logo

XX September AD

A kerámia-, üveg-, díszmű- ékszeripar

A rátermett római iparos, az ügyes kézműves nem csupán megrendelői, vásárlói ízlését akarta kiszolgálni, hanem termékeit a maga egyéni ízlése, elképzelése szerint is formálta, tervezte. Így közvetve ő is hozzájárult a közönség ízlésének kialakításához. Alig volt azonban olyan ága a római kézműiparnak, amelyben a mesterember képzelőereje, alkotó tevékenysége jobban érvényesült volna, mint a díszműáru, a művészi igényű iparcikkek előállításában.
Az egykori római birodalom határain belül, sőt a határokon túl is végzett ásatások során számos olyan iparművészeti cikk vagy akár tömegáru került elő, amely a mai embernek éppen úgy tetszik, mint az ókori elődeinek. Az elefántcsontból, féldrágakőből, üvegből, fémből elő-állított iparművészeti alkotások egész sorát ismerjük. Ezek persze nemcsak Róma városában, vagy éppen Itáliában, hanem a birodalom más községeiben is készültek, ami az iparművészet, a kézművesség elterjedésére vall.
Sőt akadtak olyan tartományi városok, amelyek ragyogó múlttal rendelkeztek, és a díszműáruk előállításában megelőzték Rómát. Tudjuk, hogy az alexandriai, a kisázsiai görög mesteremberektől a rómaiak sokat tanultak, a legrégibb mesterséget űző fazekasok, az itáliai gerencsérek is okultak a hellén mesterektől.

A számos itáliai fazekas telep közül a római köztársaság korában különösen a calesi műhelyek virágzottak. Cales városában (ma: Calvi Risorta, Capuától északkeletre fekszik) alakult ki az a kerámiaipar, amelynek hellenisztikus ízlésű készítményei sokáig uralták a római és itáliai piacot. A calesi edényeket, asztali tálakat, serlegeket fekete színük és medalionszerű domborművű díszítményük jellemzi.
Augustus korában azonban a calesi ipar termékeit teljesen kiszorították az új ízlést képviselő arretiumi gerencsérek kerámia edényei, a modern szakkifejezéssel terra sigillatáknak nevezett készítmények.

romaikor_kep



A terra sigillata egészen finoman iszapolt vörös agyagból készített, fényes mázú. edény, amelyet rendszerint körbe futó, finom domborműves díszítés keretez. Az edények nagy része magán viseli mestere, tervezője pecsétjét (sigillum), és feltehető, hogy minden fazekasnak vagy kerámiaüzemnek megvolt a maga különleges gyártási titka.
A gerencsérek minél vékonyabb falú edény előállítására törekedtek, mert ezzel a fémedényt utánozták, s egyben magasabb árat is kaptak érte. Régebben ugyanis mind a gazdagságáról híres Keleten, mind a késő köztársaságkori Rómában a vagyonos emberek ezüst vagy igen finom - rendszerint importált - bronz étkészletet használtak, amelyet mestereik szép díszítéssel ékesítettek.
Ezek a drága holmik persze nem terjedhettek el a lakosság széles köreiben, viszont az igények növekedésével fellépő divat, no es az ízlés is megkívánta, hogy a tehetősebb polgárok asztalán is nemes formájú, díszített edények álljanak. Keleten már találtak is ilyen megoldást nyújtó cserépedényeket, és ezeket L. Sulla, majd pedig L. Lucullus és Cn. Pompeius hadjáratai alkalmával ismerték meg a rómaiak. A szép edényeket Rómába szállították, ahol ezekre a rómaiak nagy kedvet kaptak.

Az itáliai fazekasmesterek is át akartak térni ezeknek a kerámiáknak a készítésére, és ezért a rabszolga-kereskedőktől a fazekasságban, különösképpen a terra sigillata készítésben jártas, ügyes kézműveseket vásároltak.
A rabszolga-kereskedők persze mindent elkövettek, hogy ilyen képzettségű rabszolgákat hurcoljanak Itáliába, akik új gazdáik műhelyében eddig ott még nem ismert különleges edényeket, asztali étkészleteket állítottak elő.

