logo

XXIII Junius AD

A ruházati ipar

Kevés iparág fejlődésére hat annyira a divat, mint az öltözködés iparára. És mégis, ez Rómában nem egészen volt így. A divat íratlan parancsait csak néhány, a ruházkodási iparban működő kézművességnek kellett követnie, mint a kelmefestőknek, a kallósoknak, a cipészeknek, a ruha elkészítése, szabása azonban csak keveset változott. A ruha anyagát, a gyapjút, a lent a római nők - ősi szokást követve - otthon fonták, szőtték, és ezt a hagyományt csak a későbbi korban hagyták el.

Ovidius, Augustus korának kedvelt poétája, az Átváltozások (Metamorphoses) című művében a szövés mesterségében páratlanul ügyes, a szép Arachnebus történetében költőien ábrázolja művészi munkáját:
Nemcsak az elkészült szövetet volt nézni mulatság; azt is, ahogy készült: mert bájjal tette a dolgát. Hisz ha akár nyers gyapjúját gyűjtötte gomolyba, vagy ha az ujjaival munkált, s mikor újra meg újra finom fellegeket fosztott ki a gyapjúfüzérből, vagy sima orsóját könnyen forgatta hüvelyke, vagy hímzett, vélnéd: maga Pallas volt tanítója. Éppen ezért Pallas Athéné istennő versenyre hívta ki vetélytársnőjét, Arachnét:
Késedelem nélkül kétoldalt áll föl a kettő, és a finom fonalat ketten két székre feszítik. Fára feszül a fonál, sok szálát nád különhi, közben a bélfonalat vetik egyre a fürge vetélők, rendezik ujjaik ezt, vezetik be sűrű fonadékba, közben a fésűfogak verik egyre, tömítik a szőttest. S ők igyekeznek, a mellük alatt megkötve ruhájuk, jár ügyesen karjuk, könnyebbé kedv teszi dolguk. Itt Tyrus üstjében főtt bíbor-szál szövetik be, egymástól alig is különült pici árnyalatokkal, mint ahogyan ha a nap sugarát átmetszi a zápor, látszik az ég boltján tarkán a nagy ívű szivárvány;s tündököl abban ezer szép szín, más mindnek a fénye, mégis az átmenetet soha szem nem tudja kilesni: hol két sáv szomszéd, azonos; túlszéle megint más. Máshol arany sújtás szaladoz szíinezett szövedék közt, s szőttesüket beszövik hajdan megesett dolgokkal.
(Devecseri Gabor fordítása)

A rómaiak - akárcsak a görögök - szőtteseiket kisebb méretű darabokban állították elő és azokat voltaképpen csak össze kellett varrni. Mind a férfi, mind a női öltözet igen sokáig a hagyományosan egyszerű szabású ruhadarabokból állott, és ezért a szabászmesterség soha nem érte el ama fontosságát, mint a modern korban. Leggyakrabban házhoz jött a varrónő vagy szabó, aki az ott kapott kelméből kiszabta és megvarrta a kívánt öltözéket. Csak kevesen engedhették maguknak saját házi szabó- vagy varrónő-rabszolga fényűzését!
A varráshoz bronz-, vas- vagy csontvarrótűt használtak és természetesen a gyűszűt is ismerték.
Az egyéni ízlés leginkább a ruhák díszítésében és viselésében nyilvánult meg. A fiatal C. Iulius Caesar lazán megkötött övű és térden alul érő tunicájával hívta ki a dictator, L. Sulla rosszallását. De a legősibb és keveseknek kijáró büszke ékességnek a senatorok és lovagok tunicáján viselt széles, illetve keskeny bíborcsík, valamint a magistratusok (és a polgárok kiskorú fiúgyermekeinek) togáját díszítő bíborszínű szegély számított.

