logo

XXIII Januarius AD

A stratégia kérdése

Hogyan próbálták meggyőzni a keresztények pogány társaikat? Kezdésként fontos lenne kiemelni valamit, amiről gyakran megfeledkezünk. A potenciális áttérőknek minden esetben van valamilyen előzetes elképzelése az istenek világáról és arról, hogy hogyan léphetnek ezzel kapcsolatba. Ezért egy új vallás sem lehet sikeres, ha nem kapcsolódik valamennyire ezekhez az elképzelésekhez. Ha a kereszténység teljesen idegen lett volna, senki sem tudta volna elképzelni, hogy miről is van szó. Ebben az esetben nemcsak, hogy nem lett volna vonzó, de egyenesen megfoghatatlan lett volna. Ahhoz, hogy megtérítsék a pogányokat, a keresztényeknek ezekből a kapcsolódási pontokból kellett kiindulniuk, majd meg kellett mutatniuk, hogy a kereszténység éppen ezekben számít feljebbvalónak.
Épp ezért lényeges, hogy ne csak azzal foglalkozzunk, hogy a kereszténység miben különbözött a többi vallástól, hanem azzal is, hogy miben hasonlított rájuk. A korai keresztény hittérítés kiváló szakértője, Arthur Darby Nock, egy alkalommal azt írta, hogy „egy próféta eredetisége abban rejlik, hogy képes izzó lángra lobbantani a már meglévő éghető anyagot." Először tehát meg kell határoznunk, hogy mi is volt ez az éghető anyag, amiből a keresztények tüzet rakhattak.

Kezdésnek tűnődjünk még egy kicsit azon, hogy miért is követték a pogányok a vallási szokásaikat. Egyrészt, nyilván azért, mert mindenki más is ezt tette, és ők maguk is gyermekkoruk óta ebben éltek. Nézzünk ehhez egy mai analógiát. Miért állunk fel egy-egy sportesemény előtt a nemzeti himnuszt hallva? Sokan persze, azért, mert mélyen elmerülnek a pillanatban és fejezik ki tiszteletüket. Felidézik a nemzet háborúit, a szabadságért folytatott küzdelmet, esetleg a saját részvételüket ezekben a konfliktusokban, vagy rokonaik, őseik sorsát, akik sokat tettek a hazáért. Sokan azonban csak azért állnak fel, mert mindenki más is így tesz körülöttük, és mindig is így tettek hasonló helyzetben. Közben viszont lehet, hogy már a közelgő meccsen gondolkodnak, vagy azt tervezgetik, hogy milyen hot-dogot vegyenek a büfében.
Kétségtelen, hogy számos pogány egyszerűen azt tette, amit mindig is tett, anélkül, hogy különösebben belegondolt volna a dologba. Másoknak tiszta és ellenállhatatlan okai voltak arra, amit tett. Az istenek megérdemeltek, hogy elismerjék és imádják őket, az emberek pedig hálával tartoztak nekik mindazért a jóért, amit értük tettek. Sőt, mi több, az isteneket meg kellett becsülni, hogy továbbra is jó dolgokkal halmozzák el a népet akár olyan kézzel fogható hasznot nyújtva, mint az elegendő eső, az otthon biztonsága, vagy a család egészsége. Főleg azért imádkoztak az istenekhez, hogy megkaphassák mindazt, amit maguknak nem tudtak volna megteremteni. Az istenek imádása nem kis részben erre az isteni erőhöz való hozzáférésre irányult.

Van-e olyan isteni lény, akinek a többinél nagyobb hatalma van? Egyetlen isten, aki mind felett áll? A zsidók nyilvánvalóan egyetlen istent imádtak, Izráel Istenét. Nem ennyire közismert ugyan, de már az 1. fejezetben szóba került, hogy a pogány politeisták között is akadtak olyanok, akik egyetlen, nagy hatalmú istenben hittek.


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)