Keletről azonban számos szabad ember, szakképzett gerencsér mester is Itáliába költözött. Felismerték az új piac lehetőségeit, es a kerámiagyártás legjobb feltételeit biztosító vidékeken telepedtek le. Ilyen telephelyre Arretiumban bukkantak, ebben az ősi városban, ahol az iparosok már évszázadok óta kohászattal foglalkoztak, és a lakosság egyéb iparágakban is igen tevékenynek mutatkozott.
Arretium neve ettől kezdve összefonódott „a római porcelán” fogalmával, és az „arretiumi edény” hamarosan olyan nagy hírnévre tett szert, hogy a római birodalomban, Britanniától a Fekete-tengerig nem akadt helység, ahova ne szállították volna.
Britanniát még meg sem hódították a római seregek, amikor már megismerte Arretium nemes vonalú, finom ízléssel, mértéktartóan díszített kerámiáit. Germania ama szabad területein, ahová, a római katonaság soha el nem jutott, a terra sigillata edény mégis elkerült, és az „ókori porcelánt” - az arretiumi ipar fénykorában - még Indiába is exportálták!

Az arretiumi edények hódító útját természetesen a római legiók segítették elő. A legyőzöttek mind a tisztek, mind a vezető tisztviselők lakásában megláthatták ezeket a tárgyakat, és kedvet kaptak arra, hogy ilyen edényeket szerezzenek be.
Itáliában, Rómában a terra sigillata mégsem tudta kiszorítani az ezüstneműt vagy az ezüstnél is többre becsült, különleges ötvözetből készült, nagyon híres korinthosi bronz edényeket, amelyek divatja sohasem szűnt meg.

Korinthosi készleteket, vázákat csak a nagyon gazdag ember tudta megfizetni. Ők viszont gondosan őrizték, es nem adták el. Korinthos elpusztítása után ennek a díszműnek a gyártása erősen hanyatlott, s ezért ritkaságszámba ment, értéke pedig egyre emelkedett.
A Caesar meggyilkolását követő polgárháborúban embereket öltek meg egy-egy korinthosi edényért, ellenségei magát Augustust is azzal vádolták, hogy ezekért több embert proscribáltatott. Augustus utóda, Tiberius korában a korinthosi edény pedig már szinte megfizethetetlen volt!

Az arretiumi terra sigillatához viszont könnyen hozzá lehetett jutni, és még a kispénzű ember is megvehette. Márkája még akkor is megőrizte jó hírnevét, amikor az ottani nagy fazekas telepek - az i. sz. I. században - lassan visszafejlődtek, majd pedig megszűntek.
A nyersanyag-lelőhelyek kimerültek, az égetéshez szükséges fát szolgáltató erdőket kiirtották, s ezért az arretiumi műhelyek exportja fokozatosan csökkent. Az arretiumi gerencsérek helyébe a dél-galliai kerámikusok léptek. Edényeik birodalom szerte elterjedtek, sőt még Itáliában is ezeket vásárolták.
A galliai műhelyek termékei éppen úgy eljutottak az akkortájt vagyonosodó Pannoniába, s Aquincumba, mint a Szaharai népekhez is. Lehetséges, hogy maguk az arretiumi mesteremberek költöztek át a kedvezőbb telephelyekre, es ott honosították meg nagy hírnévre szert tett mesterségüket.

Az idők folyamán a terra sigillata edény közszükségleti cikké vált, a gyártási titkot a fazekasok magukkal vitték, es ahol letelepedtek (a birodalom számos városában, így Aquincumban is dolgoztak), ott nagyban készítettek az „ókor porcelánját”. De az I. század finom ízlésű formái, ötletes mintái, változatos rajzú díszítéssel ellátott kiváló minőségű termékei helyébe a II. században már egyhangúbb díszítésű, de még mindig igen jó minőségű készítmények léptek. Rómában ekkor már jóval kevesebb terra sigillata edényt vásároltak, mint az I. század elején, hiszen a Város polgársága meg-gazdagodott, a módosabb emberek hacsak tehették - inkább ezüst-edényeket vettek.
A birodalom lakossága mindazonáltal kitartott a formás, vörös mázas edények mellett, még akkor is, amikor a gerencsérek mar nem annyira az igényesebb vásárló közönség számára készítettek edényeiket. A kevésbé tehetős emberek a minőségre már kevesebb gondot fordítottak.

