logo

XXII Junius AD

Az építőipar

A városlakó római ember számára a legrégibb és egyben legfontosabb mesterségek egyike az ácsoké (faber tignarius) volt. A rómaiak sokáig, évszázadokig favázas, fafödémes lakóházakat építettek, a jól képzett ácsok munkájára mindig nagy szükség volt.
Az i. sz. II. században az ácsok szakmai szervezetébe (collegium fabrorum tignariorum) Rómában ezerötszáz, a mediolanumi (Milano) collegium fabrum et centonariorumba pedig több mint ezerkétszáz mesterember tartozott. (Ugyanilyen szervezetek majdnem minden tartományi városban, így Aquincumban is, megalakultak.)A mi, mai lakóházaink hagyományos építkezése harminckét iparágat foglalkoztat.

Az ősi Rómában az építkezés valamennyi munkáját az ácsok végezték. Ez csak a kezdeti századokban volt így, hiszen később már nem vályogból és fából, hanem kőből, égetett téglából emelték a házakat, és hamarosan több szakiparos munkája vált szükségessé. A földművelő római nép az építkezés tudományát s művészetét, mint annyi más mesterséget es ipart, az etruszkoktól tanulta meg.
A római hagyomány szerint az ősi Iuppiter templomot is Etruriából származó mesteremberek építették a Capitolium halmán. Etruszk mesterek munkájára vall a Forum Romanum alatt húzódó, hatalmas méretű csatorna, a Cloaca Maxima is.

A középületek, szentélyek falait a közeli kőfejtőkből szállított peperin, tufa, travertin kőből építették, a lakóházak építkezési anyaga a tégla volt. (A vályogtéglát csak lassan szorította ki a nagyobb ellenállású, keményebb égetett tégla, holott a rómaiak saját kárukon tapasztalhatták, hogy a kellően meg nem alapozott, vályogtéglákból épített házakat az áradó Tiberis alámossa.) A lakóházakat, főleg az emeletes bérházakat csak az i. e. I. század eleje, valószínűleg L. SuIla asiai hadjárata után kezdték égetett téglából építeni.

Az egyre inkább elterjedő, több emelet magasságú, favázas lakó házak falait nem lehetett volna napon szárított vályogtéglákkal felhúzni. Hamarosan a márvány is bevonult az építőanyagok közé, egyre több magánlakóházat díszítettek márványoszlopokkal, a fogadóhelyiségek padozatát olykor numidiai importmárványból készített mozaikkal ékesítették. Sok magánházban a helyiségek falait a nemes kőanyag burkolat helyett kifestették, jelenetek, tájképek, díszítő motívumok váltakoztak egymással.

Az első princeps korában a márvány annyira elterjedt, hogy Augustus halála idejében (i. sz. 14) márványból épült Róma állott az egykori téglaváros helyén. (Legalábbis Augustus ezt mondta...)

romaikor_kep



Az építőipar mind nagyobb feladatokkal birkózott meg. A M. Agrippa építtette Pantheont hatalmas kupola fedte, amely akkor merész újításnak számított. Több emeletes, húsz méter magasságot is meghaladó bérházak építése vált szükségessé, mert Róma lakosságinak száma hirtelen megnőtt. A telekárak emelkedtek, s mindig akadtak élelmes üzletemberek, akik a kínálkozó lehetőségeket felismerték és kihasználták.
M. Licinius Crassus, a milliomos államférfi (i. e. 115-153) rabszolgáiból saját tűzoltóságot szervezett, és a lángokban álló házakat, valamint a mellettük levő es a tűztől veszélyeztetett épületeket a megrémült tulajdonosoktól - a helyszínre siető ügyintézője - potom pénzért megvásárolta. Ezután a rabszolgák mentették, ami menthető, majd a leégett épület helyén új bérházat emeltek, amelyet azután gazdájuk magas áron eladott. Crassus mintegy ötszáz ács es kőműves rabszolgát tartott, a spekulációra alapított építkezéseket nagy arányban űzte.
Természetesen, nem Crassus volt az egyetlen spekuláns, nevüket azonban a történelem nem jegyezte fel, hiszen nem voltak olyan híres és előkelő államférfiak, mint Marcus Crassus, aki két ízben is viselt consuli tisztséget!

