logo

XXIII Januarius AD

Az egy isten imádása

Meg kell különböztetnünk az egyetlen létező istenben való hitet ez lenne a szigorúan vett monoteizmus és az egyéb isteneket háttérbe szorító, ám azokat elismerő, egyistenhitet. Ez utóbbi a „henoteizmus” amely kifejezést Constantinus esetében már használtam. Úgy vélem, a birodalomban egyre népszerűbb henoteista irányzatok ágyaztak meg annak a keresztény kinyilatkoztatásnak, miszerint csak egy igaz Isten létezik, és csak őt szabad imádni.
A hagyományos zsidók már régóta csak a saját, ősi istenüket voltak hajlandóak imádni. Legtöbbjük szemében a pogány istenek nem is voltak valódi istenek. Több tudós állítja, hogy a judaizmus népszerűsége tette lehetővé a keresztények misszióját. Szerintük a pogányok vonzódtak a zsidók egyetlen istent imádó koncepciójához, ahhoz, hogy a judaizmus alapját képezte a heti összejövetel, a közösség és az összetartozás, valamint tetszettek nekik a zsidók szigorú erkölcsi törvényei.
Ebben a felvetésben lehet némi igazság, de azért nem árt óvatosnak lenni a megfogalmazással. Az ugyanis, hogy a judaizmus „vonzó” volt a pogányok körében, kissé romantikus túlzás. Tény, hogy a zsidók valóban megnyertek néhány kívülállót. Ez azonban a legtöbb kultuszra igaz volt, beleértve a különféle misztériumvallásokat is. Általánosságban véve azonban elmondható, hogy a misztériumokkal ellentétben, a judaizmusra inkább gyanakvóan tekintettek a birodalomban. Sokszor babonásnak tekintették a zsidókat, és nagyon különcnek, sőt ellenszenvesnek tartották őket. Ott volt a körülmetélés hagyománya („mégis mit csináltok ti a fiaitokkal?”); elutasítottak teljesen jó ételeket; nem voltak hajlandóak a teljes hetet végigdolgozni; maguknak valók voltak, és nem keresték a többi nép társaságát, például a városi ünnepségeken.

Lehet azonban, hogy pontosan ezek a kívülről elítélt különcségek tették a kereszténységet elfogadhatóbbá a nagyközönség előtt. A legtöbb nem zsidó származású keresztény nem tartotta a körülmetélésnek, a kóser ételek fogyasztásának, vagy a Sábát megtartásának a hagyományát. Ezzel szemben hangsúlyozták az egy Isten imádatát, a szigorú erkölcsi normákat, és a közösség szerepét. Mintha kiválogatták volna a judaizmus legjavát, annak „furcsaságai” nélkül.
Mielőtt ebben elmélyednénk, vizsgáljuk meg, hogy miért tartják sokan eredendően felsőbbrendűnek a monoteista vallásokat, és mire alapozzák, hogy a pogányság elhagyása „előrelépést” jelentett. Igazából nem volt sem előrelépés, sem pedig visszalépés. Nem ítélkezhetek arra vonatkozóan, hogy egy vallási rendszer jobb-e a másiknál, vagy közelebb jár-e valamilyen végső igazsághoz. Egyszerűen csak felteszem a kérdést, hogy az új vallás vonzóbb alternatívát kínálhatott-e a hagyományos vallásoknál.

A tudósok régóta tudnak egyes ókori filozófusok henoteista tendenciáiról. Ők arra jutottak, hogy akármilyen sokszínű is a világ, akárhányféle manifesztációja van is mindannak, amit ismerünk és tapasztalunk, kell lennie egy végső valóságnak, ami mindennek értelmet ad. Ez lehet a végső istenség, és egyes filozófusok úgy gondolták, hogy ez az „egység” a világmindenség szívében, vagy minden kezdetén foglal helyet.
Az egyetlen végső istenség gondolata nemcsak a professzionális filozófusokat foglalkoztatta, hanem a vallási gondolkodókat is. Egy, az anatóliai Oenoanda városában talált feliratban egy istenség ír magáról úgy, mintha csak a leghatalmasabb isten egy egyszerű angyala lenne. Ez a kisebb istenség így ír a nála hatalmasabb lényről:

„Magától született, anya nélkül, nem tanította senki, és nincs neve, sokféleképp nevezik őt. Ö az örök tűzben égő Isten. Mi az Ö angyalai vagyunk, a nagy Isten apró részei. Tinektek, akik azt kérditek, ki ő, mi az ő természete, Ö azt feleli, hogy ő az Éter, aki mindent lát, akire felnéztek, és akihez hajnalban, napfelkeltekor imádkoztok."