romaikor_kep



Mind Rómában, mind a többi városban számos szabómester dolgozott, akik a leginkább használatos ruhadarabokat (tunica, toga), köpenyeket (sagum, paenula) raktárra is gyártották. A vidéki gazdák náluk szerezték be házuk népe ruháit.
M. Porcius Cato mezőgazdasági kézikönyvében azt javasolja a gazdáknak, hogy a tunicákat, togákat és köpenyeket Rómában, a csuklyákat (esőben a köpenyre erősítve viselték) Calesben vagy Minturnaeban vásárolják. Cato eme tanácsai a campaniai, vagy a latiumi gazdákhoz szóltak, Itália es a birodalom más részében ugyanígy ismerték a jó beszerzési forrásokat.
A ruhakereskedőkről azt írta az idősebb Plinius, hogy azok november 1-én megfigyelték a Fiastyúk csillagzat állását. Ha az égbolt derűs volt, akkor zord télre számítottak, ha pedig felhős, akkor esős télre készültek fel. Ez utóbbi esetben felemelték a köpenyek árát, az első esetben pedig a többi ruhadarabot drágították meg; Plinius ezért a ruhakereskedőket alattomos embereknek tartotta.

A hagyományos római ruhák, mint a tunica és toga színe mindvégig fehér maradt, a nők a színes öltözetet kedvelték. (Említettük már, hogy a második pun háború idején milyen kavarodás támadt a csillogó szállal átszőtt ruhák betiltása miatt.) Később a női divat még színesebb ruhák viselését írta elő.
Az a római hölgy, aki adott valamit magára, az feltétlenül színesen öltözködött. Ovidius szerint - aki pedig nem csupán a női szíveknek, hanem a divatnak is avatott értője volt - a női ruha, ha ízléses akar lenni, nem feltétlenül bíborszínű; legyen olyan kék, mint a felhőtlen ég, aranyló, mint a gyapjú természetes színe, zöld, akár a tenger játszi hullámai, sárga, mint a sáfrány, vagy utánozza akár az ametiszt gyengéd színét, a fehér rózsáét, legyen szürke, mint a darumadár tollazata. Ezek a színek Ovidius korában éppenséggel nem a költői ihletés ötleteiből keletkeztek, sőt! A festő szakmában sok szín festését ismerték, es figyelemre méltó, hogy egy-egy ilyen kézműves csak egy bizonyos színnek volt a specialistája es mestersége nevét erről a színről kapta. Így az ibolyaszínre festőt violariusnak, a vörös szín mesterét flammariusnak, a sáfrány szín iparosát crocotariusnak, a bíbor szín szakemberét purpurariusnak nevezték. A gyapjút kártolás után, tehát még fonás előtt, a selymet azonban csak fonás után festették meg.

A divatos hölgyek természetesen nemcsak otthon szőtt anyagból varratták ruháikat, hanem szívesen vásárolták az egész finom, pókháló vékony görög (Kos szigetén készített) kelmét, amely a női testet bizony csak alig takarta el.

A selymet (sericum) Kínából hozták be, s az csak hosszú utazás után ért Rómába, ezért magas árat kértek érte. Nemcsak a nők, hanem a divatosan öltözködő férfiak is hordták a selymet.

romaikor_kep



A hagyományokhoz hű, a csontja velejéig római Tiberius császár megvetette ezt a férfidivatot, és ezért a senatus megtiltotta a férfiaknak a selyemruha viselését. Ez a határozat azonban nem sokáig maradt hatályban; Tiberius utóda, Caligula selyemruhában járt, utána pedig több császár öltözködött így. Minthogy a divatot Rómában mindig a császári család ízlése diktálta, az elegáns férfiak utánozták uralkodójukat.
Mégis, az ókori Rómában a gyapjúszálból készült szövetekkel a többi anyag nem tudott versenyezni. Ez felelt meg a római hagyományoknak. Mielőtt azonban a gyapjúszövetet felhasználták volna, kikészítés végett előbb a kallósokhoz (fullo) adták. A kallózás (vagy ványolás) következtében a gyapjúszálak összekuszálódnak, egymásba kapaszkodnak, és összefüggő szövetet alkotnak. Ilyen eljárás után a szövet tartósabb lesz. De ez a kallósoknak csak egyik feladata volt, a köz számára fontosabbnak számított a ruhák tisztítása.