A spekulációs építkezések nemcsak Rómában, hanem a birodalomnak szinte valamennyi nagyobb városában elterjedtek. A nagy bérházakban az élet nem volt ugyan túl kényelmes, de a rómaiak szerették a várost, a városok nyújtotta szórakozásokat, kereseti lehetőségeket, s ezért eltűrték a kényelmetlen lakásokat.
Bizonyára többeknek is felmerülhetett a tudós M. Terentius Varro gondolata: „A szántóföldeket az istenek gondoskodása adta, a városokat viszont az emberi tudás építette”

Cicero is nagyra becsülte az építőművészetet, es azt az orvoslás tudományával egyenrangúnak nevezte. A rómaiak az építészetet tartották a legtisztességesebb és legjövedelmezőbb iparnak. Augustus korában, az építkezési kedv megélénkülésével már annyi építőmester élt Rómában, hogy szinte fel kellett kínálniuk magukat, annál is inkább, mert sok kontár férkőzött közéjük.
A gyakori háztüzek, árvíz okozta beomlások következtében az építőmestereknek mindig volt elég dolga, a növekvő fényűzés pedig megkívánta, hogy a gazdag polgárok kényelmes és szép palotákat emeljenek.

Az építőipar fejlődése mind több tégla előállítását tette szükségessé. A római tégla (later) - amely nagyobb méretű, viszont laposabb a mienknél - a legkülönfélébb méretekben készült. Vitruvius és az idősebb Plinius szerint leggyakrabban az úgynevezett lydiai téglát használták, ennek hossza másfél, szélessége pedig egy római láb (tehát kereken 44 x 29 cm) volt.
A téglaégetőkben nemcsak téglákat, hanem a háztetők befedésére szolgáló téglacserepet (tegula) és a téglák érintkező vonalát fedő, kör keresztmetszetű vagy nyereg alakú téglát (imbrex) is készítettek.
Azokban az épületekben, ahol a hypocaustum rendszerű padlófűtést alkalmazták, ott a falakat lapos, üreges téglával (tubulus) burkolták, így az alagsorból felfelé áramló meleg levegő a falakat is melegítette; s mivel a rómaiak a kéményt nem ismerték, az elhasznált meleg levegő ezeken az üreges téglákon áramlott ki az épületből.

A téglaégetőkben készítették még az égetett agyagból való vízvezetékcsöveket, a padlóburkoló anyagként használt, piskóta alakú, apró téglácskákat. A tégla és cserépkészítéshez még Rómában is jó agyagot találtak, amit argillának neveztek (erre utal az Argiletum utca neve).

A téglaépítkezés a császárság korában birodalom szerte elterjedt. A tartós, szilárd, tűzálló és egyéb tulajdonsága miatt a tégla háttérbe szorította a nehezebben megmunkálható terméskövet, amelyet most már csak az alapozásra, vagy monumentális, nagyszabású épületek anyagául használtak fel. Érthető tehát, hogy a birodalomban majdnem mindenütt voltak téglaégető kemencék, a nagybirtokokon működő műhelyek látták el téglával a környéket is.
A téglaégetők, kemencék rendszerint gazdag vállalkozók, római lovagok kezében voltak, s minthogy a téglagyártás jövedelmező üzletnek bizonyult, a császárok is kedvet kaptak ilyen üzemek létesítésére, vagy ami ennél is egyszerűbb volt: elkobozták, kisajátították őket, s vagy a császári magánvagyonhoz (res privata), vagy pedig a császári kincstár (fiscus Caesaris) vagyonállagához csatolták.
A császárokra különben is igen sokrétű építkezési feladat hárult, szinte elvárták tőlük, hogy a középítkezéseket a sajátjukból fedezzék. Ezért az uralkodók függetlenítették magukat a magánvállalkozóktól, és saját üzemeik szállították a szükséges építőanyagot. (Igaz viszont, hogy ezeket az ipartelepeket a császárok rendszerint magánembereknek adták bérbe, akikkel - minden bizonnyal - a császári vagyon kezelői, vagy a kincstár felügyelői már előre szállítási szerződést kötöttek.)

