logo

XXIII Januarius AD

Pál elfogatása és jeruzsálemi fogsága.

Ap. csel. 22:1-23:11

Pál elfogatására éppen akkor került sor, amikor a templomban azon buzgólkodott, hogy a ceremoniális előírások betartásával a zsidó vezetőket kiengesztelje. Olyan zsidók ismerhették föl, akikkel Ázsiában találkozott, és akik szembeszálltak munkájával. Az általuk felkeltett indulatok hevessége mutatja, milyen erős gyűlölet élt ekkor már a zsidókban Pál iránt. Csak a rómaiak gyors közbelépése mentette meg a biztos haláltól, a római helyőrség ugyanis ekkor, Félix helytartósága alatt, a zsidók körében rendszeressé lett zavargások miatt fokozott készenlétben állt, hogy minden esetleges zendülést csírájában elfojtson.
Példa az ilyen zendülésre a római ezredes által a 21:38-ban említett eset, mely feltehetőleg azonos azzal, melyet Josephus Flavius is megemlített a Zsidók története c. művében, érzékeltetve a korra jellemző hangulatot is. Idézzük a részletet, amelynek egybecsengése Ap.csel. 21:38- cal a hitelességet húzza alá:

„A rablók garázdálkodásai miatt a városban egymást érték a bűntettek, s egyúttal csalók és szemfényvesztők is akadtak, és rávették a népet, hogy menjen ki velük a pusztába, ahol majd Isten segítségével nyilvánvaló csodákat és jeleket mutatnak. Sokan hittek nekik, de esztelenségükért súlyosan bűnhődtek, mert Felix visszahozatta és kivégeztette őket. Ebben az időben Egyiptomból is jött egy ember Jeruzsálembe, aki prófétának hazudta magát, és az egyszerű népet arra csábította, hogy menjen ki vele az Olajfák hegyére, amely a várossal szembe emelkedik, öt stadionnyi távolságban. Azt mondta: ott majd megmutatja nekik, hogy egyetlen szavára összeomlanak Jeruzsálem falai, és ő majd azokon vezeti be őket a városba. Mikor Felix erről értesült, fegyverbe szólította a helyőrséget, erős lovas- és gyalogoscsapattal kivonult Jeruzsálemből, és megtámadta az egyiptomit és híveit; ezek közül négyszázan elestek, kétszázat foglyul ejtett. Az egyiptomi kimenekült a csatából és eltűnt. Most a rablók megint háborúra izgatták a népet a rómaiak ellen s arra, hogy tagadják meg az engedelmességet; akik nem hajlottak a szavukra, azoknak a falvait fölégették és kifosztották” (Josephus Flavius: A zsidók története, 494. o.)

Miután a római helyőrség biztonságba helyezte Pált, az apostol tisztázni kívánta helyzetét az összegyűlt zsidók előtt, miután az ezredes lehetőséget adott neki erre. Elmondta nekik megtérése történetét, külön kiemelve a judaizmus iránti korábbi buzgóságát és a keresztények üldözésében játszott szerepét, majd pedig azt a tényt, hogy nem saját akaratából, hanem isteni megbízásra kezdte a pogányok között hirdetni az evangéliumot. A hallgatóság ekkor nem volt hajlandó tovább hallgatni őt, ezért a római parancsnok szükségesnek tartotta, hogy kínvallatással hallgassa ki őt.
Az apostol ekkor másodízben is a római polgárjog adta védelemmel élt, és a továbbiakban ragaszkodott a római jogrend szerinti eljáráshoz, hogy a zsidók ne vehessenek igénybe vele szemben törvénytelen eszközöket, és elkerülje azt, hogy jeruzsálemi kihallgatása során kiszolgáltassák őt a főtanács önkényének. Minden reménye szertefoszlott ugyanis arra vonatkozóan, hogy nemzettársait érvekkel sikerülne meggyőznie.

Pál római polgár volta révén jogi védelmet élvezett, és reménykedhetett ügyének jogszerű kivizsgálásában. Hogy megvédjék a zsidók haragjától, a római helyőrség székhelyén őrizték (ez a templomhoz csatlakozó, Heródes által építtetett Antónia-erődben volt). Ily módon hasonló helyzetbe került, mint annak idején Illés próféta, akit Isten a pogányok közé küldött, hogy saját népe uralkodójától megóvja (I. Kir. 17. fej.).

Az apostolnak először a főtanács előtt kellett tisztáznia magát. Ekkor Pál a következőket mondta: „Atyámfiai, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak feltámadása és reménysége miatt vádoltatom én” (Ap.csel. 23:6). Az ennek nyomán támadt nagy zűrzavarban a két párt egymásnak esett, elterelődött a figyelem Pálról, sőt a farizeusok még bizonyos mértékig védték is Pált, nem a kereszténysége, de a feltámadás kérdésében vallott, velük azonos álláspontja miatt. A nagy vita a római parancsnokot arról győzte meg, hogy a főtanács előtt reménytelen Pál ügyét tisztázni.
Pál ekkor igen megviselt lelkiállapotban volt, elsősorban amiatt, hogy látta zsidó nemzettársai ellenségeskedését, amivel a Szanhedrin tekintélyét is lejáratták a rómaiak előtt. Ezután közvetlen isteni kijelentést kapott, ami megerősítette abban, hogy Rómában is bizonyságot kell tennie, noha eredetileg nem fogolyként kívánt a városba jutni. Ettől kezdve magatartására teljes nyugalom és kiegyensúlyozottság volt jellemző, amint az a továbbiakból kitűnik.


Takács Szabolcs - A megváltás története - Az apostoli kor
.-