logo

XXIII Januarius AD

A harmadik misszióút utolsó szakasza, búcsú az efézusi gyülekezet véneitől.

Ap. csel. 20. fej.

Pál ezután korábbi működési területét, Makedónia és Akhája tartományokat járta be. Makedóniai tartózkodása során írta a Korinthusiakhoz írt II. levelet, melyben méltányolta, hogy a gyülekezet az előző, helyenként kemény hangú levél hatására magába szállt, és hozzálátott az erkölcsi visszásságok kiküszöböléséhez. A levélből az is kiderül, hogy Pál igehirdetői hitelességét is többen kétségbe vonták, különösen a hamis tanítók közül, ezért Pál a levélben e vádakkal is bővebben foglalkozik, megerősítve apostoli tekintélyét. Összességében ez Pál egyik legszemélyesebb hangú levele, mely az apostol életének számos személyes mozzanatát, lelki küzdelmét is felfedi.

Ezt követően bizonyos időt töltött Korinthusban. Ap. csel. 20:2-3 nem nevezi néven a várost vagy városokat, amelyeket Pál meglátogatott, csak annyit mond, hogy Pál Görögországban töltött három hónapot, Róm. 16:21-23-ból azonban kiderül, hogy ismét meglátogatta azt a várost, ahol korábban másfél évet töltött, és amelynek a gyülekezetéért oly sok lelki küzdelmet állott ki (a város újbóli meglátogatásának tervéről II. Kor. 12:14, 13:1-2 is szól). Ekkor (i. sz. 58-ban) keletkezett a Rómaiakhoz írt levél is, melyet Pál tervezett római útja előkészítéseként írt a vegyes összetételű, zsidókból és pogányokból álló római gyülekezetnek. Ez a gyülekezet valószínűleg Akvila és Priscilla munkája nyomán jött létre.
A Rómaiakhoz írt levél fő témája a Krisztusban való hit általi megigazulás, illetve a zsidók és pogányok kiválasztottságának kérdése, mellyel Pál a két csoport közötti viszálynak kívánta elejét venni. A levél éppúgy Krisztus evangéliumát állítja a középpontba, mint Pál szóban elmondott igehirdetései.

Pál misszióútjának utolsó szakasza a búcsúzkodás jegyében telt. Az apostol a húsvéti ünnepeket - az ellenséges érzelmű zsidók cselvetése miatt kerülő úton haladva - Makedóniában töltötte, ezt követően pedig Troásban töltött egy hetet. Itt hosszú beszéddel erősítette a tanítványokat, és itt történt a nevéhez kapcsolódó utolsó feljegyzett csoda is: a fáradtság miatt az ablakból kizuhant Eutikhus feltámasztása. Mivel sietett, nem ejthette útba Efézust, de fontosnak tartotta, hogy búcsút vegyen annak a gyülekezetnek a véneitől, akik között a legtöbb időt töltötte, ezért az efézusi gyülekezet elöljáróit az Efézustól nem messze fekvő Milétoszba hívta. Itt mondta el személyes hangú, megbízásokat és prófétikus kijelentéseket is tartalmazó búcsúbeszédét.
A beszéd egyfajta „szóbeli végrendeletként” is értelmezhető, és kifejezésre jut benne, hogy Pál mennyire szívügyének tekintette apostoli munkája megfelelő folytatását a gyülekezetre váró veszélyek tudatában. Először személyes példájára hivatkozik: bizonyságot tesz arról, hogy hűségesen, Isten megbízása szerint hirdette az evangéliumot, kihasználva minden erre kínálkozó alkalmat, dacolva a rá leselkedő veszélyekkel (Ap. csel. 20:18-21).
Jeruzsálembe is annak tudatában megy, hogy ott fogságba vetik, de aláveti magát Isten akaratának, és itt is szolgálata beteljesítése a fő gondja (20:22-24). Mivel utoljára látja a gyülekezet elöljáróit, tiszta lelkiismerettel kijelenti, hogy senkivel kapcsolatban sem követett el mulasztást, mert Isten „teljes akaratát” hirdette a város lakóinak, nem hallgatta el a szükséges feddéseket sem (20:26-27).

Végezetül fontosnak tartja felhívni a figyelmet a beáramló hamis tanításokra, aminek tudatában fokozottan ügyelni kell a „nyáj”, azaz a gyülekezet fölötti gondviselésre (20:28-30). Pál a Krisztus által is bemutatott „jó pásztori” lelkületet tartotta követendő mintának a gyülekezetek gondozásában (ld. Ján 10. fejezetében), mely arra indítja a gyülekezet elöljáróit és tanítóit, hogy „életüket adják a nyájért”.
Annak tudatában, hogy utoljára találkozik hallgatóival, Istennek ajánlja a gyülekezetet, és az ellene felhozott esetleges vádak megakadályozása érdekében hangsúlyozza, hogy nem haszonlesésből hirdette az evangéliumot, sőt saját maga gondoskodott önmaga és munkatársai megélhetéséről is (20:31-35). A beszéd világos bizonysága Pál elkötelezettségének, melyet személyes példaként állított a gyülekezet vezetői elé, mintegy bemutatva azt a lelkületet, mellyel munkájukat a továbbiakban végezniük kell. A búcsúzás hangulata mind Pált, mind a gyülekezet elöljáróit megrendüléssel töltötte el, de Isten akaratában megbékélve váltak el egymástól.

A Pál és munkatársai által végzett nagyszabású misszió alapozta meg a kereszténység későbbi terjedését, elsősorban a Római Birodalomban, mivel az apostol munkálkodó gyülekezeteket hagyott maga után, akik a maguk környezetében folytatták a missziómunkát. Ennek köszönhetően a keresztény gyülekezetek a pogányság szemében is egyre inkább elkülönültek a zsidóságtól. Lassanként kialakult sajátos, önálló istentiszteleti rendjük és egyházszervezetük is. Ezekről a jegyzet utolsó fejezetében szólunk részletesebben.


Takács Szabolcs - A megváltás története - Az apostoli kor
.-