A mindenkit körülölelő éter tehát Isten, de ez az isten nem egy egyszerű anyagi szubsztancia: Isten mindent lát és univerzális imádatot érdemel. A többi isten, az ő hírnökei, az ő „angyalai” mind részei az ő nagyobb istenségének. Ez nem zsidó vagy keresztény szöveg. Pogány hívők alkották.
Láthattuk, hogy a pogányok több úton is eljuthattak az efféle istenkoncepciókhoz. Ennek egy módja a fenti feliraton is megjelenik, ahol azt írják, Istent „sokféleképp nevezik”. Ezek szerint néha azt gondolták, hogy az egyes istenek különböző nevei, ugyanannak az egyetemes, minden felett álló istenségnek az alternatív megszólításai voltak ez az egy isten tehát az összes ismert isten minden tettét és elnevezését magába foglalta. Más pogányok viszont az általuk preferált istenhez kapcsolták az összes fontos és nagyszerű tulajdonságot így ez az isten lett a hatalmas, mindentudó, gyógyító erejű stb. Annyi minden tartozott hozzá, hogy más isteneknek nem maradt semmi, így ő lett gyakorlatilag a legnagyobb isten.

Megint mások egyszerűen úgy gondolkodtak, hogy léteznie kellett egy istennek, aki mindenkinél nagyobb volt. A kereszténység kialakulásának korában több kultusz is hirdette, hogy a legnagyobb istent követik, akár az Aurelianus, Constantius, végül Constantinus császár által is imádott Sol Invictust, akár a „Theos Hypsisitost” (szó szerint: „Legnagyobb Isten") érették alatta. Egy kutató érdekes hipotézissel állt elő az utóbbi istenség kultuszának eredetét illetően, rámutatva, hogy a római kultúra és vallás eredendően versengő jellegű volt. Az arisztokrácia tagjai napi rendszerességgel vetélkedtek a magasabb státuszért, és az előkelőbb rangért.
A városok a térség vezető pozíciójáért versengtek. Egyebek mellett azon tüsténkedtek, hogy minél fényűzőbb és lenyügözőbb vallási fesztiválokat rendezzenek, hogy messziföldről is minél nagyobb tömegeket vonzzanak. Minél több ember jött cl, és minél fényesebbek voltak az elismerések, annál jobban dagadt a büszkeségtől a városvezetők keble. A kultikus központok például a jósdák, ahova az emberek azért zarándokoltak el, hogy kérdéseket tegyenek fel az isteneiknek, akik az erre a célra kijelölt papokon keresztül, gyakran költeményeik formájában válaszoltak is egymással versenyeztek, hogy ki tesz szert nagyobb hírnévre és elismertségre a birodalmon belül. A kultúra és a vallás arra épült, hogy ki milyen rangot, elismertséget és vezető szerepet képes magának kivívni.