Az ügyes fazekasok sok fajta asztali készletet, edényt készítettek, és ezért ma terra sigillatának nemcsak a tálakat nevezik, hanem az ugyanilyen vörös agyagból égetett, mázas, bélyeges tányérokat, serlegeket, ivópoharakat, kulacsokat, fogantyús edényeket is.
A poharakba készítőik olykor vidám mondásokat is bekarcoltak, mint például: „barátom, igyál belőlem!” (bibe amice de me), „adj színbort!” (da merum), „igyatok!” (bibite), „tölts meg engem újra!” (reple me), „barátaim, igyatok mind e pohárból!” (bibite toti amici de ola). Ezeket a tréfás jó tanácsokat a rómaiak minden bizonnyal meg is fogadták.. .

romaikor_kep



Minthogy a rómaiak szemlélete szerint az emberek holtukban is folytatták korábbi életüket, tehát éppen úgy esznek-isznak, mint azelőtt, ezért a temetés alkalmával a koporsóba tálban ételt, korsóban, pohárban bort helyeztek. (Ennek a felfogásnak a régészek számos terra sigillata edényt köszönhetnek!)

A vallási misztériumok vagy a görög-római mitológia motívumai éppen úgy megjelennek az edények díszítéseként, mint az igen népszerű amphitheatrumi játékok, gladiatori viadalok, vadászatok jelenetei, amelyek szintén alkalmasak voltak a terra sigillata tárgyak dekorálására.
A terra sigillata műhelyek nagy mennyiségben termelték az edényeket, de az áru exportjával nem az üzemtulajdonos foglalkozott. Lehet, hogy a műhelyekben nem is tudták, hová jutnak el szép edényeik, ők „csak” az áru előállításával foglalkoztak.

A műhelyek - az ókori fogalmak szerint - nagy munkáslétszámmal dolgoztak, voltak olyan arretiumi üzemek, ahol 44-58 mesterember működött, feltehető, hogy rajtuk kívül még több segédmunkást foglalkoztattak, akik a mesterek keze alá dolgoztak.
A terra sigillata tárgyak iránti kereslet egyre inkább fellendült, annyira hogy érdemesnek látszott az üzemeket fejleszteni, ami a munkáslétszám bővítésével járt, s ez - pontosabban - a szakképzett rabszolgák megvásárlását jelen-tette.

Akadtak olyan nagyobb készpénzzel rendelkezők, akik a kerámiához is értettek, és betársultak valamelyik kerámiaműhelybe. Persze, hiba lenne nagyobb tőkekoncentrációra gondolni, ez esetben mindössze arról volt csak szó, hogy egy üzemnek egy tulajdonosa helyett kettő volt, és most már a terra sigillata alján mind a két tulajdonos neve megjelent.
A műhely tulajdonosának vagy az edény készítőjének a nevét gyakran egy láb alakú pecsétnyomó talprészén (planta pedis) helyezték el, és ezt nyomták a még ki nem égetett, tehát puha munkadarab aljába. így a terra sigillata edények megőriz-ték a tervező mester vagy a műhely tulajdonosának a nevét. így szereztünk tudomást több arretiutni üzem tulajdonosáról, ekként váltak ismertté Lucius Rasinius Pisanus, Marcus Perennius Tigranus, Lucius Imbricius Scaurus, akik - nevük után ítélve - valószínűleg római polgárok voltak. Ugyanúgy ismerjük a dél-galliai, a Rajna-vidéki műhelyek tulajdonosainak a nevét, s tudunk bizonyos Pacatus mesterről, aki Aquincumban dolgozott.

Nem csupán a terra sigillata, hanem az egyszerűbb kerámiaipar egyik legkeresettebb tömegcikke az olajlámpa volt. A rómaiak világításra általában olajlámpát használtak, mivel a bronzlámpa drága volt, mindenütt el-terjedt a formás, gyakran művészi megoldású égetett agyag lámpás, amelyet egy negatív formából sorozatban állítottak elő.
A birodalom minden tájára exportáltak lámpákat. Így például sajátos díszítésű egyiptomi lámpások kerültek elő a siciliai es a dél-itáliai ásatások során, viszont itáliai termékeket más tartományok piacán árusítottak.

Mind a kerámia, mind a bronzlámpások igen tetszetős kivitelben, néha egészen meghökkentő alakban készültek: kecskét, madarat vagy akár emberi lábat ábrázoltak. (Az Aquincumi Múzeum finom megoldású, szandálba bújtatott, női láb alakú mécsest őriz.)

A legtöbb lámpás azonban csak a célnak megfelelő formában készült, hiszen csak feladatának, a világításnak kívánt megfelelni, és ezért tervezője nem is keresett egyéb megoldást, mint hogy egy-, két- vagy több égőjű egyszerű, esetleg kevéssé díszített mécsest készítsen. A sorozatban előállított, olykor csak kezdetleges, egyszerű tömegcikket még a szegény ember is megvásárolhatta.

