logo

XVII Junius AD

A római kézművesek.

A római hagyomány szerint (mint az eddig elmondottak során kiderült Rómában már a legrégibb idők óta dolgoztak kézművesek. A római kisipar minden bizonnyal etruszk elődök működésére épült, abból fejlődött és vált igazán rómaivá. Az ipar későbbi fejlődése természetesen összefüggött Róma politikai és gazdasági térhódításával, terjeszkedésével. De ahogy a Város nagyobbodott, a lakosság lélekszáma megnőtt, a polgárság egy része pedig vagyonosodott, mindinkább olyan kereslet jelentkezett, amely a specializálódott, képzett, kizárólag foglalkozásának élő iparos munkáját igényelte. Hogy ennek ellenére a római kézművesek jó része nem emelkedett ki a bérmunkás, az otthoni munkát végző iparos szintjéről, annak az oka az iparosok tőkehiánya volt.
Az iparos nem rendelkezett annyi tőkével, hogy elegendő nyersanyagot tartson raktáron, készárukészletet tartson boltjában a vevőközönség rendelkezésére. A módosabb iparosok erre törekedtek, nem is egy reánk maradt domborművön a kézműves a maga termelte portékát eladásra kínálja a vevőnek. De a drága nyersanyaggal dolgozó kisiparosok, mint az aranyművesek és ékszerészek kénytelenek voltak bérmunkát végezni.

A kézművesek helyzete a császárkorban, Róma fénykorában javult, a köztársasági korban - az állandó kész-pénzhiány miatt - sok kisiparos eladósodott, s ha az uzsorakamatra felvett kölcsöntőkét nem tudta visszafizetni, könnyen koldusbotra juthatott, és napszámos sorba süllyedt. A kisiparosok egy része szabad polgár volt, a birodalom nagyobbodásával azonban egyre több tartománybéli szabad születésű kézműves költözött Rómába, és ott versenytársként lépett fel.

A római kisiparosok ügy segítettek magukon, hogy szakképzett, főként kisázsiai görög rabszolgákat vásároltak, akik nagyobb szakmai ismeretekkel rendelkeztek, mint az itáliai, vagy római mesteremberek. Ez a megoldás azonban kétélű fegyvernek bizonyult, mert az ügyes rabszolgának módjában állott, hogy gazdája engedélyével ajándékokból, borravalóból, jutalomból akkora összeget gyűjtsön, amellyel szabadságát megvásárolhatta, sőt még kisebb üzemet is nyithatott.
Az ipart űzők között számos nő is dolgozott, különösen olyan munkakörben, amely a női ügyességet, ízlést megkívánta, ezért a női szabó, a fodrász, a kozmetikus, illatszerkészítő mesterséget a legtöbb esetben nők folytatták.

A bérmunkások, napszámosok munkafeltételei nem sokban különböztek a rabszolgákétól. A jogszabályok nem rendezték a munkavállalók legalacsonyabb korhatárát sem, és ezért a gyermeki munkaerőt a munkaadók kihasználták. De az ipar szakosodásával (ami már a köztársaság korában meg-kezdődött), továbbá a vásárlóközönség igényeinek megnövekedésével az ipar annyira jövedelmezővé vált, hogy munkaerő utánpótlásról kellett gondoskodni.
Minthogy a császárkorban egyre kevesebb lehetőség nyílt arra, hogy a rabszolgatartók szakképzett, az iparban különösen jártas rabszolga-munkaerőt vásároljanak, szükségessé vált az ipari tanulók képzése. Ez természetesen nem intézményesen történt. A mesterek maguk oktatták a serdülőkorban levő ifjakat a kézművesség titkaira, s beavatták őket az ipar és az üzlet rejtelmeibe ez - a reánk maradt feliratok tanúsága szerint – birodalom szerte így volt. A törvényhozás a munkaidőt sem rendezte, az üzemekben, műhelyekben a tulajdonos általában „látástól vakulásig”dolgoztatta rabszolgáit, bérmunkásait.

Minthogy a rómaiak világítási eszközei a műhely kellő megvilágítására tökéletleneknek bizonyultak, a munkaidőt a természetes világítás szabta meg. Az önálló mesteremberek csak délig dolgoztak, igaz, hogy kora reggel már a munkaasztalnál ültek.
A legtöbb kisiparos és munkása az utcán dolgozott, kis háromlábú széken, vagy zsámolyon ült, munkaeszközei az előtte álló asztalkán feküdtek. A szabad munkavállalót nem kötelezhették arra, hogy ünnepnap dolgozzék. Kb. húsz ünnep volt egy évben.

A rabszolgák helyzete rosszabb volt, mert az ünnepnapokat (kivéve a rabszolgák ünnepét, a Saturnaliát) csak ura, a gazdája engedélyével vehette igénybe. A szabad munkavállaló kereset vagy idő-, vagy darabbérben kapta, a legtöbb esetben bizonyos minimális munkateljesítményt mindenképpen fel kellett mutatnia. Szokássá vált, hogy mind a mester, mind munkása a megrendelőtől, a kialkudott áron felül borravalót (corollarium) is kapjon.

Az iparosok műhelyei, üzlethelyiségei rendszerint nagyon kezdetlegesek voltak. A mester és családja gyakran megosztotta a bolthelyiséget, egyik részében lakott, másik része maradt a munkahelye. A helyiséget az utcától olykor csak farács vagy függöny választotta el, a bejárat melletti falra a mester kiakasztott néhány munkadarabot, vagy színes cégért festetett a ház falára, esetleg domborművet függesztett ki, és azzal hívta fel a járókelők figyelmét műhelyére. Egy hentes öt sonkát, egy ruhakereskedő egész vásárlási jelenetet ábrázoltatott a cégérén.

Amíg a római birodalom erős volt, gazdasági élete fellendült, addig a kézművesség is virágzott. Az i. sz. II. században a rómaiság régi fényében ragyogott, ekkor, a „jó császárok” korában az ókor gazdasági és kulturális élete - Sir James Frazer szavaival élve - a „vénasszonyok nyarát”élte. Ezután már a hanyatlás kezdődött.
A gazdasági válság feltartóztathatatlanul száguldott végig a birodalmon, szedte áldozatait. A birodalom közgazdaságának krízise kihatott a politikai életre, hol az egyik, hol a másik hadsereg kiáltott ki császárt, akik egymással hadakoztak, míg a hatalmi harc áldozatává nem estek. A hajdan virágzó ipar színvonala süllyedt. A fényűzés, a divat, az egykor magas igények erősen csökkentek. A vásárló közönség gazdasági ereje megcsappant. Hiány mutatkozott jól képzett kézművesben is, és ezért ezek munkáját megbecsülték. A testi munkát, a kézművességet a nép korábban sem nézte le, láttuk, hogy vidéki, tartományi városokban iparosok a legmagasabb tisztségekre is eljutottak.
A kézművesség gyakorlása nem volt összeférhetetlen a római polgár méltóságával, ha azonban valaki szabad polgár létére másnak az irányításával vagy másnak a javára végezte munkáját, tehát önállóságát feladta, azt bizony lenézték.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969