az embereket, mégis feltűnő, hogy az egyházközösségi tagságot soha senki nem említette meg, mint áttéréséhez vezető okot. Adolf von Harnack is elismeri, hogy az írott források kimerítő vizsgálata alapján „egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy a keresztények az általuk osztott adománnyal próbáltak volna híveket szerezni.”

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a jótékony cselekedetek nem járultak hozzá a vallás vonzerejéhez. Ellenkezőleg, jó okunk van gyanítani, hogy sokan nagyon is kielégítőnek találták a keresztény egyházat, nem kis mértékben annak társadalmi, érzelmi, fizikai és intellektuális előnyeinek köszönhetően. Van azonban egy fontos különbség aközött, hogy mivel lehet megtartani a már meglévő tagokat, és hogy mivel lehet elcsábítani a még kívülállókat. Ez két külön feladat.

A korai keresztény egyházak zárt közösségek voltak, kívülállók nem vehettek részt a szertartásokban. Nem ismerhették az egyház belső működését, sem az általa kínált előnyök teljes palettáját. Mi több, ahogy azt később láthatjuk még, a keresztény közösségekről terjedő történetek sokkal inkább taszítóak lehettek, semmint vonzóak. Vagyis nincs meggyőző bizonyítékunk arról, hogy az emberek azért csatlakoztak volna nagy számban vagy bármekkora mértékben is az egyházhoz, mert a közösségből fakadó élményekre számítottak. Valami más volt az, ami ennyire vonzóvá tette a kereszténységet.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)