A császárkorban már tömegcikként került mindaz az áru a római piacra, amely a köztársaság korában még ritkaság számba ment. Így vált a nemrég még felettébb drága üvegholmi csakhamar szinte nélkülözhetetlen árucikké. Cicero korában az üvegből (vitrum) készített használati tárgyakat, ékszereket még Egyiptomból hozták Rómába és Itáliába, ahol ebben az időben még nem voltak üveghuták.

I. e. 58-ban a római színházlátogató közönséget valósággal elkápráztatta M. Aemilius Scaurus újonnan épült színháza, amelynek színpadát három-szintű, architektonikusan kiképzett színfal zárta le. A színfal alsó részét márványlapok, a felső szintet aranyozott fa, a középső részét pedig Alexandriából importált üveglapok burkolták. Az üveglapok színezett, mintázott domborműveket fedtek, csillogásuk különlegesen hatott. M. Scaurus az üvegnek díszítőelemként való felhasználását Sulla kisázsiai hadjárata idején ismerte meg, és 6 alkalmazta első ízben Rómában.

Az üveggyártásáról híres Egyiptom Augustus alatt Róma fennhatósága alá került. Az üvegáruk elözönlötték a Várost. Már hadizsákmányként is sok üvegtárgyat hoztak magukkal a győzők, de hamarosan megjelentek Itáliában az alexandriai kézművesek is. Campaniában, a Cumae és Liternum közötti területen kiváló minőségű, üveggyártásra igen alkalmas homokra bukkantak.
A campaniai üveggyártás központja Puteoli lett, ahol valóságos városnegyedet alkottak az üvegesek házai, műhelyei. De csakhamar, Tiberius uralkodása alatt, már Rómában is megtelepedtek az üvegkészítő iparosok. Ott, ahol a Via Appia a Városba torkollt, a régi városfalba épült kapu, a Porta Capena közelében volt a Vicus Vitrarius, az üvegesek utcája.

romaikor_kep



A Porta Capena egykor bájos ligeteit (ahol a monda szerint Róma második királya, a legendás Numa Pompilius találkozott barátnőjével, a szép Egeria nymphával, hogy tőle - többek között - a vallási élet megszervezésére vonatkozó tanácsokat kapjon) ekkor már ellepték a szegény emberek, koldusok ólálkodtak a városkapu körül, és számos kisiparos, kis-kereskedő fabódéja állott. (A Nero alatt keletkezett, Rómát elpusztító tűz-vész is innen indult ki.) A Rómában szerencsét próbáló üvegesek tehát itt, a szegény nép lakta vidéken telepedtek le, és hamarosan olyan bőségesen állították elő termékeiket, hogy az üvegáruk ára rohamosan csökkent.

Az üveget, aszerint hogy milyen tárgyat készítettek belőle, öntötték, préselték, fújták. A divat és az ízlés az üvegtárgyak alakjára is hatott. Úgy tudták, hogy Tiberius korában egy üvegkészítő iparos feltalálta a törhetetlen, kalapálható, formálható üveget. A feltaláló bemutatta a törhetetlen üvegből készített csészét Tiberiusnak, aki azt a kőpadlóhoz vágta. A csésze nem tört el, csak behorpadt, mire az iparos nyugodtan előszedte kalapácsát, es ugyanúgy kikalapálta, mintha valami fémtárgy lapult volna be. Tiberius erre megkérdezte tőle, vajon találmánya titkát más is ismeri-e. Mikor a kézműves nemmel válaszolt, a császár - a nem éppen történeti hitelű anekdota szerint - menten kivégeztette, hogy ez a törhetetlen üveg ki ne szorítsa, feleslegessé ne tegye az arany- és ezüstedényeket.

Kétségtelen azonban, hogy a finom fúvott üveg, amelynek az alexandriai kézművesek voltak avatott mesterei, rendkívül kapós lett, és az i. sz. I. század végén szívesebben használták a lakomákon a szépen megmunkált színes vagy átlátszó üvegedényeket, kristályüveg serlegeket, poharakat, mint az arany- vagy ezüsttányérokat, kupákat. Az ablaküveg is elterjedt, főként a birodalom északi tartományaiban, ahol az időjárás miatt indokoltabb a használata, mint Dél-Itáliában.