Ugyanez volt a helyzet egy-egy város isteneivel. Epheszosz városa például Artemisz kultuszának központja volt, ahol az istennőt sokkal jobban imádták, mint bárhol máshol. A helyiek számára ő volt a legnagyobb istenség, aki mindenkinél hatalmasabb volt.
Iheos Hypsistos kultusza az efféle versengés mentén alakulhatott ki. Nem is volt szüksége más névre: ő volt „a legnagyobb isten” Nagyobb tiszteletet érdemelt, mint bárki más. A ránk maradt feliratokon néha csak az „Egy” istenként hivatkoznak rá. Ennek ellenére nem kell azt gondolnunk, hogy követői az Egy istent tartották volna az egyetlen létező istennek. Ez abból tudható, hogy az „egy” szót az ókori szövegekben összehasonlító szóként alkalmazták. Például, ha egy közösség jótevője különösen nagyvonalú volt, és jóval többet adott a városnak, mint bárki más valaha is, akkor az illetőre hivatkozhattak úgy, mint „az egy hazafi és jótevő.”
Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a város senki mástól nem kapott semmit, csak azt, hogy ő egyedülállóan nagylelkű volt. Ha bármely istenséget az „egy istennek” neveztek, az is ugyanígy működött. Egy kutató szavai szerint, ez „kiemeli az adott isten egyediségét.” Pogány kontextusban egy forrásban sem merül fel, hogy csakis egy isten létezett volna. Olyan kijelentések azonban előfordulnak, miszerint volt egy, aki a többiek felett áll. Ez nem csak az ókori feliratokból derül ki több száz, Theos Hypsistosnak szóló feliratot azonosítottak és tanulmányoztak már de az ókori pogányok írásaiban is visszaköszön. Az elkötelezett pogány, Madaurai Maximus egy 4. század végén írt, Szent Ágostonnak szóló levelében a következőt írja:

„Városunk fóruma csakugyan a védelmező istenek seregének otthona, és ezt fenntartjuk magunknak. Ki lehet oly bolond, oly eltévelyedett, hogy tagadni próbálja a minden kétség felett álló egy isten létét, aki öröktől fogva él, akihez semmi sem fogható, aki hatalmas és dicsőséges? Sok néven idézzük meg az ő hatalmát, mely szétszóródott az általa teremtett világban, mivel senki sem tudhatja az ő igaz nevét, ezért minden vallásban „Isten” néven ismerjük őt. És amíg részleteiben mind külön-külön hódolunk neki, mind másképp esdeklünk előtte, de valójában mind az ő általa jelentett egészet imádjuk.”

A keresztények rájöttek, hogy a mindenki felett álló egy isten gondolata sok pogányt vonz. Két évszázaddal korábbról maradtak ránk a kereszténység védelmezője, Athénagorasz szavai: „...nemcsak mi [keresztények] foglaljuk az egységbe az istent” hiszen „...azok, akik visszamentek egészen a dolgok eredetéig, a legtöbben (...) arra az eredményre jutottak, hogy az isteni valóság egy” Nem sokkal később találkozhatunk Tertullianus költői kérdésével: „Ugye elismernétek magatok is az általános meggyőződés okán: van egy valaki, aki dicsőségesebb és hatalmasabb közülük, mintegy a világ fejedelme, teljes fölséggel és méltósággal?” (Védőbeszéd, XXIV).
Röviden tehát, a keresztények üzenete, miszerint egyetlen mindenható Isten létezik csupán, nem volt ismeretlen a pogányok körében sem. A legtöbb pogány nyilván találkozott már a közöttük élő zsidókkal. Utóbbiak száma több millióra rúgott, szokásaikat széles körben ismerték és ki is tárgyalták. De még ezt leszámítva is elmondható, hogy a mindenki felett álló egy isten fogalma meglehetősen elterjedt filozófiai és vallási nézet volt, amit egyre többen követtek a birodalmon belül.

A keresztények istene esetében azonban volt két mindennél előbbre való feltétel. A pogány henoteistákal ellentétben a keresztények megszabták, hogy ez az egy isten nem lehet más, mint a keresztények Istene. Emellett pedig ragaszkodtak hozzá, hogy aki őt imádja, az csak a többi isten teljes elhagyásával teheti ezt. Azt gondolhatnánk, hogy ez a kirekesztés elrettentő és sértő volt az istenektől hemzsegő világban, és ezzel a kereszténység bukásra volt ítélve. Azonban épp ellentétes hatással járt: ez volt az a feltétel, ami végül elhozta a kereszténység győzelmét?


Forrás: részletek Bárt D. Ehrman A kereszténység diadala című munkájából (Fordította: Beke Ádám)