Már i. e. 217-ben Marcus Metilius néptribunus törvénye (lex Metilia de fullonibus) szabályozta a ruhatisztítás módozatait, nyilván a felesleges fényűzést akarták meggátolni. Minthogy a legtöbb római öltözete, ruhadarabja fehér színű volt, azok szükségszerűen hamar beszennyeződtek. (Nero és Heliogabalus császár megengedhette magának, hogy ne vegyen fel egyszer már viselt, vagy tisztított ruhát!)
A római ember ruháját a tisztítóüzembe (fullonica) adta, az otthoni ruhamosást vagy ruhatisztítást Rómában nem ismerték. Éppen ezért majdnem minden kisebb településen, városban - a lakosság számától függően - egy vagy több ványoló-kallósüzem működött. Sőt, még a nagyobb birtokokon is berendeztek kallósműhelyt, hiszen a fehér viselet csak akkor méltó a római polgárhoz, ha tiszta! (Csupán a vidéki szegény emberek, akik nehezebben jutottak hozzá, vagy a városi műhelyek munkásai, teherhordók hordtak kevésbé piszkolódó, sötét anyagból készült tunicát.)

A kallósok munkája nagyon megerőltető, egészségtelen foglalkozás volt, érthető, hogy a mű-helyek tulajdonosai, a mesterek rendszerint felszabadult rabszolgák, a munkások pedig rabszolgák voltak.
A kallósok csak kijavított, foltozott ruhát vettek át tisztításra, mert a rongyos anyag a tisztítás közben óhatatlanul tovább szakadt. A tisztítás a ruhadarab zsírtalanításával, a szenny eltávolításával kezdődött. A ruhákat vagy kádba (pila fullonica), vagy gödörbe helyezték, és erre olyan folyadékot öntöttek, amely meleg vízből, mészföldből, timsóból és - vizeletből állott. A munkások, a rabszolgák a kádba vagy gödörbe beáztatott ruhákat jó ideig lábbal taposták (ezt nevezték kallóstáncnak).

romaikor_kep



Miután a szennyfoltokat ekként eltávolították, a ruhát alaposan kimosták, szellőztették, hogy belőle a rossz szag eltávozzék, majd pálcákkal kiverték. Utána megszárították, és érdes vagy tüskés szerszámmal munkálták meg, hogy az anyagot felbolyhozzák. Azután méhkaptárra vagy szoknyaabroncsra emlékeztető állványra helyezték és kénezték, hogy fehérítsék és az esetleg még a szövetben maradt foltok is eltávozzanak. Sőt a kelmét még mészfölddel is bekenték (a legjobbnak az umbriait tartották), mert az így kezelt szövetanyag kevésbé szennyeződött.
A tiszta ruhát disznósertéből készült kefével dolgozták meg, a kiálló szálakat ollóval lenyírták, végül - mivel a vasalást az ókorban nem ismerték - a vízzel meghintett ruhadarabokat présbe helyezték és - miután innen kiszedték - a tisztítás művelete befejeződött.
A kallósok mestersége nehéz testi munkát igénylő tevékenységgel járt együtt, és ezt különösen azok a szerencsétlen munkások sínylették meg, akik a gödörben vagy a kádban ugrálva, a szennyes, bűzös folyadékban taposták a ruhát.