Az üveggyártás a császárkorban már az egész birodalomban elterjedt. A Rajna-vidéki üvegesek egyik egészen különleges készítménye volt a pompás, finom vonalú, áttört és felrakott hálómintás üvegedény. Az észak-itáliai Aquileia egyik keresett kiviteli áruja az üveg volt, sokat szállítottak Pannoniába is. (Lehet, hogy a fejlett aquileiai üvegipar a mai Velence melletti Murano világhírű üveggyártásának az őse. Kétségtelen, hogy a hunok elől menekült aquileiaiak alapították Velencét.)

A római üveggyártás mind jobban megerősödött és terjeszkedett. Az üvegesek utcája már nem tudta az üvegeseket befogadni, s ezért a közelben fekvő Mons Caeliusra költöztek. Az üvegkészítményeik iránt megnyilvánuló vágy valóságos fényűzéssé fajult, úgyhogy Alexander Severus csaszár, aki nem kedvelte a túlzott luxust, az üvegipart súlyos adóval terhelte meg. (Ezt az adónemet később Nagy Constantinus császár eltörölte.)
A katonacsászárok korában az üveggyártás - a többi iparággal együtt - egyébként is visszafejlődött, az adók, vámok is erősen megdrágították az üvegáruk árát, a császárok pedig inkább az arany- és ezüstserlegeket, kupákat kedvelték. Ennek következtében a divat is elfordult az üvegtől...

Igen ügyes mesteremberek átlátszó kristályüvegből, színes üvegből ékszereket is készítettek, és a gyanútlan vásárlókat becsaptak velük. Még Gallienus császár (253-268) feleségét, Salonina császárnét is rászedte egy körmönfont ékszerész. Idejében rájöttek, és a császár büntetésből az oroszlánok elé vettette.
A reszkető emberrel egyidőben egy hízott kappant is a porondra dobtak, és az oroszlánok arra támadtak, mire a nézőközönség nevetésben tört ki. A szerencsétlen ékszerész pedig minden porcikájában remegve várta, mikor törnek reá a fenevadak. Ekkor Gallienus hírnöke útján kihirdette döntését: „Rajtakaptuk a csalásán, most már eléggé megbűnhődött érte”, és ezzel szabadon bocsáttatta.

De ilyen ékszerészek nem homályosították el ennek a régi iparágnak fényét, nem árnyékolták be hírnevét. Az ősi hagyományok persze azt hirdették, hogy a régi rómaiak idegenkedtek a fényűzésnek még a gondolatától is. Éppen ezért - legalábbis az első pillantásra - meglepő, hogy az aranyművesek (aurifex, faber aurarius) már a legősibb időben is otthonra leltek Rómában.
Bár az arany es ezüst ritka volt Rómában, hiszen Itáliában úgyszólván alig voltak nemesfém-lelőhelyek, mégis a legrégibb római törvénygyűjtemény, a Tizenkéttáblás Törvény (Leges duodecim tabularum), amelyet az i. e. V. század közepe táján alkottak, egyik cikkelye megtiltotta, hogy temetkezés alkalmával a sírba aranyból készült tárgyakat helyezzenek, kivéve a műfogak rögzítésére szolgáló aranydrótot!

Az arany másra kellett. Arany hímzéssel ékesített díszöltözetet viseltek a győztes hadvezérek a diadal-menet alkalmával, magas katonai kitüntetések, mint a nyaklánc (torquis), karperec (armilla) és a korona (corona) aranyból készültek; a senatorok, később a római lovagok is rendjük megkülönböztető jelvényeként arany-gyűrűt húzhattak az ujjukra.
A nyolc-kilenc napos kisgyermeknek a nyakába kicsiny tokban (bulla) amulettet helyeztek a gonosz varázslatok ellen. A gazdag, előkelő családok gyermekei persze aranyból készített tokot viseltek, a szegényebb emberek beérték bőr-bullával is, az arany még megfizethetetlen luxusnak számított.

A fényűzés utáni vágy a vezető körökben egyre követelőzőbben lépett fel. P. Scipio Africanus, Hannibal legyőzője, vésett sardonyx-kővel ékesített aranygyűrűt viselt az ujján, és ezzel új divatot honosított meg Rómában.
A pecsétgyűrű divatja is elterjedt, és az előkelő családok címerüket vésették a kőbe, s ennek lenyomatát helyezték okiratokra, valamint ezzel zárták le leveleiket. (A Flaminiusok papi süveget, a Manlius Torquatusok nyakláncot, a Marcius Philippusok lovast, a Decius Musok pajzsot es kampós botot, a Iulius Caesarok elefántot vésettek pecsétgyűrűjükbe.)

