logo

XVI December AD

Kézművesek .

Évszázadok teltek el, amíg a régi Róma paraszti településbál, rengeteg vér, verejték, munka árán a Földközi-tenger urává küzdötte fel magát. Ameddig a Város még szerény keretek között mezőgazdaságból élt, alig egynéhány iparágat űző mesterember dolgozott a Városban, ezek is főleg bevándorolt, földnélküli kézművesek voltak, akik - bár szaktudásukra szükség volt - tekintélyben a birtokos parasztság mögött állottak.
A lakosság az ipart főleg az etruszkoktól tanulta, az első iparosok - forrásaink szerint - a festők, kallások, cipészek, szíjgyártók, tímárok, rézművesek, építőmunkások, fazekasok és fuvolások voltak. (A fuvolások az istenek tiszteletéhez szolgáltattak zenét és ezért volt reájuk szükség.)

A rómaiak hagyománya szerint, az egyes iparokat űző mesteremberek Numa Pompilius király idejében egyesületekbe, collegiumokba tömörültek, hogy így nagyobb súlyt, tekintélyt szerezzenek maguknak.
A fejlődésnek indult iparágak hamarosan újabbakkal bővültek. A régebbi mesterségekkel foglalkozó iparosok mellett, Plautus igazi római levegőt lehelő darabjaiban számos más kézműves is a színpadra lépett, úgy mint kovácsok, pajzskészítők, épület- és hajóácsok, fakereskedők, asztalosok, kötélverők, bőrkulacs-készítők, aranyhímzők, gyapjúkereskedők, takácsok, pékek és nem utolsó sorban a pénzváltók.
Bármily kevés volt is a mesterségek száma, mégis arra következtethetünk, hogy az egykori háziipar sok háztartásban megszűnt, mert otthon kevesebb szakértelemmel, rosszabbul és drágábban állították elő a mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat.

A hódító háborúk következtében, leigázott, műveltebb országokból sok szakképzett iparost rabszolgaként hurcoltak Rómába, ami az ipar fejlődésének újabb lökést adott. A római mesteremberek ügyes rabszolgákat vásároltak néha többet is, akik gazdáikat a finomabb kézművességre, a fejlettebb ízlésre tanították.
Számos műhelyben a fényűzést szolgáló szép edényeket, könnyű, színes kelméket, elegáns vonalú, berakásos bútorokat készítettek. Idegenből Rómába szállított rabszolgák építették a pompás templomokat, a gazdagok kellemes házait, rabszolga-festők, szobrászok díszítették a tágas helyiségeket.
A rabszolgamunka volt az ókori és természetesen a római termelésnek is az alapja, sok millió jogfosztott ember azért dolgozott, hogy a maroknyi római rabszolgatartót eltartsa, kiszolgálja és kényelmükről, fényűzésükről gondoskodjék.
A rabszolgák megélhetése nem okozott nagyobb fejtörést a római rabszolgatartóknak, a silány élelmezés, az egyszerű ruházat nem került sokba, viszont a rabszolga munkájának bőséges többletértéke búsás hasznot nyújtott gazdájának.

A rabszolgák mellett még sok bérmunkás (operarius) dolgozott Rómában, akiknek a megrendelő bocsátotta rendelkezésre a megmunkálandó anyagot, ők munkájukat, szaktudásukat és szerszámaikat adták a termeléshez.
Szerény műhelyekben dolgoztak, ugyanott laktak is, annyira mar nem tellett nekik, hogy egy-két olcsó rabszolgát vásárolhassanak, és az ő munkájukkal könnyítsenek magukon.
A napszámosok (mercenarii) mindenféle alkalmi munkát elvállaltak, hogy eltengődjenek. A szabad munkavállalók bérét az olcsó rabszolgamunka lenyomta, és így Cicero korában egy napszámos keresete csupán napi egy denariusra rúgott.

Egy bérház legfelső emeletén, szűk kis kamrában lakott, amelynek bére havi három denariusba került, mezítláb járt, testét mindössze sötét, nem könnyen piszkolódó tunica fedte. Húsra nem tellett neki, legfeljebb csak akkor jutott hozzá, ha valamilyen nagy ünnepség alkalmával a köztársaság vagy a népszerűséget hajhászó politikusok megvendégeltek a népet.
Keresetéből némi zöldségfélét, főzeléket vásárolhatott, mert azok igen olcsók voltak; káposzta, répa, gesztenye, lencse, füge, sajt, olajbogyó, ezekből állt tápláléka, még a silány bort is megvehette.