A vállalkozók, az üzemtulajdonosok természetesen nem foglalkoztak ezzel a piszkos munkával, ha lehetett még az üzemtől is távol maradtak; megbíztak a műhelyt vezető felszabadított rabszolgájukban.
A környékbeli lakosok alig bírták elviselni a fullonica undorító bűzét, akit útja arra felé vitt, az zsebkendővel fedte be az orrát. Minden kallós üzem előtt egy nagy dézsa (dolium) állott, amelybe a környékbeli lakosok beöntötték az összegyűlt vizeletet. Vespasianus megadóztatta ezeket a kallós-dézsákat, es ezzel kapcsolatban keletkezett ama híres anekdota, amelyet Suetonius jegyzett fel:
„Midőn (Vespasianus) fia, Titus méltatlankodott, hogy apja az ürüléket is megadóztatja, a császár az első ilyen bevételből származó pénzdarabot az orra elé tartotta, és megkérdezte, vajon érez-e valamiféle szagot?” Innen származik az a mondás, hogy a pénznek nincsen szaga (pecunia non olet).

Tegyük azonban hozzá, hogy a kallósoknak még egy, a köztársaság korából származó adót is meg kellett fizetniük, éspedig ezt a nagy mennyiségű elhasznált vízért rótták ki reájuk. A kallósok mestersége, ez a jellegzetesen római foglalkozás már a sok szenny és rossz illat miatt is - a rómaiak felfogása szerint - nem tartozott a becsült iparok közé, ami azonban a legkevésbé sem csökkentette a fullók öntudatát. Mivel Minerva istennőt védnökük gyanánt tisztelték, az istennő baglya volt jelképük, ezért az ókori tudomány eme szimbólumát es a bölcsességet magukra is vonatkoztatik éppen emiatt nem is voltak hajlandók magukat akármilyen ipart űző mesteremberek közé soroltatni, hanem egyenesen művészeknek tartották magukat. Nagy szakmai öntudatuk ellenére is a fullók a legalsóbb népréteghez tartoztak, hiszen javarészt rabszolgák, vagy felszabadítottak folytatták ezt az ipart.
Az élelmes kallósok még nagy vagyont is szerezhettek; Martialis gúnyos utalása szerint egy mutinai (ma: Modena) kallós nagyszabású gladiatori játékok rendezésével akarta polgártársai becsülését elnyerni. Különös története volt bizonyos Clesippus nevű púpos kallós rabszolgának, akit árverésen egy kandeláber ráadásaként vásárolt meg Gegania, egy gazdag római hölgy. Az egykori kallós és az asszony olyan bensőséges viszonyba került, hogy Gegania felszabadította a rabszolgáját, és házasságra lépett vele. Midon meghalt, vagyonát Clesippus örökölte. Minden oka megvolt tehát, hogy jótevőjének szép síremléket állítson, és a kandelábert vallásos tiszteletben részesítse.

A ruházkodási ipar egyik fontos, nélkülözhetetlen ága a cipészet. Így volt ez a régi Rómában is. Míg a ruhákat, öltönyöket nagyrészt otthon állították elő, a lábbeli készítése, foltozása, talpalása a szakképzett mesterember feladata volt. A nyersbőröket a cserzővarga (coriarius) szállította a cipésznek, a megrendelt minőségben és színben. Ámbár a rómaiak számára nélkülözhetetlen volt a cipészek (sutor, sandaliarius) tevékenysége, ennek ellenére ők sem örvendtek nagyobb megbecsülésnek, mint a többi mesterember. A foltozó vargákat az uralkodókörök pedig egyenesen megvetették, noha a cipészet ősi mesterség volt Rómában, a római írók a legrégibb kézműves foglalkozások között sorolják fel őket.
A cipészek általában megrendelésre, méretre készítették el a kívánt lábbelit, de az alkalmi vásárlók számára bizonyos mennyiségű készárut mindig raktáron tartottak, azután akadtak olyan visszamaradt cipők is, amelyeket a megrendelők, valamilyen okból, nem vettek át a cipésztől. A cipész a bőrdarabból maga szabta ki a felsőrész anyagát, a bőr vágásához félhold alakú kést (dikics) használtak.