romaikor_kep



Sokat építkeztek a hadsereg különféle egységei is. Parancsnokaik béke idején a katonákat állandóan munkával látták el, hogy a tétlenség következtében ne tunyuljanak el és - ne lázadjanak fel. A hadseregek saját téglaégető üzemmel rendelkeztek, különösen a tartományokban állomásozó helyőrségeknek voltak nagyobb kapacitású kemencéi.
Minthogy a téglák egy részét az azt előállító üzem tulajdonosa nevét feltüntető bélyeggel látták el, a katonaság téglaégetői is bélyeget nyomtak a téglákba. Aquincumban rengeteg tégla került elő az itteni helyőrségként szolgáló Legio II. adiutrix bélyegzőjével.

A téglaépítkezés elterjedésével újabb építkezési stílussal gazdagodott a rómaiak építőművészete. A növekvő igények folytán az építtetők mind nagyobb követelményeket támasztottak az építőmesterekkel szemben. Az épületeket vékonyabb falakkal kisebb helyiségekre osztották, így a házakban több szobát tudtak elhelyezni.
A téglaépítkezéshez megfelelő, kitűnő minőségű habarcs alapanyagát a Vezúv hegy környékén, különösen Puteoli (ma: Pozzuoli) vidékén találták meg. Ezt a porhanyós földet (Puteolanus pulvis) égetéssel víztelenítették, majd a száraz anyagot mésszel elegyítették. Ezzel az eljárással a rómaiak kiváló habarcshoz jutottak, amelynek alkalmazásával a legmerészebb építészeti elgondolásokat is megoldották.

Minél inkább megnőttek az igények, minél nagyobb követelmények teljesítését kívánták meg az építtetők az építészektől, annál inkább szakosodott az iparág. Az építőipart űzök közül például kiváltak a lépcsőkészítők, és külön collegiumot alapítottak. A lakások kivitele, díszítése különleges képzettségű szakiparosok munkáját igényelte. Az építkezéseken már nemcsak ácsok, kőművesek, hanem üvegesek, építőmesterek, tervezők, szobrászok, festők is dolgoztak.

A házakat, különösen az északabbra fekvő tartományokban padlófűtéssel, az ablakokat üveggel láttá.kel. A házak kapuira, valamint az értékek őrzésére szolgáló ládákra bonyolult szerkezetű zárakat helyeztek; az ásatások során az egykori római városok házainak romjai között (Aquincumban is) szép számmal kerültek elő ilyen finom művű zárak, lakatok, amelyeknek több ágú kulcsa nagyon ügyes lakatosmester munkájára vall.
A lakberendezés, a szép bútorzat igénye, a fényűzés a legfinomabb kivitelű ágyak, asztalok, székek készítésére ösztönözte az asztalosokat.

Mind az asztalosok, mind a lakatosok (claustrarius artifex), továbbá valamennyi kemény anyaggal, így fával, fémmel, kővel dolgozó mesterember gyűjtőneve latinul faber. (Az ács - mint említettük - faber tignarius.)
A faber ferrarius, a kovács a rómaiaknál általában nagyobb tiszteletnek, megbecsülésnek örvendett, mint a többi kézműves. Ezt annak köszönhették, hogy fegyvereket készítettek, és már a legősibb mondákban is megemlékeztek bizonyos Mamurius Veturius nevű kovácsról, aki a legendás Numa Pompilius király idejében az égből lehullott pajzs (ancile) mintájára tizenegy védőpajzsot készített.

A kovácsok munkájára persze béke idején is szükség volt, nemcsak a kőből való épületek tömbjeit összefogó vaskapcsokat állították elő, hanem ők látták el a gazdákat ekevassal, gereblyével és az aratáshoz szükséges sarlóval is (Rómában egész utcájuk volt: „Inter falcarios”néven).
A kovácsok acélt is készítettek, Rómában az indiai, pontusi, noricumi vagy hispaniai vasat tartották erre a célra különösen alkalmasnak. Az edzési eljárás a kovácsok műhelytitka volt, nyilván minden nevesebb mesterember ismertté vált híres kardpengéiről vagy borotváiról, amelyeket különleges élesítési eljárással tettek a használatra alkalmassá.



Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969