Ha római polgár volt és felvették az ingyenes gabonaellátásban részesülők közé, akkor a kenyérre és tésztanemüekre nem volt gondja. Ilyen szerény étkezéssel, és amennyiben a gabonát ingyen kapta, másodmagával napi 1/4 denariusból megélhetett, azonban nem minden napra jutott munka és kereset. Ha a család már népesebb volt, a megélhetés még több gondot okozott. Ezek után nem meglepő, hogy a köztársasági kor politikusai könnyen vásárolhatták meg ezeknek a szegény embereknek a szavazatát.
Az ingyen gabona juttatás, a népszavazások és választások alkalmával kiosztott vesztegetési összegek, a patronusnak cliense részére ajándékozott sportula több ezer ember munkanélküli megélhetését biztosította, és őket a kereső munka megvetésére szoktatta.

A könnyebb megélhetés kilátása igen sok eladósodott parasztot a csábított, hogy földecskéjét eladja (vagy a hitelezőnek átengedje), és Rómába költözzék. A Városba áramló nincstelen tömegek felduzzasztották a minden szélsőséges áramlat számára fogékony munkanélkülieket.
A hivatásuk felelősségétől áthatott Gracchusok, vagy akár a maradi Sulla is, egyaránt a telepítésben látta a megoldást, bár ezek az akciók nem mindig kecsegtettek sikerrel: a sullai veteranusok egy része hamar megunta a földművelő életet, otthagyta, eladta földjét és visszaköltözött Rómába.

romaikor_kep



A nagybirtokosok szívesebben dolgoztattak olcsó és az ő kényükre-kedvükre kiszolgáltatott rabszolgákat, mint szabad embereket, ennélfogva a mezőgazdasági bérmunkások közül egyre többen munka nélkül maradtak.
Caesar ezért arra kötelezte a nagybirtokosokat, hogy gazdaságaikban legalább egyharmadrészben szabad munkavállalókat foglalkoztassanak, de ez a megoldás sem járt a kívánt eredménnyel. Az egykori parasztok leszármazottai városi lakosokká lettek, és a mezőgazdaságra már csak mondásaikban, példabeszédeikben emlékeztek.

A szegények helyzete a császárkorban sem javult, hiszen a szavazatvásárlás, mint jövedelmi forrás megszűnt, a több százezer polgár közül pedig mindössze kétszázezer részesült az ingyen gabona jótéteményében.
Hiába adtak a császárok alkalmi ajándékokat, hiába segélyezték a gazdag patronusok szegény clienseiket, még mindig akadt néhány százezer főnyi embertömeg, akikről senki sem gondoskodott.
A szabad ember, a polgárok és a libertusok jó része kénytelen volt munkát vállalni, valamilyen kereső foglalkozást keresni. Ezek a nincstelenek, a tenuiores szolgáltatták a szabad munkavállalók zömét.
Noha Róma az iparcikkek nagy részét importálta, a helyi iparra mégis nagy szüksége volt. A régóta virágzó kézművesség tovább fejlődött, a kereslet megnagyobbodásával az egyes szakmák tovább szakosodtak, mind több különleges tudású kézművesre volt a lakosságnak igénye.

A köztársaságkori rézöntő-mesterségből külön lámpás-, edény-, kandeláber-, mérleg-, sisak-, páncél-, pajzs-készítő szakmák alakultak ki, az egyes szakmák mesterei külön-külön collegiumokat alakítottak.
Ez a specializálódási folyamat a többi iparágban is fellelhető, így az építőmunkások közül kiváltak a lépcsőkészítők, és ők is külön collegiumban tömörültek. Azt is tudjuk, hogy háromszáz női cipész működött Rómában. A kereslet annyira megnőtt, hogy a mesteremberek az utánpótlásra is kénytelenek voltak gondot fordítani, az iparosok maguk oktatták a tanulókat mesterségükre.
A kézműipar már nemcsak megrendelésre, hanem raktárra is dolgozott, a feltárt római domborművek egész sora ábrázol olyan jeleneteket, arcelveken az iparos üzletében a vevőnek áruraktára egyes darabjait eladásra kínálna.

Az üzleteket az utcától függöny választotta el, éjszakára farácsot vagy deszka falat helyeztek az ajtó elé, hogy a tolvajoktól, betörőktől megvédjék árujukat s vagyonukat. A jobb üzletek elárusító asztalai márványból, csiszolt kőlapokból, az egyszerűbbeké fából készültek, a helyiség elé sokat ígérő cégéreket akasztottak, vagy magára a ház falára festették az iparos, a kereskedő nevét és készítményeik ábráit.

A jó kézműves szépen keresett, különösen akkor, ha olcsó munkaerőt foglalkoztatott, s azt is elvárta, hogy a megrendelő, ha a készítmény jól sikerült, a megállapodott áron felül jutalmat adjon, ahogy alkalmazottja is elvárta a borravalót. Ha a kézművesnek módja volt rá, szívesen fejlesztette üzletét, üzemét, bár ennek a lehetőségét Rómában az állandó túlzsúfoltság következtében fennálló helyhiány gátolta.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963