A cipőfelsőrészt kaptafára húzták, majd megtalpalták. Az igényesebb megrendelők számára a cipő talpát a felsőrészhez hozzávarrták, a szegezett, vagy éppenséggel szeggel kivert cipőtalpat főként a fuvarosok, parasztok vagy katonák bakancsain (caligae) alkalmazták.
A cipőket csak a szegényebb ember talpaltatta meg, aki csak tehette, inkább új cipőt rendelt vagy vásárolt.
A vagyonosabb emberek több fajta cipőt is viseltek: a római férfi otthonában könnyű szandált hordott, amely a női öltözetből került át a férfidivat kellékei közé. A hagyományos római férfiöltönyhöz, a togához, de mindenképpen utcai viseletként, a magas szárú, vastag talpú fűzős cipőt, a calceust vették fel, a rangkülönbség itt is kiütközött. A patricius ugyanis vörös bőrből készített lábbelit viselhetett, amelyet elefántcsont félholdacska díszített.
A senatori rendű, de plebeiusi származású férfiú ugyanilyen szabású, csakhogy fekete színű calceust hordott, a felholdacska azonban innen sem hiányozhatott. Hóban, sárban, főként falun magas szárú, durvább bőrből készült cipő (pero) járta.

A divatos hölgyeknek, akárcsak a férfiaknak, nem illett az utcán szandálban mutatkozni. A női cipőket könnyű, finom bőrből készítették, sőt még hímzésekkel is díszítették. A fényűzés elterjedésével a divathölgyek lábbelijét gyöngyökkel, ékkövekkel hányták ki. Egyre elképesztőbb szabású topánkákat eszeltek ki a divat diktátorai. Előfordult, hogy a nők a férfiak cipőjének mintájára szabott lábbelit rendeltek a cipésznél, a férfiak fehér női topánkában tipegtek.
A kései császárkorban az uralkodók és az előkelőek aranyozott, ékszerekkel díszített cipőt viseltek, nem is szólva a térdig érő, vörös bőrből készített csizmácskákról, amelyeket persze nem lovagláshoz vettek fel.

A cipészeknek mindig jutott elegendő munka, az élelmes, ügyes vargának jól ment a sora. Egy bononiai (ma: Bologna) csizmadia akkora vagyonra tett szert, hogy saját költségére ampbitheatrumi játékokat rendezett: ezzel akarta polgártársai szavazatát a községi választásokon elnyerni. Egy nagy orrú., torz testű beneventumi (ma: Benevento) varga a történelemnek nem éppen a legfényesebb lapjain is szerepel. Ez a Vatinius nevű cipész afféle udvari bolond szerepét játszotta Nero udvarában, és a császár annyira megkedvelte, hogy mindinkább a volt cipész befolyása alá került.
Vatinius koholt vádjai alapján sok kiváló embert végeztek ki, minek következtében egyre nagyobb vagyonra és hatalomra tett szert. Sorsát azonban ő sem kerülhette el: egy drámaíró színdarabjában megtámadta és leleplezte a fel-kapaszkodott varga ocsmány bűneit, aki ennek következtében elvesztette a császár kegyét... A római pletykák szerint, Nero egyik utódjának, Vitellius császárnak az őse foltozóvarga volt! Mind Rómában, mind a birodalomban rengeteg cipészmester dolgozott. A Városban a vargáknak külön utcájuk is volt, a Vicus Sandaliarius.

Az i. sz. IV. századi Rómában csak női cipők készítésével mintegy három-száz cipész foglalkozott! A cipészek - a római hagyomány szerint - mát a legrégibb időkben collegiumban tömörültek, és e szervezetnek Rómában, az Argiletumban, ahol sok más kézműves mellett számos csizmadia is dolgozott, saját székháza, a Sutorium Atrium állott.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969