A pecsétgyűrű divatja elterjedt, és a kövekbe a család vagy a saját tettet dicsőítő jelenetét vésették be. L. Sulla pecsétgyűrűjében Iugurtha elfogásának jele-netét ábrázoltatta, ezzel magának sajátítva ki a győzelem dicsőségét, ami idős hadvezérét, C. Mariust nagyon bántotta.
A vagyonos vezetőrétegek az ezüstműveseknél szépen megmunkált asztali készleteket rendeltek, ami az erkölcsök szigorú őreinek, a censoroknak a rosszallását hívta ki. I. e. 275-ben a censorok P. Cornelius Rufinus volt consult kitaszították a senatusból, mert tíz fontnál többet nyomott az ezüstnemüje.

A nők igen sokféle ékszert viseltek. Aranyhajtűvel, aranyszálakból font hajhálóval díszítették fürtjeiket, megkedvelték az arany-homlokabroncsok, a diadémák, fülbevalók, nyakékek és gyűrűk divatját. Már nem elégedtek meg aranyból vagy ezüstből készített egyszerűbb ötvös munkával, drága-köveket, gyöngyöket helyeztettek az ékszerekbe.

romaikor_kep



A rómaiak nem ismerték a gombot, s ezért a ruhákat kapcsokkal, fibulákkal fűzték össze, nos a fibula is módot adott arra, hogy az egyéni ízlés, a divat, sőt a fényűzés megmutatkozzék: még az egyszerűbb nők is viseltek aranyozott, zománcozott fibulát. A szigorú oppiusi törvény megtiltotta, hogy egy-egy hölgynek fél unciánál (kb. r 3,5 gramm) nagyobb súlyú ékszere legyen, de hol voltak már ezek az idők.

Az ékszerek iránti vágynak immár semmilyen jogszabály nem tudott gátat emelni. A rómaiak igényei nőttön-nőttek, már nem is elégedtek meg az egyszerű ezüst asztali készlettel, hanem trébelt, cizellált, nagy műgond-dal csiszolt, figurákkal díszített nemesfémétkészleteket rendeltek meg az aranyműveseknél, ékszerészeknél.
Az asszonyok sem érték be a sima aranyból formált ruhacsattal, hanem ízlésesen mintázott, cizellált fibulákra tartottak igényt. A fényűzés fitogtatása nem ismert határt: az előkelő, gazdag és szép, Lollia Paulina, Gaius Caligula császár hitvese negyvenmillió sestertius értékű ékszerrel felcicomázva jelent meg társas összejöveteleken, amin senki nem ütközött meg, sőt még ízléstelen túlzásnak sem tartották. Éppen ezért senkit nem lepett meg Rómában, hogy az aranyművesek, az ékszerészek a Városban meghonosodtak, és jól kerestek. Az ízlés alakulására a hellenisztikus befolyás intő hatást gyakorolt.

A római ékszerészek a kisázsiai es alexandriai görög mesterek munkáit másolták, vagy fejlesztették tovább. Ahogy az üvegeseknek is külön utcája volt Rómában, az ékszerészek is külön utcákban dolgoztak. Üzleteiket természetesen a Város legelőkelőbb útvonalain rendezték be, hiszen nem lehetett elképzelni, hogy előkelő vásárlóik szűk, bűzös sikátorokban keressék fel őket.
Az ékszerészek leginkább a Via Sacrán (a Forumot átszelő úton) vagy a Forum Romanumról a Capitoliumra vezető emelkedő utcán, a Clivus Argentariuson, vagy a finom csemegés üzletekkel teli Velabrumon és természetesen a Campus Martiuson épült, elegáns boltokkal teli Saepta Iuliában dolgoztak. Ne gondoljunk azonban arra, hogy az aranyművesek vagy ékszerészek mindig gazdag, nagy áruraktárral, nyersanyaggal rendelkező iparosok voltak. A nagyobb, sőt még a kisebb munkákhoz is a szükséges nemesfémet, drágakövet, gyöngyöt rendszerint megrendelőiktől kapták, akiknek a kívánt ékszert vagy egyéb tárgyat bérmunkában készítették el.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969